Törékeny (1. fejezet)

Cím: Törékeny
Fandom: La:Sadie's
Páros: Kisaki/Shinya, Kyo/Shinya
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, mentális problémák
Leírás: "Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz."

Törékeny

1. fejezet

Először láttam így, pedig az utóbbi hónapokban sokkal többet voltunk együtt, mint akartuk, a felvételeknek és végeláthatatlan turnéknak köszönhetően. Vagy nagyon jól sikerült titkolnia, vagy ez volt az első alkalom; akkor még fogalmam sem volt róla, mi történik, csak azt láttam, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Ott ült a sarokban, még full jelmezben és sminkben, és szó szerint vacogott; nem értettem. Nem volt hideg, hiszen a nyár közepén jártunk, úgyhogy megközelítettem, és egy bizonytalan „Jól vagy?” hagyta el a számat. Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz.

Szóval összeszedtem magam, és közelebb merészkedtem hozzá.

- Öö… biztos, hogy minden oké?

Reszketősen felsóhajtott, és végre kibújt a falból, hogy rám nézzen; hát, nem festett valami jól. Izzadt, ami talán az előbbi koncertnek volt köszönhető, mégis valahogy úgy tűnt, hogy nem csak ennyiről van szó.

- Shin… - Rekedt volt és be kell valljam, kissé ijesztően mondta ki a nevemet, mintha valami ZS kategóriás horrorfilmben lennénk, és mindjárt kibújna a hasából egy űrlény, vagy… Várjunk csak, az inkább sci-fi. No mindegy, én erre csak a szememet meresztettem, vártam, hogy folytassa. Hát azt várhattam. Rövid időn belül visszafordult a falhoz, komolyan mondom, mintha a mamájához bújt volna, én meg ott álltam, mint egy hülye, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.

Aztán rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az egyetlen értelmes lehetőség, ami az eszembe jutott, az volt, hogy hívjam Kisakit, viszont ő meg sanszos volt, hogy már nincs az épületben. Valószínűleg épp Kaoruval és Die-jal együtt „kapcsolatokat épített”, ahogy ő nevezte, vagyis félhülyére itták magukat mindenféle fontos és kevésbé fontos ember társaságában, de azért meg akartam nézni, hátha van még esély rá, hogy rátalálok. A cuccaimat otthagytam az öltözőben, ebből reméltem, Kyo levonja a következtetést, hogy nem akarom végleg itt hagyni, és kiléptem a folyosóra. Mászkáltak páran az épületben, azonban Kisakit sehol se találtam, úgyhogy végső elkeseredésemben egy biztonságit szúrtam ki, akivel váltottam pár szót a koncert előtt. Igaz, hogy csak annyit, hogy „Jó estét”, de hát ez is több mint a semmi…

Szóval odamentem hozzá, és közöltem vele, hogy az énekesünk rosszul van. Erre rögtön felélénkült, mert előtte nem nagyon tanúsított érdeklődést a mondandóm iránt, valószínűleg mert már civilben voltam és nem néztem ki „megvédendő személynek”, és indult a telefonhoz, hogy hívja a mentőket.

Nem is tudom, miért nem hagytam, lehet, hogy ez lett volna az ésszerű döntés, azonban valahogy nem éreztem úgy, hogy Kyo örülne, ha kórházba vitetném.

- Várjon, inkább taxit kéne hívni, hogy haza tudjon menni… - Ennyit mondtam, a biztonsági fickó pedig értetlenül bámult rám, úgyhogy úgy éreztem, muszáj leszek megmagyarázni, amit magam sem értek, abból pedig semmi jó nem sülhet ki. – Mármint szerintem annyira nincs rosszul, csak…

Még több értetlenkedő pillantás, odajött hozzánk valami pasas is nyakában bilétával, de a fene nagy zavaromban az volt az utolsó, ami eszembe jutott, hogy elolvassam.

- Minden rendben?

- Nem hinném, a banda énekese állítólag rosszul van – válaszolta a biztonsági, mire én gyorsan a másik férfihoz fordultam, abban a reményben, hogy választ adhat a kérdésemre.

- Nem tudja, Kisaki-san az épületben van-e még?

Ő nem tudta ugyan, a biztonsági viszont nagyon lelkesen közölte velem, hogy olyan tíz perce távozott, a saját szemével látta. Hát, nagyszerű, ez az én szerencsém.

Végül mindhárman az öltözőbe mentünk, de legnagyobb meglepetésemre senkit sem találtunk odabent. A cuccait nem vitte el, tehát az, hogy Kyo csoda módon hirtelen jobban lett, amíg nem voltam ott, és hazament, ki volt lőve, viszont akkor még az épületben kellett lennie. Hárman háromfelé indultunk a keresésére, és pont én akadtam rá nem sokkal később a legközelebbi mosdóban, amint éppen a mocskos kövön ült a, megjegyzem, igencsak drága jelmezében, a lábai fura szögben előtte-alatta, és nem úgy nézett ki, mint aki éppenséggel magánál lenne. Elég ijesztő látvány volt, a földbe is gyökerezett a lábam, ahogy megláttam, egyrészt azért, mert aggódtam érte, másrészt pedig szörnyen undorítónak találtam, hogy a drága ruhájában képes azon a mocskos földön henteregni… Na jó, nem henteregni, mert meg se moccant, de akkor is.

Mikor közelebb mentem hozzá, láthattam azt is, hogy a szeme félig csukva van, és csak a fehérje látszik. Na, ez volt az a pillanat, amikor kezdtem magam úgy érezni, mintha valami elcseszett PV-ben lennék, és ez eléggé nyugtalanított.

- Hé… - Megszólítottam; azt vártam, hogy nem reagál, azonban legnagyobb meglepetésemre kinyitotta a szemét, és képes volt az arcomra fókuszálni, bár még elég kábának tűnt. – Ne ülj itt a mocsokban… Fel tudsz állni?
Lehet, hogy szerinte is hülye kérdés volt, mert rekedtesen-halkan nevetett egy sort, aztán elkezdett feltápászkodni. Elég undorítónak találtam, ahogy a meztelen tenyere a padló mocskához tapadt, nézni se bírtam, de muszáj volt… Aztán mást is muszáj volt, amihez nem túlságosan fűlt a fogam.

Mondjuk úgy, hogy nem rajongtam mások tapizásáért. Ami azt illeti, nem díjaztam azt sem, ha valaki minden előzetes figyelmeztetés és engedély nélkül hozzám ért; Die-nak annyira tetszett például, hogy reflexszerűen összerándulok, mikor megbök, hogy rendszeresen eljátszotta velem. Az volt számára a nap fénypontja, ha megelégeltem a dolgot, és rászóltam, hogy elég legyen. Nem tudom, mit élvezett benne, de hát egy ilyen gyerekes embertől mit lehessen várni…

Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy éppen azon voltam, hogy önként, de cseppet sem dalolva az izzadt, és most már koszos Kyo hóna alá fogjak, és felsegítsem a földről; amilyen kis ember volt, annyira nehéznek találtam, ahogy belém kapaszkodott az egyébként mocskos mancsaival, és kuncogott ott nekem olyan hangon, hogy a frászt hozta rám.

Visszavittem az öltözőbe, szó szerint, mert végig rám nehezedett, közben összefutottam a biztonsági őrrel, aki hivatalosan épp Kyót kellett volna keresnie, helyette viszont a falat támasztotta. Ha rajta múlt volna, szerencsétlen sose kerül elő, de hála az égnek én ráakadtam, a haszontalan pasas meg elment szólni az időközben riadóztatott embereknek, hogy ne fárasszák magukat tovább feleslegesen, minden rendben. Ettől függetlenül kisvártatva megjelent az előbbi bilétás fickó; én pár pillanattal azelőtt tettem le egy székre Kyót, szigorúan nem arra, ami még mindig a sarokban állt, a férfi pedig odalépett hozzá.

- Jól érzi magát? Hívjunk mentőt?

Kyo már nem vihorászott, kezdett úgy kinézni, mintha már jobban lenne, ezt azért is gondoltam, mert megrázta a fejét, tehát felfogta, hogy mit kérdeztek tőle.

- Minden oké. – Még válaszolt is; nem hittem volna, hogy erre ilyen hamar sor kerül, mindenesetre örültem neki. A másik két férfi láthatólag megkönnyebbülten hagyott ott minket, én pedig kissé zavartan néztem el valahova arrafelé, ahol Kyo ült, de szigorúan nem egyenesen rá.

- A… cuccaim? – kérdezte, mire gyorsan körülnéztem a kis helyiségben. A tekintetem rögtön megakadt a táskáján, sietve kaptam fel, és adtam oda neki; normális körülmények között nem hagytam volna, hogy csicskáztasson, de éreztem, hogy most nem erről van szó, úgyhogy ellenvetés nélkül tettem, amit kért. Kis kotorászás után, a megjegyzem, még mindig undorítóan mocskos mancsával elővett egy jelöletlen gyógyszeres dobozt; nem tudtam nem bámulni, hogy remegett a keze. Kicsit megijedtem, mert tisztára úgy festett, mint egy drogos, vagy legalábbis amilyennek akkor egy drogost elképzeltem, hát még amikor előhalászott egy tablettát, és az egyik ottmaradt vizesüvegből ivott rá.

A művelet közben végig figyeltem, ezt nyilván ő is észrevette, mert lassan, nagyon lassan visszanézett rám, én pedig automatikusan kaptam el a tekintetem.

- Bocs – mondta. Csak ennyi; azért legalább némi köszönetet elvártam volna, hiszen ha én nem vagyok itt, ki tudja, mi lesz vele, főleg abban a piszkos-undorító mosdóban… Persze Kyóról beszélünk, emlékeztettem magam, akinek nem fő hobbija a hálálkodás, és hogy csináljak valamit, amivel remélhetőleg a zavaromat leplezhetem, elkezdtem pakolást mímelni. Igazából mehettem volna haza, hiszen már teljesen készen voltam, de nem akartam magára hagyni Kyót addig, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg minden rendben van vele.

Miután üldögélt vagy öt percet és csak bámult maga elé, végül csak megmoccant, mégpedig elkezdett vetkőzni; nos, ez olyan dolog volt, amit nem akartam végignézni, úgyhogy az eddigieknél is jobban beletemetkeztem a cuccaimba, csak akkor mertem ismét felpillantani, mikor Kyón már legalább nadrág volt, a pólóját azonban meg se kísérelte felvenni, helyette egy csomag pamaccsal és sminklemosóval nekiesett az arcának. A szemem sarkából néztem, hogy maszatolja el a festéket, ami már úgyis katasztrofálisan festett az arcán, és azon gondolkodtam, mi baja lehet. Mire szedi azt a gyógyszert, amitől jobban lett? Vagyis… nyilván nem csak attól lett jobban, de gondolom az is segített valamit… Vagy nem?

Teljesen össze voltam zavarodva, és még mindig nem mertem otthagyni. Pedig már mímelnem sem nagyon volt mit, úgyhogy kezdett kicsit kínossá válni a dolog, ráadásul végig egy szó se hangzott el közöttünk. Mondjuk ez nem meglepő, amilyen beszédesek vagyunk, viszont akkor is. Ez így olyan baljóslatúnak tetszett. Vagy csak nekem ártott meg a legutóbbi horrorfilm, amit Die tukmált rám, pedig én nem akartam megnézni…

- Nem mégy haza?

Összerezzentem; Kyo már nem az arcát sikálta a tükörbe bámulva, hanem annak háttal állt az asztalnak dőlve, és engem nézett. Póló pedig még mindig nem volt rajta… De erős voltam, uralkodtam magamon, és azért sem néztem a mellkasára, vagy attól lejjebb… nem. Szó sem lehetett ilyesmiről, elvégre én tiszteletben tartom mások privát szféráját, ha már ezt várom el más emberektől is, megjegyzem, legtöbbször hiába.

- Megvárlak – válaszoltam, mire bólintott egyet, mint aki pontosan erre a válaszra számított, és visszatért az előbbi tevékenységéhez. Szinte teljesen úgy, ahogy mindig, kívülállónak fel se tűnt volna, hogy nemrég milyen állapotban volt. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont furdalt a kíváncsiság; már akkor elhatároztam, hogy alkalomadtán meginterjúvolom erről Kisakit. Neki biztosan tudnia kell róla, vagy ha eddig nem, hát majd most tőlem értesül a dologról.

Kyo lassan elkészült; együtt hívtunk taxit, szálltunk be, majd külön-külön ki. Én voltam a második, és némi aggódással figyeltem, hogyan hagy ott; egy rövid sziát váltottunk, és ennyi volt. Reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget, ha otthon van, bár nem is tudom, honnan gondoltam, hogy csinálna… Azt hiszem, az, ahogy aznap este láttam, valahogy megváltoztatta a róla alkotott képet bennem.

Később jöttem csak rá, hogy valójában mennyire.