Törékeny (2. fejezet)

1. fejezet

- Tudtad, hogy Kyo gyógyszerezi magát?

A tőlem telhető legérzelemmentesebben kérdeztem, nehogy elárulja a hangom vagy az arcom, mennyire aggódom érte, Kisakinak viszont ez velem ellentétben egyáltalán nem sikerült. Gyanúsan gyorsan kapta fel a fejét, ha épp sör lett volna a szájában, talán még ki is köpi meglepetésében, mint a rajzfilmekben.

- Ezt meg honnan veszed? – Már a hangjából kiéreztem, hogy csak blöfföl, és valójában tud mindent. Hát, ha ez a helyzet, mondtam magamban, akkor kiszedem belőled, bármi is legyen az.

- Nem veszem. Láttam.

- Pontosan mit?

Semmi kedvem sem volt elmesélni, mi történt két nappal korábban. Ugyan gőzöm sem volt róla, hogy Kyo akarná-e, hogy értesítsem róla Kisakit, de gondoltam, abban az esetben már úgyis beszélt neki róla, tehát én nem mondok újat. Nem részleteztem hát, csak nagyon röviden vázoltam az eseményeket:

- Tegnapelőtt, a koncert után. Rosszul lett, aztán bevett valamit.

- Picsába. – Ez volt az összes hozzáfűznivalója, majd húzott egyet a söréből, én pedig türelmesen vártam, hátha mond még valamit, elvégre ennyivel csak nem rendezhet le. A türelmem végül meghozta gyümölcsét, mert folytatta:

- Figyelj, ezt mesélted már másnak is?

- Nem.

- Helyes, akkor ez maradjon is így. Nem akarom, hogy reklámozd az állapotát.

- De milyen állapotát? – Azért kezdett idegesíteni egy kicsit, hogy nem képes arra válaszolni, amit kérdeztem, csak itt titokzatoskodik nekem. Persze, ahhoz nagyon értett mindig…

- Az nem tartozik senkire rajta kívül. – Majdnem megkérdeztem, hogy akkor ő, Kisaki miért tud róla, de aztán arra jutottam, hogy nem ez lenne a legbölcsebb lépés, már ha tényleges információhoz akartam jutni. Mert sajnos akartam, ennyit arról, hogy á, én tiszteletben tartom Kyo magánéletét… a nagy francokat. – Elég, ha annyit tudsz, hogy… problémái vannak, ezért szedi a gyógyszert.

- Mégis milyen jellegű problémák? – Kicsit megijedtem, hogy valami komolyról van szó. – Beteg?

- Nem ilyesmi… - Látszott Kisakin, hogy a háta közepére kívánja ezt az egész beszélgetést, viszont a legkevésbé sem tudott érdekelni, csak az, hogy megtudjam végre, mi folyik itt. – Lelki gondok, na, érted.

Aha… Mondjuk logikus. Valamilyen szinten, azt hiszem.

Ezek után csend telepedett ránk, de nem az a kínos fajta, nem. Közöttünk jó ideje nem volt ilyen, csak jóleső, biztonságos csend, én legalábbis meglehetősen otthon éreztem magam nála, ami nagy szó, mert nem vagyok az a fajta, aki gyorsan megszokja az új környezetet. Kisaki lakása viszont tetszett, az enyémhez képest nagy volt, sok fehér fallal, ami olyan szép tiszta érzetet keltett.

- A bandából más nem tud róla? – kérdeztem hirtelen; csak úgy eszembe villant a kérdés, nem is tartottam olyan fontosnak, de azért kimondtam.

- Nem, és remélem, ez így is marad. – Kisaki a majdnem teljesen üres sörösdobozt forgatta a kezében. – Nem annyira komoly a helyzet, csak a pletyka biztosan felfújná, és ilyesmire Kyónak semmi szüksége.

Persze megértettem, mire célzott, de hát tudhatta, hogy én aztán nem vagyok az a pletykálós fajta. Mindenesetre tetszett, hogy így védi Kyót, arra következtettem, hogy ha rólam lenne szó, szintén így viselkedne. Örültem neki, persze nem félreérteni, minden rajongásom ellenére nem voltam belezúgva vagy ilyesmi. Az való igaz, hogy elbűvölő tudott lenni, és az elején be is dőltem neki, de akkorra már ismertem annyira, hogy valamennyire meglássam az igazi valóját a máz mögött. Ettől függetlenül nem bántam, szerettem vele lenni csak így kettesben a lakásán, üldögélni egy sör mellett, aztán kiverni egymásnak vagy alkalomadtán hatvankilencezni egy jót. Összeillettünk, annyira legalábbis biztosan, hogy ilyen módon maximálisan élvezni tudjuk egymás társaságát.

Be kell valljam, akkor már sokkal jobban foglalkoztatott a tény, hogy ott van mellettem és éppen erősen vonzódom hozzá, mint az az eset Kyóval. Meg amúgy is, Kisaki megmagyarázta, vagyis elég volt annyit tudnom, hogy lelki gondjai vannak, nyilván járt orvoshoz is emiatt, aki a gyógyszert írta fel neki, és aznap épp elfelejtette bevenni vagy ilyesmi, és ezért nézett ki olyan rosszul. Aztán pótolta, és minden rendbe jött… vagy legalábbis szerettem volna azt hinni. Most már kicsit szégyellem, de homokba dugtam a fejem, nem akartam gondolni Kyo problémájára, inkább azzal törődtem, hogy…

Hát igen.

Kisaki érintése egész más volt, mint amilyennel eddig találkoztam. Nem is, azt nem mondanám, hogy mindig egész más, de az ilyen meghitt estéken, a lakásán igenis így éreztem. Szinte sóvárogtam utána, ő pedig mintha tudta, érezte volna, hogy most szabad, nem fogom rossz néven venni, sőt…

Szerettem, ahogy játékosan végigsimogat a pólómon keresztül, majd az immár feleslegessé váló ruhadarab nélkül; olyan volt az egész, mintha élvezte volna, hogy neki megengedem azt, amit nyilván senki másnak, sőt, egy zokszavam sincs, még tetszik is a dolog.

Kár, hogy ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, mert utána túlságosan gyorsan vette elő a nadrágomból a farkamat, és férfiasan rávetette magát. Hát persze, az egyáltalán nem férfias, ha szex előtt gyengédek vagyunk a partnerünkkel… Mindegy, ezen is túltettem magam. Az se volt azért rossz, amit Kisaki csinált, tehát nem panaszkodtam, egészen addig, amíg az ágyába vitt, levetkőztetett, aztán a farkam szopása közben megpróbálta belém dugni az ujját.

Szerintem a homlokomon ott villogott az „Illetékteleneknek tilos a behatolás!” tábla, mert ahogy megugrottam, és felnézett rám, elvigyorodott.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, gyorsan ülő helyzetbe tornászva magamat, nehogy még egyszer szabad hozzáférése legyen a fenekemhez.

- Gondoltam, élveznéd – vont vállat. Jó… az egy dolog, hogy szeretek vele lenni, de nem úgy! Vagyis akkor még nem hittem, hogy tetszene, ha akármit is feldugnának a seggembe, ez annyira elképzelhetetlennek tűnt. Hogy én dugdossak dolgokat más fenekébe, arról tárgyalhattunk volna.

- Miből? – kérdeztem némi méltatlankodással, mert azért mégis, lássa rajtam a felháborodást.

- Na, figyelj. – Felült ő is, mellém az ágyra, és csak úgy mellékesen a saját dudorodó farkát kezdte simogatni az alsóján keresztül. Legszívesebben a kezére csaptam volna, hogy ha velem beszél, ne merjen hokizni, de mégiscsak Kisakiról volt szó, akivel akármilyen kapcsolatban is voltunk akkor, nem mertem volna ilyet tenni, csak rosszallóan néztem. Persze ő úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Egyszer csak túl kell esned rajta, és hidd el, velem nem járnál rosszul. Elég tapasztalatom van már e téren…

- Milyen téren? – Rosszat sejtettem. Vagyis igen, tudtam, mire gondol, de féltem tőle.

- Voltam már szűz fiúval, aki nem bánta meg egyáltalán.

Csend lett, annyira, hogy tisztán hallhattam Kisaki alsójának anyaga és a keze súrlódásának zaját. Igazán hangulatos volt, mondhatom.

- Én nem vagyok köcsög – jelentettem ki végül, mire elnevette magát. Ez elég rosszul esett, hát még, amit válaszolt!

- Nem, dehogy. Te egy csinos kis uke vagy.

- Nem igaz! – csattantam fel, és már egyáltalán nem volt kedvem vele semmihez, még az egy légtérben való tartózkodáshoz se, úgyhogy felpattantam, és a ruháimat kezdtem visszavenni magamra. Éppen elég volt nekem, hogy annyiszor nőnek nézzenek és/vagy tituláljanak, arra igazán nem volt szükségem, hogy ilyet mondjon. Én igenis férfinak éreztem magam, és sértette az önérzetemet.

Ja, persze mikor Kisaki látta, hogy hibázott, próbált visszacsábítani.

- Jaj, Shin-chan, ne csináld már, csak szívattalak…

Kedvem lett volna ráordítani, hogy ne becézgessen, mikor így megsértett, de nem mondtam semmit, csak csendben magamra ráncigáltam a nadrágom meg a pólóm. Már a cipőmért indultam az előszobába, mikor utolért, még mindig dagadozó alsógatyában.

- Hé, most komolyan el akarsz menni?

- Aha – válaszoltam, mire idegesen felsóhajtott, és hátat fordított nekem. Nem erre számítottam, úgyhogy földbe gyökerezett lábbal bámultam, ahogy visszasétál a kanapéhoz, leül, és kiissza a maradék sört a dobozból. Csak ezután nézett rám, meglehetősen fölényesen:

- Akkor mire vársz még?

Talán csak a taktikája része volt, mindenesetre bevált. Meg tegyük hozzá, nem is akartam annyira otthagyni, de azért mégis úgy diktálta az önérzetem, hogy ne hagyjam megtorolatlanul, amit mondott. Hát, legalább megpróbáltam, bár aztán mégiscsak csúfos kudarcot vallottam, mert pár pillanattal később már ott ültem mellette, és hagytam, hogy a nyakam csókolgatásával engeszteljen ki… Legalábbis gondolom, hogy azért csinálta, mert ilyesmi addig egyszer sem történt. Kicsit csiklandozott, kicsit furcsa volt, de alapjában véve izgató, főleg, mert új érzés volt; aztán a keze rátalált a farkamra, az enyém pedig az övére.

Úgy csináltuk, mint eddig, kivertük egymásnak, aztán Kisaki rám való tekintettel odament az ablakhoz cigizni, én pedig maradtam a kanapén, és bámultam a hátát.

Nem beszélgettünk, csak az után, hogy elszívta a szálat, és visszaült mellém; ilyenkor már nem szívesen voltam közel hozzá, mert bűzlött a dohányfüsttől, ezúttal azonban mégis maradtam.

- Szóval nem akarsz dugni? – Főleg ennek a kérdésnek volt köszönhető.

- Dehogynem. – Teljesen őszintén, bár nem túl részletesen válaszoltam.

- Hát akkor miért nem hagytad?

- Mondtam, hogy nem vagyok köcsög.

- Pedig azt hittem…

Ennyiben maradtunk. Mivel már késő volt, Kisaki felajánlotta, hogy aludjak nála, de visszautasítottam; először is tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és valójában azok után, hogy tudattam vele, nem kívánom nekiadni a seggem szüzességét, a háta közepére se kíván már azon az estén. Aztán ott volt anyu is, akinek megígértem, hogy legkésőbb éjfélre otthon leszek, és persze akármennyire kedveltem Kisaki lakását, nem tudtam volna elképzelni, hogy ott alszom nála, aztán reggel valami kétes tisztaságú fogkefét használok, meg olyan fogkrémet, amihez nem vagyok hozzászokva és hányingerem lesz tőle, a törölközőről már nem is szólva. Nem kellett nekem ez az egész, úgyhogy szépen hazamentem.

Az úton jutott eszembe ismét Kyo. Most, hogy semmi sem vonta el a figyelmemet, sokkal inkább érdekelt az állapota, viszont Kisakitól már nem lett volna pofám kérdezősködni, és rajta kívül a bandából senki sem tudott róla, tehát kizárásos alapon maradt maga Kyo. Ez mondjuk elég vicces volt, elképzelni se nagyon tudtam, hogy csak úgy lazán odasétálok a sráchoz például ebédszünetben, és rákérdezek, mi baja… Ennél nagyobb bunkóságot ki se tudnék találni. És Kyo sem hinném, hogy szívesen beszélne ilyesmiről valakinek, akivel még csak haveroknak se nagyon számítunk.

Tehát maradt az, hogy befogom a számat, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Aztán persze ez nem jött be, de hát ez már igazán nem az én hibám.