Törékeny (4. fejezet)

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

Aztán mikor két napra rá beléptem a stúdióba, legnagyobb meglepetésemre nem Kisaki fogadott, ahogy eddig, hanem Die, akinek egyébként ott sem kellett volna lennie. Ráadásul óriási vigyor ült az arcán, ahogy meglátott, felcsillant a szeme és nekiiramodott felém, én pedig sürgető késztetést éreztem arra, hogy megforduljak, és a kisétáljak az ajtón, még mielőtt bekövetkezik mindaz a rossz, amit a srác tekintete ígért…

Természetesen semmi ilyet nem tettem. Die pedig odaért hozzám, és minden különösebb átmenet nélkül a vállamra dobta a karját és terelgetett volna valamerre, ha nem kezdek el ellenkezni.

- Héé, Shin… - kezdte elnyújtott hangon, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, miközben kibújtam a karja alól, és tisztes távolságra húzódtam tőle.

- Én semmit – adta az ártatlant. – Viszont hallottam egy-két dolgot arról, hogy te mit műveltél nemrég…

- He? – Végigpörgettem magamban az elmúlt napokat, de azon kívül, hogy gyakorlatilag bevallottam Kyónak, hogy köcsög vagyok, ami persze nem igaz, csak így alakult, semmi „gaztettem” nem jutott eszembe. Tehát kizárásos alapon mégis ez lehetett az; nem is tudtam, hogy magamat átkozzam jobban a máléságomért, vagy Kyót, amiért eljárt a szája. Ráadásul pont Die-nak, aki pont a folyosó közepén akarta ezt megtárgyalni…

- Hát hogy te meg Kyo. – És persze eközben mászkáltak mellettünk az emberek, közülük egyet-kettőt ismertem is legalább látásból, úgyhogy nem csoda, ha legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Úgy döntöttem, itt van az elég.

- Ezt ne itt beszéljük már meg!

Die vállat vont, a képén változatlanul ott volt az az idegesítő vigyor.

- Én beljebb akartam menni, de te leráztál…

Ja, mert rám tehénkedtél, te barom.

- Gyerünk – sóhajtottam, és egy üres teremig meg se álltam. Természetesen Die-nak erre is vigyorogni meg célozgatni kellett. Komolyan mondom, mintha még mindig kisiskolások lettünk volna.

- Figyelmeztetlek, hogy Kyóval haverok vagyunk, szóval akármennyire szeretnéd, nem fogok közreműködni abban, hogy megcsald…

- Mi ez az egész? – kérdeztem, igyekezve figyelmen kívül hagyni, amit mondott. – Honnan veszed, hogy Kyo meg én…?

- Jártok – fejezte be a mondatot Die. – Ja, egyébként Miko-chan mondta, hogy együtt mentetek el, és Junko-chan pedig látta, hogy kézen fogva kijöttök egy étteremből… Már nem azért, de ez kicsit gáz, nem gondoljátok? Két férfi fényes nappal kézen fogva… Bár téged elég könnyedén nőnek nézhetnek, de akkor is.

Kedvem lett volna egy jó erőset bemosni neki; tudtam, hogy csak cukkol, és azt várja, hogy reagáljak, azonban nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy kiboruljak. Ettől függetlenül rendkívül idegesített, hogy valami incifinci csajok, akiket Die valószínűleg megdugott, ilyeneket pletykálnak rólam, ez a hülye meg tovább is adja…

- Ugye ezt nem mondtad senkinek? – estem neki azonnal, ahogy a lehetőség eszembe jutott.

- Én nem – adta az ártatlant a srác, aztán miután megnyugodtam valamelyest, kibökte: - De szerintem a csajok mindenkinek ezt mesélik tegnap óta.

- Ó, a fenébe – kaptam a homlokomhoz; el tudtam képzelni, hogy a két lány milyen lelkesen újságolja a hírt boldog-boldogtalannak… Én meg szerencsétlen Kyót gyanúsítottam, pedig ő is ugyanakkora áldozata volt ennek az egésznek, mint én. És ráadásul gondjai is voltak, amiről ugyan még mindig nem sikerült többet megtudnom, de nem hittem, hogy jót tenne neki, ha megtudná ezt a hírt.

- Amúgy ő szokott megbaszni téged, vagy fordítva? – érdeklődött Die.

- Te is tudod, hogy ez baromság, és csak azok a nőszemélyek találták ki – válaszoltam, és közben eszembe jutott Kisaki; mi van, ha erről ő is hallott? Azonnal beszélnem kellett vele, úgyhogy otthagytam a kellemetlenkedő Die-t, de jött velem, szóval nem sikerült megszabadulnom tőle. Mindegy, nem ez volt a legfontosabb, hanem hogy megtaláljam Kisakit, aki épp az egyik keverővel beszélgetett, viszont amint meglátta, hogy beviharzok, nyomomban a hülyén vigyorgó Die-jal, udvariasan lerázta.

- Mi baj? – kérdezte.

- Beszélnünk kéne – mondtam, mire bólintott, és azzal, hogy kimegy inni egy kávét, otthagytuk a termet. Ugyanarra a folyosóra mentünk, ahova Kyóval két nappal azelőtt, és Kisaki ugyanúgy vett magának egy pohár feketét. Én nem kértem.

- Na, mi az?

- Hallottad, hogy mit pletykálnak rólam meg Kyóról? – Nem kerteltem, rögtön belevágtam. Nem tűnt meglepettnek, úgyhogy előre sejtettem, mi lesz a válasza.

- Igen. És elég nagy baromság, ami azt illeti. Ne is törődj vele, akinek van egy cseppnyi esze is, az tudja, hogy csak a yaoimániás kiscsaj meg a barátnője találták ki.

Ebben sajnos nem voltam olyan biztos, mint ő.

- De állítólag mindenkinek ezt mesélik… Nem lehetne tenni ellene valamit?

- Rúgassam ki őket? – kérdezte Kisaki olyan halálosan komolyan, hogy azt hittem, tényleg komolyan is gondolja. Aztán elvigyorodott, és innen tudtam, hogy ez csak valami nem túl vicces tréfa akart lenni a részéről. – Nem, figyelj, ez csak egy hülye pletyka, nem hiszem, hogy akárki is komolyan venné, és pár nap múlva lecseng majd a dolog.

- Ha te mondod… - Még mindig nem voltam meggyőzve, de feleslegesen sem akartam rinyálni neki. – Amúgy szerinted Kyo tud róla?

- Miért kéne tudnia?

- Azért rá is tartozik…

- Ne vedd már ennyire komolyan – vetett rám egy meglehetősen csúnya pillantást Kisaki. Azt hiszem, el kellett volna szégyellnem magam tőle, de a közelében sem voltam, inkább azon aggódtam, hogy ki hiszi azt éppen, hogy Kyóval egy pár vagyunk. Ekkora baromságot…!

Végül ennyiben maradtunk, Kisaki visszaterelt a stúdióba, és ha már feleslegesen ott volt, Die-t is befogta munkára, akinek rögtön leolvadt a szájáról a vigyor. Legalább ennyi vigasztalt, egészen addig, amíg az egyik szünetben meg nem környékeztem Kisakit Kyo otthoni számáért. Megint leteremtett, hogy ne aggodalmaskodjak már, és ne próbáljam riadóztatni a srácot, mert ahogy előadnám, biztosan azt hinné szerencsétlen, hogy komoly baj van, maradjak csak nyugton a seggemen. Ezek után pedig Die jött oda hozzám azzal a szöveggel, hogy ezt most csak azért játszottam el előtte, hogy úgy tűnjön, nincs közöm Kyóhoz, pedig nyilván nagyon is jól tudom a telefonszámát.

Ja, nyilván. Megint kedvem lett volna behúzni neki egyet, vagy legalább jó erősen sípcsonton rúgni. Biztosan szép hangon nyüszítene a fájdalomtól, ezen morfondíroztam magamban. Aztán otthagytam, még mielőtt tényleg megtettem volna.

Ahogy a hallon viharzottam keresztül, megpillantottam egy csapat kiscsajt, akik feltűnően bámultak és vihorásztak, nagyon úgy tűnt, hogy rajtam. Ugyan nem ismertem fel őket, már fogalmam sem volt, a Junko név például kit takar, azonban úgy sejtettem, köztük van a két pletykafészek, és ettől csak még feljebb ment bennem a pumpa. Ha Die-t megverni lett volna kedvem, akkor a lányokat… De nem. Ismét megfordultam, azt mondogatva magamban, hogy „nem bántunk nőket, nem bántunk nőket”, és… beleszaladtam Kisakiba.

- Hát te? – bámultam fel rá, mert azt hittem, még fent van az emeleten.

- Épp téged kereslek – mondta, engem pedig hirtelen elöntött valami melegség ezt hallva. Jól esett, főleg abban az állapotomban, mert valljuk be, kicsit kiakadtam. – Gyere.

Kérdés nélkül követtem, egyenesen egy üres terembe, de nem olyanba, ahova Die-jal mentünk reggel, ez sokkal kisebb és irodaszerűbb volt, Kisakinak pedig kulcsa is volt hozzá. Amivel bezárta az ajtót, majd lehúzta a rolót…

- Itt akarsz…?

- Aha.

Nem értettem. Kisaki eddig szigorúan különválasztotta a munkát és a magánéletet, most pedig hirtelen nekem esik az ebédszünetben?

Mert bizony nekem esett. A keze már javában a pólóm alatt kutatott, mikor felocsúdtam első megdöbbenésemből, és ki tudtam nyögni egy újabb kérdést:

- De miért?

Abbahagyta, amit csinált, és úgy nézett rám, mint egy félnótásra.

- He?

- Úgy értem, eddig még sosem csináltuk itt…

- És már nem is nagyon fogjuk, mert nemsokára fel lesz véve az alap teljesen, úgyhogy ki kell használni az időt.

Akkor sem értettem. Ez annyira nem vallott rá… Aztán beugrott, hogy mi van, ha csak a hülye pletykáról akarja elterelni a figyelmem. Esetleg nem akarja, hogy valami úton-módon mégis értesítsem Kyót, mert valójában borzasztó hatással lenne rá a hír…

Oké, lehet, hogy kicsit túlreagáltam, mindenesetre felrántottam a fejét az ölemből, és ijedten kérdeztem, hogy mi baja Kyónak, és ha megtudja, hogy ilyeneket híresztelnek rólunk, megint rohamot fog-e kapni.

Kisaki nem értékelte túlságosan, ami érthető, hiszen épp azon fáradozott volna, hogy felállítsa a farkam.

- Baszd meg, te még ilyenkor is Kyón gondolkodsz? – kérdezte, és tüntetőleg eltávolodott tőlem egy méterre. Rögtön elszégyelltem magam.

- Nem, vagyis én csak… - Nem tudtam folytatni, helyette bűnbánónak szánt arckifejezéssel a padlót kezdtem bámulni.

- Na, most kezdem azt hinni, hogy lehet valami a pletykákban.

Ez fájt. Felkaptam a fejem, és igyekeztem olyan szemeket mereszteni rá, hogy lássa belőle, mennyire rosszul esett, amit mondott, illetve azt is, hogy szörnyen sajnálom, amiért elrontottam a hangulatot. Vagyis az ő hangulatát, mert nekem eleve nem sikerült ellazulnom, de ez más kérdés…

- Ugyan már… csak aggódom érte.

Kisaki felsóhajtott, és felült mellém az asztalra, amit elég viccesnek találtam volna, mert még sosem láttam így, ha nem lettünk volna épp ebben a szituációban.

- Figyelj, utoljára mondom el, Kyónak nincs semmi komoly baja, olyan legalábbis nem, amit nem tud kezelni.

- Persze, láttam legutóbb is…

- Az egyszeri alkalom volt.

- Na ez az! – Nem tudtam megállni, hogy ne vitatkozzak, hiába súgta egy hang, hogy most nagyon ajánlatos lenne befognom a pofámat. – Honnan veszed, hogy nem fordul elő még egyszer? Semmi garancia nincs rá!

- Shinya! – szólt rám Kisaki a kelleténél talán kicsit erélyesebben. – Hagyd ezt abba, ne aggodalmaskodj feleslegesen. Vagy tényleg azt hiszem, hogy belezúgtál Kyóba.

- De nem zúgtam bele! – ellenkeztem azonnal.

- Akkor bizonyítsd be.

Egy pillantás elég volt a vigyorára ahhoz, hogy tudjam, csak szívatott. Aztán szó szerint is, mert a „bizonyítást” úgy értette, szopjam le. Megtettem, leginkább azért, mert bűnösnek éreztem magam; Kyóra gondoltam egy ilyen helyzetben, bár nem úgy…

Nem kértem viszonzást, és Kisaki sem erőltette a dolgot; azt hiszem, azzal ellentétben, amit mutatott, mégiscsak megsértődhetett. Legalább megvárta, hogy visszavegyem a ruháimat, és csak azután nyitotta ki az ajtót, majd az órájára nézve közölte, hogy van még öt percem az ebédre, és elsétált. Még szerencse, hogy a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy az evéssel foglalkozzak…

Törékeny (3. fejezet)

1. fejezet
2. fejezet

Kyóval legközelebb jó pár nappal később találkoztam, addig szépen lefoglalt a gyakorlás illetve stúdiózás Kisakival, és ez éppen elég, hogy kiölje belőled a lelket is. Mondjuk egész jól bírtam, tegyük hozzá, hogy ahhoz képest, mikor ezek mellett suliba jártam, és a tanulásra is időt kellett szakítanom, minden gondos tervezés ellenére gyakran éreztem úgy, hogy az életem egy nagy katasztrófa. Most, hogy nemrég túl voltam rajta, azt hittem, ezerszer könnyebb lesz… Persze ember tervez, Isten végez. Így, hogy rám nem kellett tekintettel lenni, Kisaki sokkal jobban meghajtott, úgyhogy egy-egy fárasztó nap végén legtöbbször csak beestem az ágyba és már aludtam is. Ennyiből állt az életem, kivéve azon alkalmakat, mikor Kisaki felvitt a lakására. Talán ezért is szerettem annyira, mert ez volt az egyetlen, amikor ki tudtam kapcsolódni, kicsit relaxálhattam és élvezhettem, amit csinálunk.

Szóval a lényeg, hogy mikor összetalálkoztam Kyóval, eléggé meglepődtem rajta. Az oké, hogy nem egy pacsirta típus, nem szeret korán kelni meg hasonlók, de amilyen ramatyul festett, hirtelen megrémültem, hogy történt vele valami. Megint megismétlődött, ami a legutóbbi koncert után történt, vagy ilyesmi…

A legjobban az lepett meg, hogy miután órákat ültünk munkamegbeszélés címén, ami, mondanom sem kell, mindenkit teljesen lefárasztott, Kisaki félrehívott engem meg Kyót. Láttam rajta is, hogy meglepődött, és már eléggé rákészülhetett amúgy, hogy végre hazamehet, ha jól sejtem, bepótolni a kimaradt alvást, mert kicsit csalódottnak tűnt. Én személy szerint nagyon kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből az egészből, úgyhogy valamivel lelkesebben követtem Kisakit a másodikra; először is vett egy kávét, majd felajánlotta, hogy meghív minket is, de mindketten kapásból elutasítottuk. Kyóra mondjuk szerintem ráfért volna, de ha tényleg jól sejtettem, és amint hazaért, aludni akart tovább, akkor megértettem.

Kisaki leült mellénk, húzta kicsit az időt a kávé iszogatásával meg az előbbi megbeszélésen elmondottak ismétlésével, aztán hirtelen, vagy talán csak nekem tűnt olyan hirtelennek, mert elbambultam, mindenesetre azt vettem észre, hogy azt mondja:

- Egyébként Kyo szeretne valamit mondani neked.

- He? – bámult rá az említett meglehetősen értetlenül.

Kisaki felsóhajtott.

- Gondolkodj, Kyo-kun… mit felejtettél el mondani Shinyának, aki volt olyan kedves, és összelapátolt a földről, mikor a múltkor úgy szétestél?

Nem tudom miért, de szörnyen zavarba jöttem. Valahogy úgy képzeltem, hogy mivel napokkal ezelőtt történt, és senki nem hozta szóba egy ideje, már nem is fogják, erre tessék; úgy tűnt, Kyo is hasonlóan reagált, mint én, viszont azzal próbálta leplezni, hogy rámordult Kisakira.

- Miért, mi vagy te, az apám?

- Néha tényleg úgy érzem magam. – Kisaki nem zavartatta magát, mintha csak valami könnyű délutáni csevejt folytattunk volna. Azonban erről szó sem volt; én tényleg nem akartam, hogy Kyo rosszul érezze magát amiatt, ami történt, épp ezért nem is hoztam volna fel semmi pénzért.

- Közlöm veled, hogy a saját apámnak se engedelmeskednék, nem hogy neked.

Ez kicsit erős volt; meglepve kaptam fel a fejemet, azt vártam, hogy Kisaki bepöccenjen, azonban szerencsére semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak felállt a helyéről, megpaskolta Kyo vállát, aki erre úgy nézett rá, mintha szemmel akarná meggyilkolni eme cselekedetéért, aztán kidobta az üres papírpoharát, és azzal, hogy azért beszéljen csak velem, elment. Otthagyott minket, megüresedett a köztünk levő szék; én visszabámultam az ölembe, ahogy az előbb, és már azt terveztem, hogy bocsánatot kérek, és gyorsan lelécelek, mikor Kyo megköszörülte a torkát.

- Te, Shin…

Már előre féltem tőle, mit fog mondani, amilyen zavarban volt.

- Hm?

- Attól függetlenül, amit Kisaki mondott… azért rendes tőled, hogy nem hagytál ott.

Na tessék. Ugyan nem köszönte meg szó szerint, de ez már valami olyasminek számított, és mivel Kyóról volt szó, az egészet nagyon bizarrnak találtam. Ez annyira nem rá vallott, hogy nem is tudtam, hogy reagáljak.

- Öö… igen – mondtam végül. – Akármelyikőtökért megtettem volna…

- Hát ez az. Én nem valószínű.

Csend lett; felsandítottam rá, mert a hangszínéből nem tudtam eldönteni, hogy ez valamiféle furcsa vicc akart-e lenni, vagy komolyan gondolta, aztán visszanézett rám, és elvigyorodott. Viszont ez sem nyugtatott meg, mert képes volt ijesztően vigyorogni.

- Na jól van, nem ücsörgök itt tovább – mondta, és fel is állt; arra számítottam, hogy elmegy, és eme rendkívül furcsa epizód után élhetem tovább a megszokott életemet, sőt, talán még pihenhetek is keveset otthon, ami mostanában nagyon nem volt jellemző arra a bizonyos megszokott életemre, hirtelen azonban Kyo visszafordult hozzám. – Amúgy nem jössz velem? Meghívlak kajálni.

Ha eddig azt hittem, hogy furcsán viselkedik, hát az mind semmi volt ehhez képest. Sosem hittem volna, hogy Kyo, a legantiszociálisabb ember, akit csak ismerek, ilyet fog nekem mondani… ami pedig még hihetetlenebb, hogy első megdöbbenésemben igent mondtam. Aztán csak később jutott eszembe, hogy valószínűleg Kisaki miatt csinálta, hogy ne tudja rámondani, hogy nem hálálta meg semmivel, hogy akkor felvakartam a live house mocskos mosdójának padlójáról. Talán arra számított, hogy nem fogadom el a meghívást, elvégre ez rám vallott volna, azt hiszem. De hát akkor már egyikünk sem visszakozhatott, úgyhogy kénytelenek voltunk együtt besétálni egy, megjegyzem, eléggé lepukkant kifőzdébe, ahova személy szerint be nem tettem volna a lábam.

Kicsi volt, meleg, gőzzel telt, és ahogy beléptem, éreztem, hogy az étel szaga azon nyomban kimoshatatlanul beleissza magát a ruhámba és a hajamba. Na jó, talán nem végleg kimoshatatlanul, de ahhoz épp elég volt, hogy míg hazaérek, kellemetlenül érezzem magam miatta; Kyót persze nem zavarta, sőt, szerintem még tetszett is neki. Legalábbis erre következtettem abból, hogy azt mondta, ez az egyik kedvenc helye, bár el nem tudtam képzelni, miért, egészen addig, amíg meg nem rendelte a kései ebédet, vagy korai vacsorát, kinek hogy tetszik; én mondom, úgy vetette rá magát, mint aki hetek óta nem evett. Mondjuk kapóra jött, mert addig sem kellett azzal foglalkoznom, hogy miről beszélgessünk, csak csendben ültem és néztem, hogy tömi a szájába az ételt. A saját adagommal, megmondom őszintén, nem nagyon akaródzott végeznem, csak udvariasságból csipegettem belőle, arra gondolva, hogy anyu főztjét sokkal szívesebben enném, pedig attól is herótot tudok kapni néha.

Aztán kezdhetett megtelni a gyomra, mert egyszer csak észrevette, hogy bámulom, és két falat közt megkérdezte:

- Mi az?

- Semmi. – Éreztem, hogy elpirulok, és átkoztam is magamat miatta; ez annyira kínos volt, tisztára úgy viselkedtem, mintha éppen az első randinkon volnánk, pedig ilyesmiről szó sem volt! Egyedül abban tudtam reménykedni, hogy a kis helyiséget betöltő gőztől nem látszik a vörös arcom, de tisztában voltam vele, hogy erre nincs túl sok esély.

Annál is inkább, mert erre feltűnően abbahagyta a zabálást, helyette olyan szemekkel kezdett fürkészni, hogy még jobban zavarba jöttem, és óvatosan megkérdezte:

- Figyelj már, nem azért, de nem vagy te esetleg kicsit… buzi?

Nem is tudom, miért lepődtem meg. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb ő is felhozza a témát… Természetesen Die volt az első, akivel közöltem, hogy semmi köze hozzá, erre elkönyvelt köcsögnek, hiába tiltakoztam. Kisaki így tudta meg, bár neki is tagadtam, egészen addig, amíg be nem próbálkozott nálam, én pedig hagytam magam. Akkoriban túlságosan bele voltam zúgva, azt hiszem. Kyo viszont más tészta volt, hiába játszottunk fél éve egy bandában, és előtte még felet egy másikban, egyáltalán nem kerültünk közelebb egymáshoz, ez nyilván annak volt köszönhető, hogy mi voltunk a legkevésbé beszédesek.

Aztán zavaromban elnevettem magam, Kyón pedig látszott, hogy ezúttal én leptem meg őt.

- Hogy lehet valaki kicsit buzi? – kérdeztem, persze ügyelve rá, hogy olyan hangerőn, hogy a körülöttünk ülő egy szem salaryman ne hallja, miről van szó.

- Jó, akkor nem vagy te esetleg buzi? – ismételte meg Kyo, aztán gyorsan hozzátette: - Na nem azért, mintha baj lenne, csak úgy kérdezem…

- Szóval nem bánnád? – Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, hiszen ez felért egy beismeréssel. Pedig anyun kívül senkinek sem ismertem még be így szemtől szembe, neki is csak azért, mert megtalálta a magazinjaimat a ruháim közé rejtve…

- Nem – válaszolta Kyo olyan halálosan komolyan, hogy elhittem neki. Épp két falat között volt, a pálcikái között még ott volt a kaja, de megállt a mozdulat közepén, hogy a szemembe nézzen és biztosítson róla, hogy nem fog elítélni; ettől függetlenül már a számon volt a tiltakozás, csakhogy Kyo megelőzött. Gyorsan a szájába tömte, megrágta és lenyelte a falatot, aztán folytatta, ami azt mutatja, mennyi időmbe telt kigondolni, hogy mit mondjak pontosan, mert hát abból, ha hirtelen kimondom, ami az eszembe jut, soha nem sült még ki semmi jó. – Szóval, tetszem neked?

- Mi? – rémültem meg. Erre nem számítottam, úgyhogy többet mondani se tudtam, legfeljebb hitetlenkedve hápogni.

- Csak mert annyira bámultál – vigyorodott el Kyo, én pedig megnyugodtam valamelyest; úgy tűnt, csupán szívatott. Vajon mikor tanulta el ezt a rendkívül zavaró szokást Die-tól?

- Ó. – Ennyire futotta tőlem, de nem is kellett több, mert Kyo némi kajarágcsálás után ismét megszólalt.

- Amúgy ne aggódj, nekem tényleg nincs bajom a buzikkal. Én magam is kísérleteztem anno, érted…

Nem, nem értettem, azonban kezdtem rohadtul kíváncsi lenni.

- Az mit jelent?

Megint abbahagyta az evést, és olyan pillantást vetett rám, hogy legszívesebben visszavontam volna a kérdést, de sajnos már nem tudtam meg nem történtté tenni.

- Na, mi van, talán tényleg tetszem neked?

Ez szép volt, sikeresen elhallgattatott. A számomra meglehetősen kényelmetlen témát hanyagoltuk a továbbiakban, inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy szedhetném ki belőle, mi baja pontosan. De túl lassú voltam, illetve Kyo evett extra gyorsan, mert befejezte, mire ki tudtam volna találni valami értelmeset, és ráadásul arra várt, hogy az én tányérom is kiürüljön. Nem hagyhattam, hogy miattam üljön itt feleslegesen, és mint már említettem, nem tetszett a hely, tehát én sem akartam a kelleténél több időt ott tölteni, úgyhogy mondtam, hogy befejeztem; láttam rajta, hogy nem tudja hová tenni, miért nem ízlett a kaja, viszont nem kommentálta a dolgot.

Odakint nem kevésbé párás meleg várt, mint bent a helyiségben; nagyot sóhajtottam, a ventilátorról és az azt tartalmazó szobámról álmodozva, amíg még jókora utat meg kellett tennem. Kyo köszönésképpen megveregette a vállamat és továbbállt, én pedig hazafelé menet egész végig ezen az egyetlen, ártatlan gesztuson agyaltam. Tényleg olyan ártatlan volt, mint ahogy külső szemlélő számára tűnhetett? Nekem volt egy sanda gyanúm, hogy nem csak erről van szó, ráadásul csak akkor kaptam észbe, hogy hoppá, akartam én tiltakozni, hogy nem vagyok köcsög, de valahogy elfeledkeztem róla menet közben, és Kyo, aki anno kísérletezgetett, azt hiszi, igen…

Megfogadtam hát, hogy amint legközelebb találkozunk, letagadok mindent. Addig csak nem adja tovább senkinek…

Törékeny (2. fejezet)

1. fejezet

- Tudtad, hogy Kyo gyógyszerezi magát?

A tőlem telhető legérzelemmentesebben kérdeztem, nehogy elárulja a hangom vagy az arcom, mennyire aggódom érte, Kisakinak viszont ez velem ellentétben egyáltalán nem sikerült. Gyanúsan gyorsan kapta fel a fejét, ha épp sör lett volna a szájában, talán még ki is köpi meglepetésében, mint a rajzfilmekben.

- Ezt meg honnan veszed? – Már a hangjából kiéreztem, hogy csak blöfföl, és valójában tud mindent. Hát, ha ez a helyzet, mondtam magamban, akkor kiszedem belőled, bármi is legyen az.

- Nem veszem. Láttam.

- Pontosan mit?

Semmi kedvem sem volt elmesélni, mi történt két nappal korábban. Ugyan gőzöm sem volt róla, hogy Kyo akarná-e, hogy értesítsem róla Kisakit, de gondoltam, abban az esetben már úgyis beszélt neki róla, tehát én nem mondok újat. Nem részleteztem hát, csak nagyon röviden vázoltam az eseményeket:

- Tegnapelőtt, a koncert után. Rosszul lett, aztán bevett valamit.

- Picsába. – Ez volt az összes hozzáfűznivalója, majd húzott egyet a söréből, én pedig türelmesen vártam, hátha mond még valamit, elvégre ennyivel csak nem rendezhet le. A türelmem végül meghozta gyümölcsét, mert folytatta:

- Figyelj, ezt mesélted már másnak is?

- Nem.

- Helyes, akkor ez maradjon is így. Nem akarom, hogy reklámozd az állapotát.

- De milyen állapotát? – Azért kezdett idegesíteni egy kicsit, hogy nem képes arra válaszolni, amit kérdeztem, csak itt titokzatoskodik nekem. Persze, ahhoz nagyon értett mindig…

- Az nem tartozik senkire rajta kívül. – Majdnem megkérdeztem, hogy akkor ő, Kisaki miért tud róla, de aztán arra jutottam, hogy nem ez lenne a legbölcsebb lépés, már ha tényleges információhoz akartam jutni. Mert sajnos akartam, ennyit arról, hogy á, én tiszteletben tartom Kyo magánéletét… a nagy francokat. – Elég, ha annyit tudsz, hogy… problémái vannak, ezért szedi a gyógyszert.

- Mégis milyen jellegű problémák? – Kicsit megijedtem, hogy valami komolyról van szó. – Beteg?

- Nem ilyesmi… - Látszott Kisakin, hogy a háta közepére kívánja ezt az egész beszélgetést, viszont a legkevésbé sem tudott érdekelni, csak az, hogy megtudjam végre, mi folyik itt. – Lelki gondok, na, érted.

Aha… Mondjuk logikus. Valamilyen szinten, azt hiszem.

Ezek után csend telepedett ránk, de nem az a kínos fajta, nem. Közöttünk jó ideje nem volt ilyen, csak jóleső, biztonságos csend, én legalábbis meglehetősen otthon éreztem magam nála, ami nagy szó, mert nem vagyok az a fajta, aki gyorsan megszokja az új környezetet. Kisaki lakása viszont tetszett, az enyémhez képest nagy volt, sok fehér fallal, ami olyan szép tiszta érzetet keltett.

- A bandából más nem tud róla? – kérdeztem hirtelen; csak úgy eszembe villant a kérdés, nem is tartottam olyan fontosnak, de azért kimondtam.

- Nem, és remélem, ez így is marad. – Kisaki a majdnem teljesen üres sörösdobozt forgatta a kezében. – Nem annyira komoly a helyzet, csak a pletyka biztosan felfújná, és ilyesmire Kyónak semmi szüksége.

Persze megértettem, mire célzott, de hát tudhatta, hogy én aztán nem vagyok az a pletykálós fajta. Mindenesetre tetszett, hogy így védi Kyót, arra következtettem, hogy ha rólam lenne szó, szintén így viselkedne. Örültem neki, persze nem félreérteni, minden rajongásom ellenére nem voltam belezúgva vagy ilyesmi. Az való igaz, hogy elbűvölő tudott lenni, és az elején be is dőltem neki, de akkorra már ismertem annyira, hogy valamennyire meglássam az igazi valóját a máz mögött. Ettől függetlenül nem bántam, szerettem vele lenni csak így kettesben a lakásán, üldögélni egy sör mellett, aztán kiverni egymásnak vagy alkalomadtán hatvankilencezni egy jót. Összeillettünk, annyira legalábbis biztosan, hogy ilyen módon maximálisan élvezni tudjuk egymás társaságát.

Be kell valljam, akkor már sokkal jobban foglalkoztatott a tény, hogy ott van mellettem és éppen erősen vonzódom hozzá, mint az az eset Kyóval. Meg amúgy is, Kisaki megmagyarázta, vagyis elég volt annyit tudnom, hogy lelki gondjai vannak, nyilván járt orvoshoz is emiatt, aki a gyógyszert írta fel neki, és aznap épp elfelejtette bevenni vagy ilyesmi, és ezért nézett ki olyan rosszul. Aztán pótolta, és minden rendbe jött… vagy legalábbis szerettem volna azt hinni. Most már kicsit szégyellem, de homokba dugtam a fejem, nem akartam gondolni Kyo problémájára, inkább azzal törődtem, hogy…

Hát igen.

Kisaki érintése egész más volt, mint amilyennel eddig találkoztam. Nem is, azt nem mondanám, hogy mindig egész más, de az ilyen meghitt estéken, a lakásán igenis így éreztem. Szinte sóvárogtam utána, ő pedig mintha tudta, érezte volna, hogy most szabad, nem fogom rossz néven venni, sőt…

Szerettem, ahogy játékosan végigsimogat a pólómon keresztül, majd az immár feleslegessé váló ruhadarab nélkül; olyan volt az egész, mintha élvezte volna, hogy neki megengedem azt, amit nyilván senki másnak, sőt, egy zokszavam sincs, még tetszik is a dolog.

Kár, hogy ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, mert utána túlságosan gyorsan vette elő a nadrágomból a farkamat, és férfiasan rávetette magát. Hát persze, az egyáltalán nem férfias, ha szex előtt gyengédek vagyunk a partnerünkkel… Mindegy, ezen is túltettem magam. Az se volt azért rossz, amit Kisaki csinált, tehát nem panaszkodtam, egészen addig, amíg az ágyába vitt, levetkőztetett, aztán a farkam szopása közben megpróbálta belém dugni az ujját.

Szerintem a homlokomon ott villogott az „Illetékteleneknek tilos a behatolás!” tábla, mert ahogy megugrottam, és felnézett rám, elvigyorodott.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, gyorsan ülő helyzetbe tornászva magamat, nehogy még egyszer szabad hozzáférése legyen a fenekemhez.

- Gondoltam, élveznéd – vont vállat. Jó… az egy dolog, hogy szeretek vele lenni, de nem úgy! Vagyis akkor még nem hittem, hogy tetszene, ha akármit is feldugnának a seggembe, ez annyira elképzelhetetlennek tűnt. Hogy én dugdossak dolgokat más fenekébe, arról tárgyalhattunk volna.

- Miből? – kérdeztem némi méltatlankodással, mert azért mégis, lássa rajtam a felháborodást.

- Na, figyelj. – Felült ő is, mellém az ágyra, és csak úgy mellékesen a saját dudorodó farkát kezdte simogatni az alsóján keresztül. Legszívesebben a kezére csaptam volna, hogy ha velem beszél, ne merjen hokizni, de mégiscsak Kisakiról volt szó, akivel akármilyen kapcsolatban is voltunk akkor, nem mertem volna ilyet tenni, csak rosszallóan néztem. Persze ő úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Egyszer csak túl kell esned rajta, és hidd el, velem nem járnál rosszul. Elég tapasztalatom van már e téren…

- Milyen téren? – Rosszat sejtettem. Vagyis igen, tudtam, mire gondol, de féltem tőle.

- Voltam már szűz fiúval, aki nem bánta meg egyáltalán.

Csend lett, annyira, hogy tisztán hallhattam Kisaki alsójának anyaga és a keze súrlódásának zaját. Igazán hangulatos volt, mondhatom.

- Én nem vagyok köcsög – jelentettem ki végül, mire elnevette magát. Ez elég rosszul esett, hát még, amit válaszolt!

- Nem, dehogy. Te egy csinos kis uke vagy.

- Nem igaz! – csattantam fel, és már egyáltalán nem volt kedvem vele semmihez, még az egy légtérben való tartózkodáshoz se, úgyhogy felpattantam, és a ruháimat kezdtem visszavenni magamra. Éppen elég volt nekem, hogy annyiszor nőnek nézzenek és/vagy tituláljanak, arra igazán nem volt szükségem, hogy ilyet mondjon. Én igenis férfinak éreztem magam, és sértette az önérzetemet.

Ja, persze mikor Kisaki látta, hogy hibázott, próbált visszacsábítani.

- Jaj, Shin-chan, ne csináld már, csak szívattalak…

Kedvem lett volna ráordítani, hogy ne becézgessen, mikor így megsértett, de nem mondtam semmit, csak csendben magamra ráncigáltam a nadrágom meg a pólóm. Már a cipőmért indultam az előszobába, mikor utolért, még mindig dagadozó alsógatyában.

- Hé, most komolyan el akarsz menni?

- Aha – válaszoltam, mire idegesen felsóhajtott, és hátat fordított nekem. Nem erre számítottam, úgyhogy földbe gyökerezett lábbal bámultam, ahogy visszasétál a kanapéhoz, leül, és kiissza a maradék sört a dobozból. Csak ezután nézett rám, meglehetősen fölényesen:

- Akkor mire vársz még?

Talán csak a taktikája része volt, mindenesetre bevált. Meg tegyük hozzá, nem is akartam annyira otthagyni, de azért mégis úgy diktálta az önérzetem, hogy ne hagyjam megtorolatlanul, amit mondott. Hát, legalább megpróbáltam, bár aztán mégiscsak csúfos kudarcot vallottam, mert pár pillanattal később már ott ültem mellette, és hagytam, hogy a nyakam csókolgatásával engeszteljen ki… Legalábbis gondolom, hogy azért csinálta, mert ilyesmi addig egyszer sem történt. Kicsit csiklandozott, kicsit furcsa volt, de alapjában véve izgató, főleg, mert új érzés volt; aztán a keze rátalált a farkamra, az enyém pedig az övére.

Úgy csináltuk, mint eddig, kivertük egymásnak, aztán Kisaki rám való tekintettel odament az ablakhoz cigizni, én pedig maradtam a kanapén, és bámultam a hátát.

Nem beszélgettünk, csak az után, hogy elszívta a szálat, és visszaült mellém; ilyenkor már nem szívesen voltam közel hozzá, mert bűzlött a dohányfüsttől, ezúttal azonban mégis maradtam.

- Szóval nem akarsz dugni? – Főleg ennek a kérdésnek volt köszönhető.

- Dehogynem. – Teljesen őszintén, bár nem túl részletesen válaszoltam.

- Hát akkor miért nem hagytad?

- Mondtam, hogy nem vagyok köcsög.

- Pedig azt hittem…

Ennyiben maradtunk. Mivel már késő volt, Kisaki felajánlotta, hogy aludjak nála, de visszautasítottam; először is tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és valójában azok után, hogy tudattam vele, nem kívánom nekiadni a seggem szüzességét, a háta közepére se kíván már azon az estén. Aztán ott volt anyu is, akinek megígértem, hogy legkésőbb éjfélre otthon leszek, és persze akármennyire kedveltem Kisaki lakását, nem tudtam volna elképzelni, hogy ott alszom nála, aztán reggel valami kétes tisztaságú fogkefét használok, meg olyan fogkrémet, amihez nem vagyok hozzászokva és hányingerem lesz tőle, a törölközőről már nem is szólva. Nem kellett nekem ez az egész, úgyhogy szépen hazamentem.

Az úton jutott eszembe ismét Kyo. Most, hogy semmi sem vonta el a figyelmemet, sokkal inkább érdekelt az állapota, viszont Kisakitól már nem lett volna pofám kérdezősködni, és rajta kívül a bandából senki sem tudott róla, tehát kizárásos alapon maradt maga Kyo. Ez mondjuk elég vicces volt, elképzelni se nagyon tudtam, hogy csak úgy lazán odasétálok a sráchoz például ebédszünetben, és rákérdezek, mi baja… Ennél nagyobb bunkóságot ki se tudnék találni. És Kyo sem hinném, hogy szívesen beszélne ilyesmiről valakinek, akivel még csak haveroknak se nagyon számítunk.

Tehát maradt az, hogy befogom a számat, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Aztán persze ez nem jött be, de hát ez már igazán nem az én hibám.