Oldalak

2018. április 30., hétfő

Törékeny (1. fejezet)

Cím: Törékeny
Fandom: La:Sadie's
Páros: Kisaki/Shinya, Kyo/Shinya
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, mentális problémák
Leírás"Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz."

Törékeny

1. fejezet


Először láttam így, pedig az utóbbi hónapokban sokkal többet voltunk együtt, mint akartuk, a felvételeknek és végeláthatatlan turnéknak köszönhetően. Vagy nagyon jól sikerült titkolnia, vagy ez volt az első alkalom; akkor még fogalmam sem volt róla, mi történik, csak azt láttam, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Ott ült a sarokban, még full jelmezben és sminkben, és szó szerint vacogott; nem értettem. Nem volt hideg, hiszen a nyár közepén jártunk, úgyhogy megközelítettem, és egy bizonytalan „Jól vagy?” hagyta el a számat. Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz.

Szóval összeszedtem magam, és közelebb merészkedtem hozzá.

- Öö… biztos, hogy minden oké?

Reszketősen felsóhajtott, és végre kibújt a falból, hogy rám nézzen; hát, nem festett valami jól. Izzadt, ami talán az előbbi koncertnek volt köszönhető, mégis valahogy úgy tűnt, hogy nem csak ennyiről van szó.

- Shin… - Rekedt volt és be kell valljam, kissé ijesztően mondta ki a nevemet, mintha valami ZS kategóriás horrorfilmben lennénk, és mindjárt kibújna a hasából egy űrlény, vagy… Várjunk csak, az inkább sci-fi. No mindegy, én erre csak a szememet meresztettem, vártam, hogy folytassa. Hát azt várhattam. Rövid időn belül visszafordult a falhoz, komolyan mondom, mintha a mamájához bújt volna, én meg ott álltam, mint egy hülye, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.

Aztán rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az egyetlen értelmes lehetőség, ami az eszembe jutott, az volt, hogy hívjam Kisakit, viszont ő meg sanszos volt, hogy már nincs az épületben. Valószínűleg épp Kaoruval és Die-jal együtt „kapcsolatokat épített”, ahogy ő nevezte, vagyis félhülyére itták magukat mindenféle fontos és kevésbé fontos ember társaságában, de azért meg akartam nézni, hátha van még esély rá, hogy rátalálok. A cuccaimat otthagytam az öltözőben, ebből reméltem, Kyo levonja a következtetést, hogy nem akarom végleg itt hagyni, és kiléptem a folyosóra. Mászkáltak páran az épületben, azonban Kisakit sehol se találtam, úgyhogy végső elkeseredésemben egy biztonságit szúrtam ki, akivel váltottam pár szót a koncert előtt. Igaz, hogy csak annyit, hogy „Jó estét”, de hát ez is több mint a semmi…

Szóval odamentem hozzá, és közöltem vele, hogy az énekesünk rosszul van. Erre rögtön felélénkült, mert előtte nem nagyon tanúsított érdeklődést a mondandóm iránt, valószínűleg mert már civilben voltam és nem néztem ki „megvédendő személynek”, és indult a telefonhoz, hogy hívja a mentőket.

Nem is tudom, miért nem hagytam, lehet, hogy ez lett volna az ésszerű döntés, azonban valahogy nem éreztem úgy, hogy Kyo örülne, ha kórházba vitetném.

- Várjon, inkább taxit kéne hívni, hogy haza tudjon menni… - Ennyit mondtam, a biztonsági fickó pedig értetlenül bámult rám, úgyhogy úgy éreztem, muszáj leszek megmagyarázni, amit magam sem értek, abból pedig semmi jó nem sülhet ki. – Mármint szerintem annyira nincs rosszul, csak…

Még több értetlenkedő pillantás, odajött hozzánk valami pasas is nyakában bilétával, de a fene nagy zavaromban az volt az utolsó, ami eszembe jutott, hogy elolvassam.

- Minden rendben?

- Nem hinném, a banda énekese állítólag rosszul van – válaszolta a biztonsági, mire én gyorsan a másik férfihoz fordultam, abban a reményben, hogy választ adhat a kérdésemre.

- Nem tudja, Kisaki-san az épületben van-e még?

Ő nem tudta ugyan, a biztonsági viszont nagyon lelkesen közölte velem, hogy olyan tíz perce távozott, a saját szemével látta. Hát, nagyszerű, ez az én szerencsém.

Végül mindhárman az öltözőbe mentünk, de legnagyobb meglepetésemre senkit sem találtunk odabent. A cuccait nem vitte el, tehát az, hogy Kyo csoda módon hirtelen jobban lett, amíg nem voltam ott, és hazament, ki volt lőve, viszont akkor még az épületben kellett lennie. Hárman háromfelé indultunk a keresésére, és pont én akadtam rá nem sokkal később a legközelebbi mosdóban, amint éppen a mocskos kövön ült a, megjegyzem, igencsak drága jelmezében, a lábai fura szögben előtte-alatta, és nem úgy nézett ki, mint aki éppenséggel magánál lenne. Elég ijesztő látvány volt, a földbe is gyökerezett a lábam, ahogy megláttam, egyrészt azért, mert aggódtam érte, másrészt pedig szörnyen undorítónak találtam, hogy a drága ruhájában képes azon a mocskos földön henteregni… Na jó, nem henteregni, mert meg se moccant, de akkor is.

Mikor közelebb mentem hozzá, láthattam azt is, hogy a szeme félig csukva van, és csak a fehérje látszik. Na, ez volt az a pillanat, amikor kezdtem magam úgy érezni, mintha valami elcseszett PV-ben lennék, és ez eléggé nyugtalanított.

- Hé… - Megszólítottam; azt vártam, hogy nem reagál, azonban legnagyobb meglepetésemre kinyitotta a szemét, és képes volt az arcomra fókuszálni, bár még elég kábának tűnt. – Ne ülj itt a mocsokban… Fel tudsz állni?
Lehet, hogy szerinte is hülye kérdés volt, mert rekedtesen-halkan nevetett egy sort, aztán elkezdett feltápászkodni. Elég undorítónak találtam, ahogy a meztelen tenyere a padló mocskához tapadt, nézni se bírtam, de muszáj volt… Aztán mást is muszáj volt, amihez nem túlságosan fűlt a fogam.

Mondjuk úgy, hogy nem rajongtam mások tapizásáért. Ami azt illeti, nem díjaztam azt sem, ha valaki minden előzetes figyelmeztetés és engedély nélkül hozzám ért; Die-nak annyira tetszett például, hogy reflexszerűen összerándulok, mikor megbök, hogy rendszeresen eljátszotta velem. Az volt számára a nap fénypontja, ha megelégeltem a dolgot, és rászóltam, hogy elég legyen. Nem tudom, mit élvezett benne, de hát egy ilyen gyerekes embertől mit lehessen várni…

Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy éppen azon voltam, hogy önként, de cseppet sem dalolva az izzadt, és most már koszos Kyo hóna alá fogjak, és felsegítsem a földről; amilyen kis ember volt, annyira nehéznek találtam, ahogy belém kapaszkodott az egyébként mocskos mancsaival, és kuncogott ott nekem olyan hangon, hogy a frászt hozta rám.

Visszavittem az öltözőbe, szó szerint, mert végig rám nehezedett, közben összefutottam a biztonsági őrrel, aki hivatalosan épp Kyót kellett volna keresnie, helyette viszont a falat támasztotta. Ha rajta múlt volna, szerencsétlen sose kerül elő, de hála az égnek én ráakadtam, a haszontalan pasas meg elment szólni az időközben riadóztatott embereknek, hogy ne fárasszák magukat tovább feleslegesen, minden rendben. Ettől függetlenül kisvártatva megjelent az előbbi bilétás fickó; én pár pillanattal azelőtt tettem le egy székre Kyót, szigorúan nem arra, ami még mindig a sarokban állt, a férfi pedig odalépett hozzá.

- Jól érzi magát? Hívjunk mentőt?

Kyo már nem vihorászott, kezdett úgy kinézni, mintha már jobban lenne, ezt azért is gondoltam, mert megrázta a fejét, tehát felfogta, hogy mit kérdeztek tőle.

- Minden oké. – Még válaszolt is; nem hittem volna, hogy erre ilyen hamar sor kerül, mindenesetre örültem neki. A másik két férfi láthatólag megkönnyebbülten hagyott ott minket, én pedig kissé zavartan néztem el valahova arrafelé, ahol Kyo ült, de szigorúan nem egyenesen rá.

- A… cuccaim? – kérdezte, mire gyorsan körülnéztem a kis helyiségben. A tekintetem rögtön megakadt a táskáján, sietve kaptam fel, és adtam oda neki; normális körülmények között nem hagytam volna, hogy csicskáztasson, de éreztem, hogy most nem erről van szó, úgyhogy ellenvetés nélkül tettem, amit kért. Kis kotorászás után, a megjegyzem, még mindig undorítóan mocskos mancsával elővett egy jelöletlen gyógyszeres dobozt; nem tudtam nem bámulni, hogy remegett a keze. Kicsit megijedtem, mert tisztára úgy festett, mint egy drogos, vagy legalábbis amilyennek akkor egy drogost elképzeltem, hát még amikor előhalászott egy tablettát, és az egyik ottmaradt vizesüvegből ivott rá.

A művelet közben végig figyeltem, ezt nyilván ő is észrevette, mert lassan, nagyon lassan visszanézett rám, én pedig automatikusan kaptam el a tekintetem.

- Bocs – mondta. Csak ennyi; azért legalább némi köszönetet elvártam volna, hiszen ha én nem vagyok itt, ki tudja, mi lesz vele, főleg abban a piszkos-undorító mosdóban… Persze Kyóról beszélünk, emlékeztettem magam, akinek nem fő hobbija a hálálkodás, és hogy csináljak valamit, amivel remélhetőleg a zavaromat leplezhetem, elkezdtem pakolást mímelni. Igazából mehettem volna haza, hiszen már teljesen készen voltam, de nem akartam magára hagyni Kyót addig, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg minden rendben van vele.

Miután üldögélt vagy öt percet és csak bámult maga elé, végül csak megmoccant, mégpedig elkezdett vetkőzni; nos, ez olyan dolog volt, amit nem akartam végignézni, úgyhogy az eddigieknél is jobban beletemetkeztem a cuccaimba, csak akkor mertem ismét felpillantani, mikor Kyón már legalább nadrág volt, a pólóját azonban meg se kísérelte felvenni, helyette egy csomag pamaccsal és sminklemosóval nekiesett az arcának. A szemem sarkából néztem, hogy maszatolja el a festéket, ami már úgyis katasztrofálisan festett az arcán, és azon gondolkodtam, mi baja lehet. Mire szedi azt a gyógyszert, amitől jobban lett? Vagyis… nyilván nem csak attól lett jobban, de gondolom az is segített valamit… Vagy nem?

Teljesen össze voltam zavarodva, és még mindig nem mertem otthagyni. Pedig már mímelnem sem nagyon volt mit, úgyhogy kezdett kicsit kínossá válni a dolog, ráadásul végig egy szó se hangzott el közöttünk. Mondjuk ez nem meglepő, amilyen beszédesek vagyunk, viszont akkor is. Ez így olyan baljóslatúnak tetszett. Vagy csak nekem ártott meg a legutóbbi horrorfilm, amit Die tukmált rám, pedig én nem akartam megnézni…

- Nem mégy haza?

Összerezzentem; Kyo már nem az arcát sikálta a tükörbe bámulva, hanem annak háttal állt az asztalnak dőlve, és engem nézett. Póló pedig még mindig nem volt rajta… De erős voltam, uralkodtam magamon, és azért sem néztem a mellkasára, vagy attól lejjebb… nem. Szó sem lehetett ilyesmiről, elvégre én tiszteletben tartom mások privát szféráját, ha már ezt várom el más emberektől is, megjegyzem, legtöbbször hiába.

- Megvárlak – válaszoltam, mire bólintott egyet, mint aki pontosan erre a válaszra számított, és visszatért az előbbi tevékenységéhez. Szinte teljesen úgy, ahogy mindig, kívülállónak fel se tűnt volna, hogy nemrég milyen állapotban volt. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont furdalt a kíváncsiság; már akkor elhatároztam, hogy alkalomadtán meginterjúvolom erről Kisakit. Neki biztosan tudnia kell róla, vagy ha eddig nem, hát majd most tőlem értesül a dologról.

Kyo lassan elkészült; együtt hívtunk taxit, szálltunk be, majd külön-külön ki. Én voltam a második, és némi aggódással figyeltem, hogyan hagy ott; egy rövid sziát váltottunk, és ennyi volt. Reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget, ha otthon van, bár nem is tudom, honnan gondoltam, hogy csinálna… Azt hiszem, az, ahogy aznap este láttam, valahogy megváltoztatta a róla alkotott képet bennem.

Később jöttem csak rá, hogy valójában mennyire.

2018. április 9., hétfő

A hercegnő és az udvari bolond

Cím: A hercegnő és az udvari bolond
Fandom: Angel Sanctuary
Páros: Kurai/Bolond Kalapos
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: femslash, yuri, pwp
LeírásKurait meglátogatja a kedvenc udvari bolondja.


A hercegnő és az udvari bolond


Kurai a saját arcát bámulta a tükörben. Kisminkelték, a szemei a füstös festéknek köszönhetően nagyok lettek és még csillogóbbak, szinte világítottak a félhomályban, az ajkait sötétvörösre színezték, pont mint valami friss, lédús meggy. A haja csinos frizurában, csipkés fekete ruha simult az alakjára, és nemrég rúgta le a magassarkú csizmákat. Nem is ismert magára. Persze különleges alkalmakkor volt, hogy hasonlóképpen felöltöztették, ez azonban még azt is felülmúlta. Szinte egész életében most látta magát először szépnek, de nem volt benne biztos, hogy tetszik neki a dolog. Annyira új és ijesztő volt számára minden, az idegen helyen és szobán át a saját arcáig, hogy már abban sem volt biztos, ez tényleg megtörténik vele. Mi van, ha csak álmodik? Az egész csak egy szörnyű és hosszú rémálom, és ha felébred, a saját ágyában találja magát, a családja, a népe még él, a birodalmuk virágzik… Bárcsak, sóhajtotta, felpattant a fésülködőasztaltól, és már vetette volna rá magát az ágyra, csakhogy annak szélén történetesen ült valaki.

- Kalapos! – kiáltotta Kurai meglepetten, de aztán nagyon gyorsan összevonta a szemöldökét, és durcás képet vágva leült a hívatlan vendégtől jó távol szintén az ágy szélére. – Megmondtam, hogy ezt többet ne csináld!

- Micsodát, hercegnő? – adta az értetlent a Kalapos kis félmosollyal az arcán.

- Ne bukkanj csak így fel mögöttem!

- Nemrég még az volt a baj, hogy előtted jelentünk meg – emlékeztette a hercegnőt a Kalapos. – Előtte pedig az, mikor úgy jelentünk meg mögötted, hogy megszólítottunk. Igazán nem tudjuk, hogyan tehetnénk hát a hercegnő kedvére.

- Ne játszd a hülyét – fonta karba a kezét Kurai. – Mondjuk mi lenne, ha normális ember módjára az ajtót használnád?

A Kalapos amolyan bicskanyitogató módon elmosolyodott.

- De hercegnő, hiszen mi a lehető legtávolabb állunk a normálistól. Az embertől is, ha már itt tartunk, tehát nem látjuk okát annak, hogy úgy kelljen cselekednünk, mint egy „normális embernek”.

Kurai kénytelen volt belátni, hogy ebben volt ráció, ettől függetlenül azonban változatlanul zavarta, hogy a Kalapos csak úgy kénye-kedve szerint jelenik meg a szobájában, és rendszerint ezek a találkozások elég kínosak a számára.

- Egyébként – folytatta a Kalapos, és közelebb csusszant a hercegnőhöz, aki erre idegesen vette tudomásul, hogy így is az ágy sarkán ül, szóval nemigen tud hova menekülni, – szórakoztató látni, hogy mindig mennyire megijedsz.

- Hát tényleg nagyon vicces, mondhatom – fújta fel magát Kurai dühösen. – Én nem élvezem annyira! Így is tiszta ideg vagyok… - Elharapta a mondatot, és bosszúsan meredt a Kalaposra. A fenének kellett elszólnia magát! Oké, biztosan elég egyértelmű volt, de akkor sem szándékozta csak így bevallani, mégis, mikor a Kalapossal volt, valahogy… kicsúsztak a száján olyan dolgok, amiket nem akart. Ez is a sátán egyik bosszantó tulajdonsága volt sajnos.

- Ó, hercegnő, hát ennyire izgulsz az esküvő miatt? – kérdezte tettetett meglepettséggel a Kalapos. Kurai a szemét forgatta, mire a sátán még közelebb hajolt hozzá, és amolyan bizalmaskodva megkérdezte: - Csak nem a nászéjszaka miatt?

- Mi?! – esett le Kurai álla. Jó, a Kalapos valóban szerette őt zavarba hozni, de azért arra nem számított, hogy képes lesz ezt is szóbahozni… A hercegnő arca fél másodpercen belül lángolt, és úgy érezte, itt az ideje nagyon gyorsan felpattanni a helyéről. Jobb híján az ablakhoz ment, ami mint mindig, nehéz, sötét függönyökkel volt takarva, ő azonban elhúzta ezeket. A lenyugvó nap utolsó, sápadt kis sugara kukkantott be a résen, Kurai kifejezetten élvezte, ahogy megvilágította a bőrét. Assiah-ra emlékeztette, ahol túl régóta nem járt, és amit túlságosan elkezdett élvezni. Hiszen ott volt Alexiel úrnő… nem csoda, hogy nem mehetett oda többé, mióta menyasszony lett. A hercegnő szíve összefacsarodott, de még mielőtt teljesen átadhatta volna magát a fájdalomnak, megjelent mellette a Kalapos, mégpedig már megint zavarba ejtően közel. Pedig Kurai valahogy úgy képzelte, a kicsike napfény taszítja a sátánt, talán ezért vannak mindig behúzva a függönyök ebben az egész átkozott kastélyban. Hát, tévedett.

- Nekünk elhiheted, hercegnő, nincs mitől félned. Csókolózni már jól tudsz…

Kurai megint elvörösödött. Hát persze, hogy jól tudott, volt alkalma gyakorolni a Kalapossal rengetegszer, mióta először találkoztak. A sátán saját bevallása alapján szeretett csókolózni, és mindig kihasználta a helyzetet, ha Kuraival volt, a hercegnő pedig szinte sosem tudott ellenállni, amit egyébként nagyon szégyellt. Amúgy nem is értette a Kalapost, akiről lerítt, hogy teljesen oda volt Luciferért. Akkor meg miért az ő imádott császárának menyasszonyát csókolgatja a szabadidejében? De hát Kurai magát sem értette, miért engedi mindig olyan könnyedén ezt az egészet. Ráadásul a Kalapos már megint olyan átkozottul közel hajolt hozzá, hogy a nyaka hajlatában érezte a lélegzetvételének melegét…

Egy pillanat műve volt az egész. A Kalapos megpördítette a hercegnőt, aki meglepetten nyikkant fel, ahogy a meztelen háta a hideg ablaküveghez ért, aztán már csak a sajátjának nekinyomódó testet érzékelte; megnyugtató melegséget árasztott, a Kalapos jól ismert illata, ami mindig izgalomba hozta, az orrába kúszott, és puha ajkak kezdték kóstolgatni az övéit.

Kurai sosem vallotta volna be, de mostanában szinte mindig felizgatták ezek a csókok. A Kalapos valahogy képes volt úgy csinálni, ahogy a hercegnőnek tetszett; pont annyira volt erőszakos, hogy még ne ijessze meg, azonban kellemes bizsergést okozzon az ördög testében.

Most is ez árasztotta el Kurait, ahogy a Kalapos nyelve átcsusszant a szájába, ő pedig hagyta, a fenébe is, hagyta, sőt élvezte, és megszorította a sátán ingét, belekapaszkodott, mert úgy érezte, nem akarja, hogy elengedje soha…
A hercegnő szeme meglepetten pattant fel, mikor a Kalapos hirtelen elválasztotta tőle az ajkait, és az ördög nyakát vette célpontul. Ilyesmi azelőtt sosem történt köztük, sosem mentek tovább, bár… ez is csóknak számított, csak a Kalapos éppen a nyakát csókolgatta. Kurai ezzel próbálta nyugtatni magát, míg ismét lecsukta a szemét, és szaggatottan felsóhajtott. Túlságosan tetszett neki a helyzet, a puha ajkak a bőrén, a sátán lélegzete csiklandozta kicsit. Aztán az egyik karja a derekán, a másik…

Kurai szemei ismét felpattantak, és hitetlenkedve meredt a Kalaposra, akiből jelenleg csak a kalapját meg némi vörös hajat látott. A sátán másik keze a hercegnő mellére tévedt, simogatta, masszírozta, Kurai pedig most kezdte kapiskálni, hogy milyen veszélyes vizekre is tévedtek. Hiszen ő menyasszony volt, érintetlennek kellett maradnia… bár elvileg a Kalapos nő volt, ami ugyan tovább bonyolította a hercegnő érzéseit, de ez azt is jelenthette, hogy nincs mitől félnie. Hiszen a Kalapos nem tudja elvenni a szüzességét… ugye?

- Ne félj, hercegnő – duruzsolta a fülébe a sátán, mire Kurai teljesen libabőrös lett. Muszáj volt belekapaszkodnia valamibe, és ez a valami történetesen a Kalapos válla és dereka volt, csak későn kapcsolt, hogy ez elég félreérthető mozdulat lett. Valószínűleg a sátán is félreértette, bátorításnak vélte, mert egyszerűen felkapta a hercegnőt a karjaiba, mint valami babát, odavitte az ágyhoz, és lefektette rá.

- H-hé, mit művelsz? – méltatlankodott Kurai, és gyorsan felült. – Engem senki ne hurcolásszon, van két lábam, tudok én járni…

- Bocsáss meg nekünk, hercegnő – mondta erre megadóan a Kalapos, bár nem úgy tűnt, mint aki tényleg bánná a dolgot. Inkább ismét kellemetlenül közel hajolt a hercegnőhöz, és könnyedén végigsimított a lány csipkés harisnyába bújtatott combjain, mire Kurai elvörösödött. – Valóban vannak lábaid, sőt, igencsak megkapó látványt nyújtanak, ha szabad megjegyeznünk…

Azzal a Kalapos kezébe fogta Kurai bal combját, ezzel enyhén szétnyitva azokat a bizonyos lábakat. A hercegnő azonnal lesimította a szoknyáját, de szerencsére a sátán egyelőre nem is a combjai közé akart férkőzni, csupán azt az egy végtagot halmozta el a csókjaival. Kurai ismét libabőrös lett, és hirtelen fogalma sem volt, mihez kezdjen; ezt használta ki a kalapos, aki szépen visszalökte az összezavarodott lányt az ágyra, és felé mászott, hogy az biztosan ne tudjon ismét felpattanni, mint valami keljfeljancsi.

- K-kalapos… - nyögte Kurai, mikor a sátán festett ajkai már csak egy centire voltak az övéitől.

- Tessék, hercegnő – mosolygott rá a Kalapos. Kurai nagyot nyelt.

- M-mégis mire készülsz…?

- Kettőt találhatsz.

Az ajkaik összeértek; Kurai megadóan, de azért némi aggodalommal telve ölelte magához a ránehezedő testet, és ahogy a lábai szinte automatikusan szétnyíltak, és a Kalapos összedörgölte a csípőjüket, mintha valami elszakadt volna benne. Már nem is érdekelte igazán, hogy ő valakinek a menyasszonya, még ha az a valaki történetesen a Pokol császára is, inkább a sátán foglalkoztatta, akivel összesimultak, és aki… nő volt?

Kurai kissé szégyenkezve jött rá, hogy nem sok fogalma volt róla, hogy is megy az ilyesmi két nő között. Igen, ez épp szerencsés volt, mert így szűz maradhatott a nászéjszakáig, viszont fogalma sem volt, mi jön ezután. Kissé szorongva pillantott le a Kalaposra, aki mindeközben lehúzta a hercegnő vállairól a ruha pántjait, és kibontotta belőle a lány melleit. Kurai kissé lelombozódva pillantott rá a mellkasán elterülő alföldre, de szerencsére nem úgy tűnt, mintha a lapossága zavarná a sátánt, aki azonnal rávetette magát az előbukkanó bimbókra; a hercegnő felsóhajtott, és megállapította, hogy az, ahogy a Kalapos a mellbimbóját szopogatja és közben őt nézi, nagyon izgató. Talán túlságosan is; Kurai visszaejtette a fejét az ágyra. Zavarba jött megint, inkább becsukta a szemét.

Csakhogy így nem láthatta, mire készül a Kalapos, aki hátrébb húzódott tőle, így ismét muszáj volt felemelnie a fejét; a sátán villantott felé egy mosolyt, ami akár bátorítónak is szánhatott, aztán feltűrte a hercegnő tüllös-csipkés szoknyáját. Kurait csak az vigasztalta, hogy a harisnya valamennyire takart, de persze nem sokáig; a Kalapos nekiállt lefejteni róla, óvatosan, talán a kelleténél kissé lassabban is, majd úgy simított végig az előbukkanó lábakon, mint a legfinomabb selymen. Kurai borzasztó zavarban volt, még mindig nem volt sejtése, mi is következhet most, ráadásul nem tudott felvenni egy rendes bugyit sem, amikhez hozzászokott és szeretett, mert itt csak végtelenül kihívó, szatén-csipkés csodák álltak rendelkezésére. Most is egy ilyen falatnyi, szerinte túl szexis darab volt rajta, amit legszívesebben eltakart volna, közben viszont nem akart véget vetni ennek az egésznek. Túlságosan élvezte, és túlságosan kíváncsi volt rá, mit tervezhet a Kalapos.

A sátán a hercegnő szétnyitott lábai közé vette be magát, és nekiállt a bugyi szélét végigcsókolni. Kuraira ez láthatólag nagy hatással volt, mert már ennyitől sóhajtozni és vonaglani kezdett, hát még mikor a Kalapos a bugyin keresztül nyomott csókot a legérzékenyebb testrészére. Kurai szenvedett, de közben tudta, ha a Kalapos ezt abbahagyná, ő itt halna meg helyben; nagyon különösen érezte magát, ilyen élményben még sosem volt része, úgyhogy kissé összezavarodva pillantott a sátánra, aki visszanézett rá. A hercegnő már ennyitől borzasztó zavarba jött, és inkább visszafeküdt, a karjával eltakarva az arcát; erre szüksége is volt, mikor a Kalapos megragadta a bugyija szélét. Némi habozás után Kurai engedelmesen emelte meg a csípőjét, és valami egészen szürreális élményként élte meg, ahogy a hűvösebb levegő megcsapja odalent; nem mert felnézni, csak hagyta, hogy a sátán kénye-kedve szerint pakolgassa a lábait, aztán egy pillanatnyi várakozás után olyat érzett, amitől egész testében megugrott. Muszáj volt kinyitnia a szemét, hogy megnézze, pontosan az történik-e, amit gondolt; a lábai között pedig tényleg ott volt a Kalapos feje, azt a finom kis csiklandós dolgot pedig a nyelvével csinálta. Kurai úgy érezte, meghal vagy megőrül, még nem volt benne biztos, melyik, de abban biztos volt, hogy ez valami elképesztően jó érzés.

Kurainak meg kellett kapaszkodnia valamiben, de semmi sem volt a keze ügyében, végül belevájta a körmét a Kalapos karjaiba, akit szerencsére úgy tűnt, nem igazán izgat a kis fájdalom. A hercegnő nem bírta ki, hogy ne nyögjön fel, ahogy elárasztotta valami hihetetlen érzés; pár pillanatig csak csillagokat látott, elsötétült előtte a világ, aztán arra eszmélt fel, hogy a Kalapos felkel az ágyról, felveszi a kalapját, ami valahogy a fésülködőasztalon kötött ki, leporolja magát, majd meghajol.

- Remélem, jó szolgálatodra voltunk, hercegnő.

- V-várj! – ült fel Kurai, gyorsan lesimítva a szoknyáját, meg igyekezett visszavenni a ruhája felsőjét is, azért még mindig zavarban volt.

- Sajnálom, de máris késésben vagyunk. A munkánk túl fontos ahhoz, hogy várhasson, még egy olyan elbűvölő hercegnő kedvéért sem, mint te…

Kurai maga sem tudta miért, de csalódottnak érezte magát. Hiszen még annyi mindent szeretett volna megtudni, kipróbálni, látni… azonban úgy tűnt, a Kalaposnak tényleg halaszthatatlan dolga van.

- Holnap is eljössz? – kérdezte végül grimaszolva.

- Ha kívánod – hajolt meg ismét a sátán, és már ott sem volt. Kurai vörösödve igyekezte vissza magára a ruháját, aztán felállt az ágyról, visszavette a bugyiját is, és vetett egy pillantást a tükörbe. Ennyit a bonyolult frizuráról, állapította meg, azonban annyira nem is izgatta a dolog. Elég volt, ha holnapra szép lesz, mikor ismét meglátogatja a kedvenc udvari bolondja…