Törékeny (4. fejezet)

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

Aztán mikor két napra rá beléptem a stúdióba, legnagyobb meglepetésemre nem Kisaki fogadott, ahogy eddig, hanem Die, akinek egyébként ott sem kellett volna lennie. Ráadásul óriási vigyor ült az arcán, ahogy meglátott, felcsillant a szeme és nekiiramodott felém, én pedig sürgető késztetést éreztem arra, hogy megforduljak, és a kisétáljak az ajtón, még mielőtt bekövetkezik mindaz a rossz, amit a srác tekintete ígért…

Természetesen semmi ilyet nem tettem. Die pedig odaért hozzám, és minden különösebb átmenet nélkül a vállamra dobta a karját és terelgetett volna valamerre, ha nem kezdek el ellenkezni.

- Héé, Shin… - kezdte elnyújtott hangon, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, miközben kibújtam a karja alól, és tisztes távolságra húzódtam tőle.

- Én semmit – adta az ártatlant. – Viszont hallottam egy-két dolgot arról, hogy te mit műveltél nemrég…

- He? – Végigpörgettem magamban az elmúlt napokat, de azon kívül, hogy gyakorlatilag bevallottam Kyónak, hogy köcsög vagyok, ami persze nem igaz, csak így alakult, semmi „gaztettem” nem jutott eszembe. Tehát kizárásos alapon mégis ez lehetett az; nem is tudtam, hogy magamat átkozzam jobban a máléságomért, vagy Kyót, amiért eljárt a szája. Ráadásul pont Die-nak, aki pont a folyosó közepén akarta ezt megtárgyalni…

- Hát hogy te meg Kyo. – És persze eközben mászkáltak mellettünk az emberek, közülük egyet-kettőt ismertem is legalább látásból, úgyhogy nem csoda, ha legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Úgy döntöttem, itt van az elég.

- Ezt ne itt beszéljük már meg!

Die vállat vont, a képén változatlanul ott volt az az idegesítő vigyor.

- Én beljebb akartam menni, de te leráztál…

Ja, mert rám tehénkedtél, te barom.

- Gyerünk – sóhajtottam, és egy üres teremig meg se álltam. Természetesen Die-nak erre is vigyorogni meg célozgatni kellett. Komolyan mondom, mintha még mindig kisiskolások lettünk volna.

- Figyelmeztetlek, hogy Kyóval haverok vagyunk, szóval akármennyire szeretnéd, nem fogok közreműködni abban, hogy megcsald…

- Mi ez az egész? – kérdeztem, igyekezve figyelmen kívül hagyni, amit mondott. – Honnan veszed, hogy Kyo meg én…?

- Jártok – fejezte be a mondatot Die. – Ja, egyébként Miko-chan mondta, hogy együtt mentetek el, és Junko-chan pedig látta, hogy kézen fogva kijöttök egy étteremből… Már nem azért, de ez kicsit gáz, nem gondoljátok? Két férfi fényes nappal kézen fogva… Bár téged elég könnyedén nőnek nézhetnek, de akkor is.

Kedvem lett volna egy jó erőset bemosni neki; tudtam, hogy csak cukkol, és azt várja, hogy reagáljak, azonban nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy kiboruljak. Ettől függetlenül rendkívül idegesített, hogy valami incifinci csajok, akiket Die valószínűleg megdugott, ilyeneket pletykálnak rólam, ez a hülye meg tovább is adja…

- Ugye ezt nem mondtad senkinek? – estem neki azonnal, ahogy a lehetőség eszembe jutott.

- Én nem – adta az ártatlant a srác, aztán miután megnyugodtam valamelyest, kibökte: - De szerintem a csajok mindenkinek ezt mesélik tegnap óta.

- Ó, a fenébe – kaptam a homlokomhoz; el tudtam képzelni, hogy a két lány milyen lelkesen újságolja a hírt boldog-boldogtalannak… Én meg szerencsétlen Kyót gyanúsítottam, pedig ő is ugyanakkora áldozata volt ennek az egésznek, mint én. És ráadásul gondjai is voltak, amiről ugyan még mindig nem sikerült többet megtudnom, de nem hittem, hogy jót tenne neki, ha megtudná ezt a hírt.

- Amúgy ő szokott megbaszni téged, vagy fordítva? – érdeklődött Die.

- Te is tudod, hogy ez baromság, és csak azok a nőszemélyek találták ki – válaszoltam, és közben eszembe jutott Kisaki; mi van, ha erről ő is hallott? Azonnal beszélnem kellett vele, úgyhogy otthagytam a kellemetlenkedő Die-t, de jött velem, szóval nem sikerült megszabadulnom tőle. Mindegy, nem ez volt a legfontosabb, hanem hogy megtaláljam Kisakit, aki épp az egyik keverővel beszélgetett, viszont amint meglátta, hogy beviharzok, nyomomban a hülyén vigyorgó Die-jal, udvariasan lerázta.

- Mi baj? – kérdezte.

- Beszélnünk kéne – mondtam, mire bólintott, és azzal, hogy kimegy inni egy kávét, otthagytuk a termet. Ugyanarra a folyosóra mentünk, ahova Kyóval két nappal azelőtt, és Kisaki ugyanúgy vett magának egy pohár feketét. Én nem kértem.

- Na, mi az?

- Hallottad, hogy mit pletykálnak rólam meg Kyóról? – Nem kerteltem, rögtön belevágtam. Nem tűnt meglepettnek, úgyhogy előre sejtettem, mi lesz a válasza.

- Igen. És elég nagy baromság, ami azt illeti. Ne is törődj vele, akinek van egy cseppnyi esze is, az tudja, hogy csak a yaoimániás kiscsaj meg a barátnője találták ki.

Ebben sajnos nem voltam olyan biztos, mint ő.

- De állítólag mindenkinek ezt mesélik… Nem lehetne tenni ellene valamit?

- Rúgassam ki őket? – kérdezte Kisaki olyan halálosan komolyan, hogy azt hittem, tényleg komolyan is gondolja. Aztán elvigyorodott, és innen tudtam, hogy ez csak valami nem túl vicces tréfa akart lenni a részéről. – Nem, figyelj, ez csak egy hülye pletyka, nem hiszem, hogy akárki is komolyan venné, és pár nap múlva lecseng majd a dolog.

- Ha te mondod… - Még mindig nem voltam meggyőzve, de feleslegesen sem akartam rinyálni neki. – Amúgy szerinted Kyo tud róla?

- Miért kéne tudnia?

- Azért rá is tartozik…

- Ne vedd már ennyire komolyan – vetett rám egy meglehetősen csúnya pillantást Kisaki. Azt hiszem, el kellett volna szégyellnem magam tőle, de a közelében sem voltam, inkább azon aggódtam, hogy ki hiszi azt éppen, hogy Kyóval egy pár vagyunk. Ekkora baromságot…!

Végül ennyiben maradtunk, Kisaki visszaterelt a stúdióba, és ha már feleslegesen ott volt, Die-t is befogta munkára, akinek rögtön leolvadt a szájáról a vigyor. Legalább ennyi vigasztalt, egészen addig, amíg az egyik szünetben meg nem környékeztem Kisakit Kyo otthoni számáért. Megint leteremtett, hogy ne aggodalmaskodjak már, és ne próbáljam riadóztatni a srácot, mert ahogy előadnám, biztosan azt hinné szerencsétlen, hogy komoly baj van, maradjak csak nyugton a seggemen. Ezek után pedig Die jött oda hozzám azzal a szöveggel, hogy ezt most csak azért játszottam el előtte, hogy úgy tűnjön, nincs közöm Kyóhoz, pedig nyilván nagyon is jól tudom a telefonszámát.

Ja, nyilván. Megint kedvem lett volna behúzni neki egyet, vagy legalább jó erősen sípcsonton rúgni. Biztosan szép hangon nyüszítene a fájdalomtól, ezen morfondíroztam magamban. Aztán otthagytam, még mielőtt tényleg megtettem volna.

Ahogy a hallon viharzottam keresztül, megpillantottam egy csapat kiscsajt, akik feltűnően bámultak és vihorásztak, nagyon úgy tűnt, hogy rajtam. Ugyan nem ismertem fel őket, már fogalmam sem volt, a Junko név például kit takar, azonban úgy sejtettem, köztük van a két pletykafészek, és ettől csak még feljebb ment bennem a pumpa. Ha Die-t megverni lett volna kedvem, akkor a lányokat… De nem. Ismét megfordultam, azt mondogatva magamban, hogy „nem bántunk nőket, nem bántunk nőket”, és… beleszaladtam Kisakiba.

- Hát te? – bámultam fel rá, mert azt hittem, még fent van az emeleten.

- Épp téged kereslek – mondta, engem pedig hirtelen elöntött valami melegség ezt hallva. Jól esett, főleg abban az állapotomban, mert valljuk be, kicsit kiakadtam. – Gyere.

Kérdés nélkül követtem, egyenesen egy üres terembe, de nem olyanba, ahova Die-jal mentünk reggel, ez sokkal kisebb és irodaszerűbb volt, Kisakinak pedig kulcsa is volt hozzá. Amivel bezárta az ajtót, majd lehúzta a rolót…

- Itt akarsz…?

- Aha.

Nem értettem. Kisaki eddig szigorúan különválasztotta a munkát és a magánéletet, most pedig hirtelen nekem esik az ebédszünetben?

Mert bizony nekem esett. A keze már javában a pólóm alatt kutatott, mikor felocsúdtam első megdöbbenésemből, és ki tudtam nyögni egy újabb kérdést:

- De miért?

Abbahagyta, amit csinált, és úgy nézett rám, mint egy félnótásra.

- He?

- Úgy értem, eddig még sosem csináltuk itt…

- És már nem is nagyon fogjuk, mert nemsokára fel lesz véve az alap teljesen, úgyhogy ki kell használni az időt.

Akkor sem értettem. Ez annyira nem vallott rá… Aztán beugrott, hogy mi van, ha csak a hülye pletykáról akarja elterelni a figyelmem. Esetleg nem akarja, hogy valami úton-módon mégis értesítsem Kyót, mert valójában borzasztó hatással lenne rá a hír…

Oké, lehet, hogy kicsit túlreagáltam, mindenesetre felrántottam a fejét az ölemből, és ijedten kérdeztem, hogy mi baja Kyónak, és ha megtudja, hogy ilyeneket híresztelnek rólunk, megint rohamot fog-e kapni.

Kisaki nem értékelte túlságosan, ami érthető, hiszen épp azon fáradozott volna, hogy felállítsa a farkam.

- Baszd meg, te még ilyenkor is Kyón gondolkodsz? – kérdezte, és tüntetőleg eltávolodott tőlem egy méterre. Rögtön elszégyelltem magam.

- Nem, vagyis én csak… - Nem tudtam folytatni, helyette bűnbánónak szánt arckifejezéssel a padlót kezdtem bámulni.

- Na, most kezdem azt hinni, hogy lehet valami a pletykákban.

Ez fájt. Felkaptam a fejem, és igyekeztem olyan szemeket mereszteni rá, hogy lássa belőle, mennyire rosszul esett, amit mondott, illetve azt is, hogy szörnyen sajnálom, amiért elrontottam a hangulatot. Vagyis az ő hangulatát, mert nekem eleve nem sikerült ellazulnom, de ez más kérdés…

- Ugyan már… csak aggódom érte.

Kisaki felsóhajtott, és felült mellém az asztalra, amit elég viccesnek találtam volna, mert még sosem láttam így, ha nem lettünk volna épp ebben a szituációban.

- Figyelj, utoljára mondom el, Kyónak nincs semmi komoly baja, olyan legalábbis nem, amit nem tud kezelni.

- Persze, láttam legutóbb is…

- Az egyszeri alkalom volt.

- Na ez az! – Nem tudtam megállni, hogy ne vitatkozzak, hiába súgta egy hang, hogy most nagyon ajánlatos lenne befognom a pofámat. – Honnan veszed, hogy nem fordul elő még egyszer? Semmi garancia nincs rá!

- Shinya! – szólt rám Kisaki a kelleténél talán kicsit erélyesebben. – Hagyd ezt abba, ne aggodalmaskodj feleslegesen. Vagy tényleg azt hiszem, hogy belezúgtál Kyóba.

- De nem zúgtam bele! – ellenkeztem azonnal.

- Akkor bizonyítsd be.

Egy pillantás elég volt a vigyorára ahhoz, hogy tudjam, csak szívatott. Aztán szó szerint is, mert a „bizonyítást” úgy értette, szopjam le. Megtettem, leginkább azért, mert bűnösnek éreztem magam; Kyóra gondoltam egy ilyen helyzetben, bár nem úgy…

Nem kértem viszonzást, és Kisaki sem erőltette a dolgot; azt hiszem, azzal ellentétben, amit mutatott, mégiscsak megsértődhetett. Legalább megvárta, hogy visszavegyem a ruháimat, és csak azután nyitotta ki az ajtót, majd az órájára nézve közölte, hogy van még öt percem az ebédre, és elsétált. Még szerencse, hogy a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy az evéssel foglalkozzak…

Törékeny (3. fejezet)

1. fejezet
2. fejezet

Kyóval legközelebb jó pár nappal később találkoztam, addig szépen lefoglalt a gyakorlás illetve stúdiózás Kisakival, és ez éppen elég, hogy kiölje belőled a lelket is. Mondjuk egész jól bírtam, tegyük hozzá, hogy ahhoz képest, mikor ezek mellett suliba jártam, és a tanulásra is időt kellett szakítanom, minden gondos tervezés ellenére gyakran éreztem úgy, hogy az életem egy nagy katasztrófa. Most, hogy nemrég túl voltam rajta, azt hittem, ezerszer könnyebb lesz… Persze ember tervez, Isten végez. Így, hogy rám nem kellett tekintettel lenni, Kisaki sokkal jobban meghajtott, úgyhogy egy-egy fárasztó nap végén legtöbbször csak beestem az ágyba és már aludtam is. Ennyiből állt az életem, kivéve azon alkalmakat, mikor Kisaki felvitt a lakására. Talán ezért is szerettem annyira, mert ez volt az egyetlen, amikor ki tudtam kapcsolódni, kicsit relaxálhattam és élvezhettem, amit csinálunk.

Szóval a lényeg, hogy mikor összetalálkoztam Kyóval, eléggé meglepődtem rajta. Az oké, hogy nem egy pacsirta típus, nem szeret korán kelni meg hasonlók, de amilyen ramatyul festett, hirtelen megrémültem, hogy történt vele valami. Megint megismétlődött, ami a legutóbbi koncert után történt, vagy ilyesmi…

A legjobban az lepett meg, hogy miután órákat ültünk munkamegbeszélés címén, ami, mondanom sem kell, mindenkit teljesen lefárasztott, Kisaki félrehívott engem meg Kyót. Láttam rajta is, hogy meglepődött, és már eléggé rákészülhetett amúgy, hogy végre hazamehet, ha jól sejtem, bepótolni a kimaradt alvást, mert kicsit csalódottnak tűnt. Én személy szerint nagyon kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből az egészből, úgyhogy valamivel lelkesebben követtem Kisakit a másodikra; először is vett egy kávét, majd felajánlotta, hogy meghív minket is, de mindketten kapásból elutasítottuk. Kyóra mondjuk szerintem ráfért volna, de ha tényleg jól sejtettem, és amint hazaért, aludni akart tovább, akkor megértettem.

Kisaki leült mellénk, húzta kicsit az időt a kávé iszogatásával meg az előbbi megbeszélésen elmondottak ismétlésével, aztán hirtelen, vagy talán csak nekem tűnt olyan hirtelennek, mert elbambultam, mindenesetre azt vettem észre, hogy azt mondja:

- Egyébként Kyo szeretne valamit mondani neked.

- He? – bámult rá az említett meglehetősen értetlenül.

Kisaki felsóhajtott.

- Gondolkodj, Kyo-kun… mit felejtettél el mondani Shinyának, aki volt olyan kedves, és összelapátolt a földről, mikor a múltkor úgy szétestél?

Nem tudom miért, de szörnyen zavarba jöttem. Valahogy úgy képzeltem, hogy mivel napokkal ezelőtt történt, és senki nem hozta szóba egy ideje, már nem is fogják, erre tessék; úgy tűnt, Kyo is hasonlóan reagált, mint én, viszont azzal próbálta leplezni, hogy rámordult Kisakira.

- Miért, mi vagy te, az apám?

- Néha tényleg úgy érzem magam. – Kisaki nem zavartatta magát, mintha csak valami könnyű délutáni csevejt folytattunk volna. Azonban erről szó sem volt; én tényleg nem akartam, hogy Kyo rosszul érezze magát amiatt, ami történt, épp ezért nem is hoztam volna fel semmi pénzért.

- Közlöm veled, hogy a saját apámnak se engedelmeskednék, nem hogy neked.

Ez kicsit erős volt; meglepve kaptam fel a fejemet, azt vártam, hogy Kisaki bepöccenjen, azonban szerencsére semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak felállt a helyéről, megpaskolta Kyo vállát, aki erre úgy nézett rá, mintha szemmel akarná meggyilkolni eme cselekedetéért, aztán kidobta az üres papírpoharát, és azzal, hogy azért beszéljen csak velem, elment. Otthagyott minket, megüresedett a köztünk levő szék; én visszabámultam az ölembe, ahogy az előbb, és már azt terveztem, hogy bocsánatot kérek, és gyorsan lelécelek, mikor Kyo megköszörülte a torkát.

- Te, Shin…

Már előre féltem tőle, mit fog mondani, amilyen zavarban volt.

- Hm?

- Attól függetlenül, amit Kisaki mondott… azért rendes tőled, hogy nem hagytál ott.

Na tessék. Ugyan nem köszönte meg szó szerint, de ez már valami olyasminek számított, és mivel Kyóról volt szó, az egészet nagyon bizarrnak találtam. Ez annyira nem rá vallott, hogy nem is tudtam, hogy reagáljak.

- Öö… igen – mondtam végül. – Akármelyikőtökért megtettem volna…

- Hát ez az. Én nem valószínű.

Csend lett; felsandítottam rá, mert a hangszínéből nem tudtam eldönteni, hogy ez valamiféle furcsa vicc akart-e lenni, vagy komolyan gondolta, aztán visszanézett rám, és elvigyorodott. Viszont ez sem nyugtatott meg, mert képes volt ijesztően vigyorogni.

- Na jól van, nem ücsörgök itt tovább – mondta, és fel is állt; arra számítottam, hogy elmegy, és eme rendkívül furcsa epizód után élhetem tovább a megszokott életemet, sőt, talán még pihenhetek is keveset otthon, ami mostanában nagyon nem volt jellemző arra a bizonyos megszokott életemre, hirtelen azonban Kyo visszafordult hozzám. – Amúgy nem jössz velem? Meghívlak kajálni.

Ha eddig azt hittem, hogy furcsán viselkedik, hát az mind semmi volt ehhez képest. Sosem hittem volna, hogy Kyo, a legantiszociálisabb ember, akit csak ismerek, ilyet fog nekem mondani… ami pedig még hihetetlenebb, hogy első megdöbbenésemben igent mondtam. Aztán csak később jutott eszembe, hogy valószínűleg Kisaki miatt csinálta, hogy ne tudja rámondani, hogy nem hálálta meg semmivel, hogy akkor felvakartam a live house mocskos mosdójának padlójáról. Talán arra számított, hogy nem fogadom el a meghívást, elvégre ez rám vallott volna, azt hiszem. De hát akkor már egyikünk sem visszakozhatott, úgyhogy kénytelenek voltunk együtt besétálni egy, megjegyzem, eléggé lepukkant kifőzdébe, ahova személy szerint be nem tettem volna a lábam.

Kicsi volt, meleg, gőzzel telt, és ahogy beléptem, éreztem, hogy az étel szaga azon nyomban kimoshatatlanul beleissza magát a ruhámba és a hajamba. Na jó, talán nem végleg kimoshatatlanul, de ahhoz épp elég volt, hogy míg hazaérek, kellemetlenül érezzem magam miatta; Kyót persze nem zavarta, sőt, szerintem még tetszett is neki. Legalábbis erre következtettem abból, hogy azt mondta, ez az egyik kedvenc helye, bár el nem tudtam képzelni, miért, egészen addig, amíg meg nem rendelte a kései ebédet, vagy korai vacsorát, kinek hogy tetszik; én mondom, úgy vetette rá magát, mint aki hetek óta nem evett. Mondjuk kapóra jött, mert addig sem kellett azzal foglalkoznom, hogy miről beszélgessünk, csak csendben ültem és néztem, hogy tömi a szájába az ételt. A saját adagommal, megmondom őszintén, nem nagyon akaródzott végeznem, csak udvariasságból csipegettem belőle, arra gondolva, hogy anyu főztjét sokkal szívesebben enném, pedig attól is herótot tudok kapni néha.

Aztán kezdhetett megtelni a gyomra, mert egyszer csak észrevette, hogy bámulom, és két falat közt megkérdezte:

- Mi az?

- Semmi. – Éreztem, hogy elpirulok, és átkoztam is magamat miatta; ez annyira kínos volt, tisztára úgy viselkedtem, mintha éppen az első randinkon volnánk, pedig ilyesmiről szó sem volt! Egyedül abban tudtam reménykedni, hogy a kis helyiséget betöltő gőztől nem látszik a vörös arcom, de tisztában voltam vele, hogy erre nincs túl sok esély.

Annál is inkább, mert erre feltűnően abbahagyta a zabálást, helyette olyan szemekkel kezdett fürkészni, hogy még jobban zavarba jöttem, és óvatosan megkérdezte:

- Figyelj már, nem azért, de nem vagy te esetleg kicsit… buzi?

Nem is tudom, miért lepődtem meg. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb ő is felhozza a témát… Természetesen Die volt az első, akivel közöltem, hogy semmi köze hozzá, erre elkönyvelt köcsögnek, hiába tiltakoztam. Kisaki így tudta meg, bár neki is tagadtam, egészen addig, amíg be nem próbálkozott nálam, én pedig hagytam magam. Akkoriban túlságosan bele voltam zúgva, azt hiszem. Kyo viszont más tészta volt, hiába játszottunk fél éve egy bandában, és előtte még felet egy másikban, egyáltalán nem kerültünk közelebb egymáshoz, ez nyilván annak volt köszönhető, hogy mi voltunk a legkevésbé beszédesek.

Aztán zavaromban elnevettem magam, Kyón pedig látszott, hogy ezúttal én leptem meg őt.

- Hogy lehet valaki kicsit buzi? – kérdeztem, persze ügyelve rá, hogy olyan hangerőn, hogy a körülöttünk ülő egy szem salaryman ne hallja, miről van szó.

- Jó, akkor nem vagy te esetleg buzi? – ismételte meg Kyo, aztán gyorsan hozzátette: - Na nem azért, mintha baj lenne, csak úgy kérdezem…

- Szóval nem bánnád? – Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, hiszen ez felért egy beismeréssel. Pedig anyun kívül senkinek sem ismertem még be így szemtől szembe, neki is csak azért, mert megtalálta a magazinjaimat a ruháim közé rejtve…

- Nem – válaszolta Kyo olyan halálosan komolyan, hogy elhittem neki. Épp két falat között volt, a pálcikái között még ott volt a kaja, de megállt a mozdulat közepén, hogy a szemembe nézzen és biztosítson róla, hogy nem fog elítélni; ettől függetlenül már a számon volt a tiltakozás, csakhogy Kyo megelőzött. Gyorsan a szájába tömte, megrágta és lenyelte a falatot, aztán folytatta, ami azt mutatja, mennyi időmbe telt kigondolni, hogy mit mondjak pontosan, mert hát abból, ha hirtelen kimondom, ami az eszembe jut, soha nem sült még ki semmi jó. – Szóval, tetszem neked?

- Mi? – rémültem meg. Erre nem számítottam, úgyhogy többet mondani se tudtam, legfeljebb hitetlenkedve hápogni.

- Csak mert annyira bámultál – vigyorodott el Kyo, én pedig megnyugodtam valamelyest; úgy tűnt, csupán szívatott. Vajon mikor tanulta el ezt a rendkívül zavaró szokást Die-tól?

- Ó. – Ennyire futotta tőlem, de nem is kellett több, mert Kyo némi kajarágcsálás után ismét megszólalt.

- Amúgy ne aggódj, nekem tényleg nincs bajom a buzikkal. Én magam is kísérleteztem anno, érted…

Nem, nem értettem, azonban kezdtem rohadtul kíváncsi lenni.

- Az mit jelent?

Megint abbahagyta az evést, és olyan pillantást vetett rám, hogy legszívesebben visszavontam volna a kérdést, de sajnos már nem tudtam meg nem történtté tenni.

- Na, mi van, talán tényleg tetszem neked?

Ez szép volt, sikeresen elhallgattatott. A számomra meglehetősen kényelmetlen témát hanyagoltuk a továbbiakban, inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy szedhetném ki belőle, mi baja pontosan. De túl lassú voltam, illetve Kyo evett extra gyorsan, mert befejezte, mire ki tudtam volna találni valami értelmeset, és ráadásul arra várt, hogy az én tányérom is kiürüljön. Nem hagyhattam, hogy miattam üljön itt feleslegesen, és mint már említettem, nem tetszett a hely, tehát én sem akartam a kelleténél több időt ott tölteni, úgyhogy mondtam, hogy befejeztem; láttam rajta, hogy nem tudja hová tenni, miért nem ízlett a kaja, viszont nem kommentálta a dolgot.

Odakint nem kevésbé párás meleg várt, mint bent a helyiségben; nagyot sóhajtottam, a ventilátorról és az azt tartalmazó szobámról álmodozva, amíg még jókora utat meg kellett tennem. Kyo köszönésképpen megveregette a vállamat és továbbállt, én pedig hazafelé menet egész végig ezen az egyetlen, ártatlan gesztuson agyaltam. Tényleg olyan ártatlan volt, mint ahogy külső szemlélő számára tűnhetett? Nekem volt egy sanda gyanúm, hogy nem csak erről van szó, ráadásul csak akkor kaptam észbe, hogy hoppá, akartam én tiltakozni, hogy nem vagyok köcsög, de valahogy elfeledkeztem róla menet közben, és Kyo, aki anno kísérletezgetett, azt hiszi, igen…

Megfogadtam hát, hogy amint legközelebb találkozunk, letagadok mindent. Addig csak nem adja tovább senkinek…

Törékeny (2. fejezet)

1. fejezet

- Tudtad, hogy Kyo gyógyszerezi magát?

A tőlem telhető legérzelemmentesebben kérdeztem, nehogy elárulja a hangom vagy az arcom, mennyire aggódom érte, Kisakinak viszont ez velem ellentétben egyáltalán nem sikerült. Gyanúsan gyorsan kapta fel a fejét, ha épp sör lett volna a szájában, talán még ki is köpi meglepetésében, mint a rajzfilmekben.

- Ezt meg honnan veszed? – Már a hangjából kiéreztem, hogy csak blöfföl, és valójában tud mindent. Hát, ha ez a helyzet, mondtam magamban, akkor kiszedem belőled, bármi is legyen az.

- Nem veszem. Láttam.

- Pontosan mit?

Semmi kedvem sem volt elmesélni, mi történt két nappal korábban. Ugyan gőzöm sem volt róla, hogy Kyo akarná-e, hogy értesítsem róla Kisakit, de gondoltam, abban az esetben már úgyis beszélt neki róla, tehát én nem mondok újat. Nem részleteztem hát, csak nagyon röviden vázoltam az eseményeket:

- Tegnapelőtt, a koncert után. Rosszul lett, aztán bevett valamit.

- Picsába. – Ez volt az összes hozzáfűznivalója, majd húzott egyet a söréből, én pedig türelmesen vártam, hátha mond még valamit, elvégre ennyivel csak nem rendezhet le. A türelmem végül meghozta gyümölcsét, mert folytatta:

- Figyelj, ezt mesélted már másnak is?

- Nem.

- Helyes, akkor ez maradjon is így. Nem akarom, hogy reklámozd az állapotát.

- De milyen állapotát? – Azért kezdett idegesíteni egy kicsit, hogy nem képes arra válaszolni, amit kérdeztem, csak itt titokzatoskodik nekem. Persze, ahhoz nagyon értett mindig…

- Az nem tartozik senkire rajta kívül. – Majdnem megkérdeztem, hogy akkor ő, Kisaki miért tud róla, de aztán arra jutottam, hogy nem ez lenne a legbölcsebb lépés, már ha tényleges információhoz akartam jutni. Mert sajnos akartam, ennyit arról, hogy á, én tiszteletben tartom Kyo magánéletét… a nagy francokat. – Elég, ha annyit tudsz, hogy… problémái vannak, ezért szedi a gyógyszert.

- Mégis milyen jellegű problémák? – Kicsit megijedtem, hogy valami komolyról van szó. – Beteg?

- Nem ilyesmi… - Látszott Kisakin, hogy a háta közepére kívánja ezt az egész beszélgetést, viszont a legkevésbé sem tudott érdekelni, csak az, hogy megtudjam végre, mi folyik itt. – Lelki gondok, na, érted.

Aha… Mondjuk logikus. Valamilyen szinten, azt hiszem.

Ezek után csend telepedett ránk, de nem az a kínos fajta, nem. Közöttünk jó ideje nem volt ilyen, csak jóleső, biztonságos csend, én legalábbis meglehetősen otthon éreztem magam nála, ami nagy szó, mert nem vagyok az a fajta, aki gyorsan megszokja az új környezetet. Kisaki lakása viszont tetszett, az enyémhez képest nagy volt, sok fehér fallal, ami olyan szép tiszta érzetet keltett.

- A bandából más nem tud róla? – kérdeztem hirtelen; csak úgy eszembe villant a kérdés, nem is tartottam olyan fontosnak, de azért kimondtam.

- Nem, és remélem, ez így is marad. – Kisaki a majdnem teljesen üres sörösdobozt forgatta a kezében. – Nem annyira komoly a helyzet, csak a pletyka biztosan felfújná, és ilyesmire Kyónak semmi szüksége.

Persze megértettem, mire célzott, de hát tudhatta, hogy én aztán nem vagyok az a pletykálós fajta. Mindenesetre tetszett, hogy így védi Kyót, arra következtettem, hogy ha rólam lenne szó, szintén így viselkedne. Örültem neki, persze nem félreérteni, minden rajongásom ellenére nem voltam belezúgva vagy ilyesmi. Az való igaz, hogy elbűvölő tudott lenni, és az elején be is dőltem neki, de akkorra már ismertem annyira, hogy valamennyire meglássam az igazi valóját a máz mögött. Ettől függetlenül nem bántam, szerettem vele lenni csak így kettesben a lakásán, üldögélni egy sör mellett, aztán kiverni egymásnak vagy alkalomadtán hatvankilencezni egy jót. Összeillettünk, annyira legalábbis biztosan, hogy ilyen módon maximálisan élvezni tudjuk egymás társaságát.

Be kell valljam, akkor már sokkal jobban foglalkoztatott a tény, hogy ott van mellettem és éppen erősen vonzódom hozzá, mint az az eset Kyóval. Meg amúgy is, Kisaki megmagyarázta, vagyis elég volt annyit tudnom, hogy lelki gondjai vannak, nyilván járt orvoshoz is emiatt, aki a gyógyszert írta fel neki, és aznap épp elfelejtette bevenni vagy ilyesmi, és ezért nézett ki olyan rosszul. Aztán pótolta, és minden rendbe jött… vagy legalábbis szerettem volna azt hinni. Most már kicsit szégyellem, de homokba dugtam a fejem, nem akartam gondolni Kyo problémájára, inkább azzal törődtem, hogy…

Hát igen.

Kisaki érintése egész más volt, mint amilyennel eddig találkoztam. Nem is, azt nem mondanám, hogy mindig egész más, de az ilyen meghitt estéken, a lakásán igenis így éreztem. Szinte sóvárogtam utána, ő pedig mintha tudta, érezte volna, hogy most szabad, nem fogom rossz néven venni, sőt…

Szerettem, ahogy játékosan végigsimogat a pólómon keresztül, majd az immár feleslegessé váló ruhadarab nélkül; olyan volt az egész, mintha élvezte volna, hogy neki megengedem azt, amit nyilván senki másnak, sőt, egy zokszavam sincs, még tetszik is a dolog.

Kár, hogy ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, mert utána túlságosan gyorsan vette elő a nadrágomból a farkamat, és férfiasan rávetette magát. Hát persze, az egyáltalán nem férfias, ha szex előtt gyengédek vagyunk a partnerünkkel… Mindegy, ezen is túltettem magam. Az se volt azért rossz, amit Kisaki csinált, tehát nem panaszkodtam, egészen addig, amíg az ágyába vitt, levetkőztetett, aztán a farkam szopása közben megpróbálta belém dugni az ujját.

Szerintem a homlokomon ott villogott az „Illetékteleneknek tilos a behatolás!” tábla, mert ahogy megugrottam, és felnézett rám, elvigyorodott.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, gyorsan ülő helyzetbe tornászva magamat, nehogy még egyszer szabad hozzáférése legyen a fenekemhez.

- Gondoltam, élveznéd – vont vállat. Jó… az egy dolog, hogy szeretek vele lenni, de nem úgy! Vagyis akkor még nem hittem, hogy tetszene, ha akármit is feldugnának a seggembe, ez annyira elképzelhetetlennek tűnt. Hogy én dugdossak dolgokat más fenekébe, arról tárgyalhattunk volna.

- Miből? – kérdeztem némi méltatlankodással, mert azért mégis, lássa rajtam a felháborodást.

- Na, figyelj. – Felült ő is, mellém az ágyra, és csak úgy mellékesen a saját dudorodó farkát kezdte simogatni az alsóján keresztül. Legszívesebben a kezére csaptam volna, hogy ha velem beszél, ne merjen hokizni, de mégiscsak Kisakiról volt szó, akivel akármilyen kapcsolatban is voltunk akkor, nem mertem volna ilyet tenni, csak rosszallóan néztem. Persze ő úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Egyszer csak túl kell esned rajta, és hidd el, velem nem járnál rosszul. Elég tapasztalatom van már e téren…

- Milyen téren? – Rosszat sejtettem. Vagyis igen, tudtam, mire gondol, de féltem tőle.

- Voltam már szűz fiúval, aki nem bánta meg egyáltalán.

Csend lett, annyira, hogy tisztán hallhattam Kisaki alsójának anyaga és a keze súrlódásának zaját. Igazán hangulatos volt, mondhatom.

- Én nem vagyok köcsög – jelentettem ki végül, mire elnevette magát. Ez elég rosszul esett, hát még, amit válaszolt!

- Nem, dehogy. Te egy csinos kis uke vagy.

- Nem igaz! – csattantam fel, és már egyáltalán nem volt kedvem vele semmihez, még az egy légtérben való tartózkodáshoz se, úgyhogy felpattantam, és a ruháimat kezdtem visszavenni magamra. Éppen elég volt nekem, hogy annyiszor nőnek nézzenek és/vagy tituláljanak, arra igazán nem volt szükségem, hogy ilyet mondjon. Én igenis férfinak éreztem magam, és sértette az önérzetemet.

Ja, persze mikor Kisaki látta, hogy hibázott, próbált visszacsábítani.

- Jaj, Shin-chan, ne csináld már, csak szívattalak…

Kedvem lett volna ráordítani, hogy ne becézgessen, mikor így megsértett, de nem mondtam semmit, csak csendben magamra ráncigáltam a nadrágom meg a pólóm. Már a cipőmért indultam az előszobába, mikor utolért, még mindig dagadozó alsógatyában.

- Hé, most komolyan el akarsz menni?

- Aha – válaszoltam, mire idegesen felsóhajtott, és hátat fordított nekem. Nem erre számítottam, úgyhogy földbe gyökerezett lábbal bámultam, ahogy visszasétál a kanapéhoz, leül, és kiissza a maradék sört a dobozból. Csak ezután nézett rám, meglehetősen fölényesen:

- Akkor mire vársz még?

Talán csak a taktikája része volt, mindenesetre bevált. Meg tegyük hozzá, nem is akartam annyira otthagyni, de azért mégis úgy diktálta az önérzetem, hogy ne hagyjam megtorolatlanul, amit mondott. Hát, legalább megpróbáltam, bár aztán mégiscsak csúfos kudarcot vallottam, mert pár pillanattal később már ott ültem mellette, és hagytam, hogy a nyakam csókolgatásával engeszteljen ki… Legalábbis gondolom, hogy azért csinálta, mert ilyesmi addig egyszer sem történt. Kicsit csiklandozott, kicsit furcsa volt, de alapjában véve izgató, főleg, mert új érzés volt; aztán a keze rátalált a farkamra, az enyém pedig az övére.

Úgy csináltuk, mint eddig, kivertük egymásnak, aztán Kisaki rám való tekintettel odament az ablakhoz cigizni, én pedig maradtam a kanapén, és bámultam a hátát.

Nem beszélgettünk, csak az után, hogy elszívta a szálat, és visszaült mellém; ilyenkor már nem szívesen voltam közel hozzá, mert bűzlött a dohányfüsttől, ezúttal azonban mégis maradtam.

- Szóval nem akarsz dugni? – Főleg ennek a kérdésnek volt köszönhető.

- Dehogynem. – Teljesen őszintén, bár nem túl részletesen válaszoltam.

- Hát akkor miért nem hagytad?

- Mondtam, hogy nem vagyok köcsög.

- Pedig azt hittem…

Ennyiben maradtunk. Mivel már késő volt, Kisaki felajánlotta, hogy aludjak nála, de visszautasítottam; először is tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és valójában azok után, hogy tudattam vele, nem kívánom nekiadni a seggem szüzességét, a háta közepére se kíván már azon az estén. Aztán ott volt anyu is, akinek megígértem, hogy legkésőbb éjfélre otthon leszek, és persze akármennyire kedveltem Kisaki lakását, nem tudtam volna elképzelni, hogy ott alszom nála, aztán reggel valami kétes tisztaságú fogkefét használok, meg olyan fogkrémet, amihez nem vagyok hozzászokva és hányingerem lesz tőle, a törölközőről már nem is szólva. Nem kellett nekem ez az egész, úgyhogy szépen hazamentem.

Az úton jutott eszembe ismét Kyo. Most, hogy semmi sem vonta el a figyelmemet, sokkal inkább érdekelt az állapota, viszont Kisakitól már nem lett volna pofám kérdezősködni, és rajta kívül a bandából senki sem tudott róla, tehát kizárásos alapon maradt maga Kyo. Ez mondjuk elég vicces volt, elképzelni se nagyon tudtam, hogy csak úgy lazán odasétálok a sráchoz például ebédszünetben, és rákérdezek, mi baja… Ennél nagyobb bunkóságot ki se tudnék találni. És Kyo sem hinném, hogy szívesen beszélne ilyesmiről valakinek, akivel még csak haveroknak se nagyon számítunk.

Tehát maradt az, hogy befogom a számat, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Aztán persze ez nem jött be, de hát ez már igazán nem az én hibám.

Törékeny (1. fejezet)

Cím: Törékeny
Fandom: La:Sadie's
Páros: Kisaki/Shinya, Kyo/Shinya
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, mentális problémák
Leírás: "Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz."

Törékeny

1. fejezet

Először láttam így, pedig az utóbbi hónapokban sokkal többet voltunk együtt, mint akartuk, a felvételeknek és végeláthatatlan turnéknak köszönhetően. Vagy nagyon jól sikerült titkolnia, vagy ez volt az első alkalom; akkor még fogalmam sem volt róla, mi történik, csak azt láttam, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Ott ült a sarokban, még full jelmezben és sminkben, és szó szerint vacogott; nem értettem. Nem volt hideg, hiszen a nyár közepén jártunk, úgyhogy megközelítettem, és egy bizonytalan „Jól vagy?” hagyta el a számat. Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz.

Szóval összeszedtem magam, és közelebb merészkedtem hozzá.

- Öö… biztos, hogy minden oké?

Reszketősen felsóhajtott, és végre kibújt a falból, hogy rám nézzen; hát, nem festett valami jól. Izzadt, ami talán az előbbi koncertnek volt köszönhető, mégis valahogy úgy tűnt, hogy nem csak ennyiről van szó.

- Shin… - Rekedt volt és be kell valljam, kissé ijesztően mondta ki a nevemet, mintha valami ZS kategóriás horrorfilmben lennénk, és mindjárt kibújna a hasából egy űrlény, vagy… Várjunk csak, az inkább sci-fi. No mindegy, én erre csak a szememet meresztettem, vártam, hogy folytassa. Hát azt várhattam. Rövid időn belül visszafordult a falhoz, komolyan mondom, mintha a mamájához bújt volna, én meg ott álltam, mint egy hülye, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.

Aztán rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az egyetlen értelmes lehetőség, ami az eszembe jutott, az volt, hogy hívjam Kisakit, viszont ő meg sanszos volt, hogy már nincs az épületben. Valószínűleg épp Kaoruval és Die-jal együtt „kapcsolatokat épített”, ahogy ő nevezte, vagyis félhülyére itták magukat mindenféle fontos és kevésbé fontos ember társaságában, de azért meg akartam nézni, hátha van még esély rá, hogy rátalálok. A cuccaimat otthagytam az öltözőben, ebből reméltem, Kyo levonja a következtetést, hogy nem akarom végleg itt hagyni, és kiléptem a folyosóra. Mászkáltak páran az épületben, azonban Kisakit sehol se találtam, úgyhogy végső elkeseredésemben egy biztonságit szúrtam ki, akivel váltottam pár szót a koncert előtt. Igaz, hogy csak annyit, hogy „Jó estét”, de hát ez is több mint a semmi…

Szóval odamentem hozzá, és közöltem vele, hogy az énekesünk rosszul van. Erre rögtön felélénkült, mert előtte nem nagyon tanúsított érdeklődést a mondandóm iránt, valószínűleg mert már civilben voltam és nem néztem ki „megvédendő személynek”, és indult a telefonhoz, hogy hívja a mentőket.

Nem is tudom, miért nem hagytam, lehet, hogy ez lett volna az ésszerű döntés, azonban valahogy nem éreztem úgy, hogy Kyo örülne, ha kórházba vitetném.

- Várjon, inkább taxit kéne hívni, hogy haza tudjon menni… - Ennyit mondtam, a biztonsági fickó pedig értetlenül bámult rám, úgyhogy úgy éreztem, muszáj leszek megmagyarázni, amit magam sem értek, abból pedig semmi jó nem sülhet ki. – Mármint szerintem annyira nincs rosszul, csak…

Még több értetlenkedő pillantás, odajött hozzánk valami pasas is nyakában bilétával, de a fene nagy zavaromban az volt az utolsó, ami eszembe jutott, hogy elolvassam.

- Minden rendben?

- Nem hinném, a banda énekese állítólag rosszul van – válaszolta a biztonsági, mire én gyorsan a másik férfihoz fordultam, abban a reményben, hogy választ adhat a kérdésemre.

- Nem tudja, Kisaki-san az épületben van-e még?

Ő nem tudta ugyan, a biztonsági viszont nagyon lelkesen közölte velem, hogy olyan tíz perce távozott, a saját szemével látta. Hát, nagyszerű, ez az én szerencsém.

Végül mindhárman az öltözőbe mentünk, de legnagyobb meglepetésemre senkit sem találtunk odabent. A cuccait nem vitte el, tehát az, hogy Kyo csoda módon hirtelen jobban lett, amíg nem voltam ott, és hazament, ki volt lőve, viszont akkor még az épületben kellett lennie. Hárman háromfelé indultunk a keresésére, és pont én akadtam rá nem sokkal később a legközelebbi mosdóban, amint éppen a mocskos kövön ült a, megjegyzem, igencsak drága jelmezében, a lábai fura szögben előtte-alatta, és nem úgy nézett ki, mint aki éppenséggel magánál lenne. Elég ijesztő látvány volt, a földbe is gyökerezett a lábam, ahogy megláttam, egyrészt azért, mert aggódtam érte, másrészt pedig szörnyen undorítónak találtam, hogy a drága ruhájában képes azon a mocskos földön henteregni… Na jó, nem henteregni, mert meg se moccant, de akkor is.

Mikor közelebb mentem hozzá, láthattam azt is, hogy a szeme félig csukva van, és csak a fehérje látszik. Na, ez volt az a pillanat, amikor kezdtem magam úgy érezni, mintha valami elcseszett PV-ben lennék, és ez eléggé nyugtalanított.

- Hé… - Megszólítottam; azt vártam, hogy nem reagál, azonban legnagyobb meglepetésemre kinyitotta a szemét, és képes volt az arcomra fókuszálni, bár még elég kábának tűnt. – Ne ülj itt a mocsokban… Fel tudsz állni?
Lehet, hogy szerinte is hülye kérdés volt, mert rekedtesen-halkan nevetett egy sort, aztán elkezdett feltápászkodni. Elég undorítónak találtam, ahogy a meztelen tenyere a padló mocskához tapadt, nézni se bírtam, de muszáj volt… Aztán mást is muszáj volt, amihez nem túlságosan fűlt a fogam.

Mondjuk úgy, hogy nem rajongtam mások tapizásáért. Ami azt illeti, nem díjaztam azt sem, ha valaki minden előzetes figyelmeztetés és engedély nélkül hozzám ért; Die-nak annyira tetszett például, hogy reflexszerűen összerándulok, mikor megbök, hogy rendszeresen eljátszotta velem. Az volt számára a nap fénypontja, ha megelégeltem a dolgot, és rászóltam, hogy elég legyen. Nem tudom, mit élvezett benne, de hát egy ilyen gyerekes embertől mit lehessen várni…

Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy éppen azon voltam, hogy önként, de cseppet sem dalolva az izzadt, és most már koszos Kyo hóna alá fogjak, és felsegítsem a földről; amilyen kis ember volt, annyira nehéznek találtam, ahogy belém kapaszkodott az egyébként mocskos mancsaival, és kuncogott ott nekem olyan hangon, hogy a frászt hozta rám.

Visszavittem az öltözőbe, szó szerint, mert végig rám nehezedett, közben összefutottam a biztonsági őrrel, aki hivatalosan épp Kyót kellett volna keresnie, helyette viszont a falat támasztotta. Ha rajta múlt volna, szerencsétlen sose kerül elő, de hála az égnek én ráakadtam, a haszontalan pasas meg elment szólni az időközben riadóztatott embereknek, hogy ne fárasszák magukat tovább feleslegesen, minden rendben. Ettől függetlenül kisvártatva megjelent az előbbi bilétás fickó; én pár pillanattal azelőtt tettem le egy székre Kyót, szigorúan nem arra, ami még mindig a sarokban állt, a férfi pedig odalépett hozzá.

- Jól érzi magát? Hívjunk mentőt?

Kyo már nem vihorászott, kezdett úgy kinézni, mintha már jobban lenne, ezt azért is gondoltam, mert megrázta a fejét, tehát felfogta, hogy mit kérdeztek tőle.

- Minden oké. – Még válaszolt is; nem hittem volna, hogy erre ilyen hamar sor kerül, mindenesetre örültem neki. A másik két férfi láthatólag megkönnyebbülten hagyott ott minket, én pedig kissé zavartan néztem el valahova arrafelé, ahol Kyo ült, de szigorúan nem egyenesen rá.

- A… cuccaim? – kérdezte, mire gyorsan körülnéztem a kis helyiségben. A tekintetem rögtön megakadt a táskáján, sietve kaptam fel, és adtam oda neki; normális körülmények között nem hagytam volna, hogy csicskáztasson, de éreztem, hogy most nem erről van szó, úgyhogy ellenvetés nélkül tettem, amit kért. Kis kotorászás után, a megjegyzem, még mindig undorítóan mocskos mancsával elővett egy jelöletlen gyógyszeres dobozt; nem tudtam nem bámulni, hogy remegett a keze. Kicsit megijedtem, mert tisztára úgy festett, mint egy drogos, vagy legalábbis amilyennek akkor egy drogost elképzeltem, hát még amikor előhalászott egy tablettát, és az egyik ottmaradt vizesüvegből ivott rá.

A művelet közben végig figyeltem, ezt nyilván ő is észrevette, mert lassan, nagyon lassan visszanézett rám, én pedig automatikusan kaptam el a tekintetem.

- Bocs – mondta. Csak ennyi; azért legalább némi köszönetet elvártam volna, hiszen ha én nem vagyok itt, ki tudja, mi lesz vele, főleg abban a piszkos-undorító mosdóban… Persze Kyóról beszélünk, emlékeztettem magam, akinek nem fő hobbija a hálálkodás, és hogy csináljak valamit, amivel remélhetőleg a zavaromat leplezhetem, elkezdtem pakolást mímelni. Igazából mehettem volna haza, hiszen már teljesen készen voltam, de nem akartam magára hagyni Kyót addig, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg minden rendben van vele.

Miután üldögélt vagy öt percet és csak bámult maga elé, végül csak megmoccant, mégpedig elkezdett vetkőzni; nos, ez olyan dolog volt, amit nem akartam végignézni, úgyhogy az eddigieknél is jobban beletemetkeztem a cuccaimba, csak akkor mertem ismét felpillantani, mikor Kyón már legalább nadrág volt, a pólóját azonban meg se kísérelte felvenni, helyette egy csomag pamaccsal és sminklemosóval nekiesett az arcának. A szemem sarkából néztem, hogy maszatolja el a festéket, ami már úgyis katasztrofálisan festett az arcán, és azon gondolkodtam, mi baja lehet. Mire szedi azt a gyógyszert, amitől jobban lett? Vagyis… nyilván nem csak attól lett jobban, de gondolom az is segített valamit… Vagy nem?

Teljesen össze voltam zavarodva, és még mindig nem mertem otthagyni. Pedig már mímelnem sem nagyon volt mit, úgyhogy kezdett kicsit kínossá válni a dolog, ráadásul végig egy szó se hangzott el közöttünk. Mondjuk ez nem meglepő, amilyen beszédesek vagyunk, viszont akkor is. Ez így olyan baljóslatúnak tetszett. Vagy csak nekem ártott meg a legutóbbi horrorfilm, amit Die tukmált rám, pedig én nem akartam megnézni…

- Nem mégy haza?

Összerezzentem; Kyo már nem az arcát sikálta a tükörbe bámulva, hanem annak háttal állt az asztalnak dőlve, és engem nézett. Póló pedig még mindig nem volt rajta… De erős voltam, uralkodtam magamon, és azért sem néztem a mellkasára, vagy attól lejjebb… nem. Szó sem lehetett ilyesmiről, elvégre én tiszteletben tartom mások privát szféráját, ha már ezt várom el más emberektől is, megjegyzem, legtöbbször hiába.

- Megvárlak – válaszoltam, mire bólintott egyet, mint aki pontosan erre a válaszra számított, és visszatért az előbbi tevékenységéhez. Szinte teljesen úgy, ahogy mindig, kívülállónak fel se tűnt volna, hogy nemrég milyen állapotban volt. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont furdalt a kíváncsiság; már akkor elhatároztam, hogy alkalomadtán meginterjúvolom erről Kisakit. Neki biztosan tudnia kell róla, vagy ha eddig nem, hát majd most tőlem értesül a dologról.

Kyo lassan elkészült; együtt hívtunk taxit, szálltunk be, majd külön-külön ki. Én voltam a második, és némi aggódással figyeltem, hogyan hagy ott; egy rövid sziát váltottunk, és ennyi volt. Reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget, ha otthon van, bár nem is tudom, honnan gondoltam, hogy csinálna… Azt hiszem, az, ahogy aznap este láttam, valahogy megváltoztatta a róla alkotott képet bennem.

Később jöttem csak rá, hogy valójában mennyire.

A hercegnő és az udvari bolond

Cím: A hercegnő és az udvari bolond
Fandom: Angel Sanctuary
Páros: Kurai/Bolond Kalapos
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: femslash, yuri, pwp
Leírás: Kurait meglátogatja a kedvenc udvari bolondja.

A hercegnő és az udvari bolond

Kurai a saját arcát bámulta a tükörben. Kisminkelték, a szemei a füstös festéknek köszönhetően nagyok lettek és még csillogóbbak, szinte világítottak a félhomályban, az ajkait sötétvörösre színezték, pont mint valami friss, lédús meggy. A haja csinos frizurában, csipkés fekete ruha simult az alakjára, és nemrég rúgta le a magassarkú csizmákat. Nem is ismert magára. Persze különleges alkalmakkor volt, hogy hasonlóképpen felöltöztették, ez azonban még azt is felülmúlta. Szinte egész életében most látta magát először szépnek, de nem volt benne biztos, hogy tetszik neki a dolog. Annyira új és ijesztő volt számára minden, az idegen helyen és szobán át a saját arcáig, hogy már abban sem volt biztos, ez tényleg megtörténik vele. Mi van, ha csak álmodik? Az egész csak egy szörnyű és hosszú rémálom, és ha felébred, a saját ágyában találja magát, a családja, a népe még él, a birodalmuk virágzik… Bárcsak, sóhajtotta, felpattant a fésülködőasztaltól, és már vetette volna rá magát az ágyra, csakhogy annak szélén történetesen ült valaki.

- Kalapos! – kiáltotta Kurai meglepetten, de aztán nagyon gyorsan összevonta a szemöldökét, és durcás képet vágva leült a hívatlan vendégtől jó távol szintén az ágy szélére. – Megmondtam, hogy ezt többet ne csináld!

- Micsodát, hercegnő? – adta az értetlent a Kalapos kis félmosollyal az arcán.

- Ne bukkanj csak így fel mögöttem!

- Nemrég még az volt a baj, hogy előtted jelentünk meg – emlékeztette a hercegnőt a Kalapos. – Előtte pedig az, mikor úgy jelentünk meg mögötted, hogy megszólítottunk. Igazán nem tudjuk, hogyan tehetnénk hát a hercegnő kedvére.

- Ne játszd a hülyét – fonta karba a kezét Kurai. – Mondjuk mi lenne, ha normális ember módjára az ajtót használnád?

A Kalapos amolyan bicskanyitogató módon elmosolyodott.

- De hercegnő, hiszen mi a lehető legtávolabb állunk a normálistól. Az embertől is, ha már itt tartunk, tehát nem látjuk okát annak, hogy úgy kelljen cselekednünk, mint egy „normális embernek”.

Kurai kénytelen volt belátni, hogy ebben volt ráció, ettől függetlenül azonban változatlanul zavarta, hogy a Kalapos csak úgy kénye-kedve szerint jelenik meg a szobájában, és rendszerint ezek a találkozások elég kínosak a számára.

- Egyébként – folytatta a Kalapos, és közelebb csusszant a hercegnőhöz, aki erre idegesen vette tudomásul, hogy így is az ágy sarkán ül, szóval nemigen tud hova menekülni, – szórakoztató látni, hogy mindig mennyire megijedsz.

- Hát tényleg nagyon vicces, mondhatom – fújta fel magát Kurai dühösen. – Én nem élvezem annyira! Így is tiszta ideg vagyok… - Elharapta a mondatot, és bosszúsan meredt a Kalaposra. A fenének kellett elszólnia magát! Oké, biztosan elég egyértelmű volt, de akkor sem szándékozta csak így bevallani, mégis, mikor a Kalapossal volt, valahogy… kicsúsztak a száján olyan dolgok, amiket nem akart. Ez is a sátán egyik bosszantó tulajdonsága volt sajnos.

- Ó, hercegnő, hát ennyire izgulsz az esküvő miatt? – kérdezte tettetett meglepettséggel a Kalapos. Kurai a szemét forgatta, mire a sátán még közelebb hajolt hozzá, és amolyan bizalmaskodva megkérdezte: - Csak nem a nászéjszaka miatt?

- Mi?! – esett le Kurai álla. Jó, a Kalapos valóban szerette őt zavarba hozni, de azért arra nem számított, hogy képes lesz ezt is szóbahozni… A hercegnő arca fél másodpercen belül lángolt, és úgy érezte, itt az ideje nagyon gyorsan felpattanni a helyéről. Jobb híján az ablakhoz ment, ami mint mindig, nehéz, sötét függönyökkel volt takarva, ő azonban elhúzta ezeket. A lenyugvó nap utolsó, sápadt kis sugara kukkantott be a résen, Kurai kifejezetten élvezte, ahogy megvilágította a bőrét. Assiah-ra emlékeztette, ahol túl régóta nem járt, és amit túlságosan elkezdett élvezni. Hiszen ott volt Alexiel úrnő… nem csoda, hogy nem mehetett oda többé, mióta menyasszony lett. A hercegnő szíve összefacsarodott, de még mielőtt teljesen átadhatta volna magát a fájdalomnak, megjelent mellette a Kalapos, mégpedig már megint zavarba ejtően közel. Pedig Kurai valahogy úgy képzelte, a kicsike napfény taszítja a sátánt, talán ezért vannak mindig behúzva a függönyök ebben az egész átkozott kastélyban. Hát, tévedett.

- Nekünk elhiheted, hercegnő, nincs mitől félned. Csókolózni már jól tudsz…

Kurai megint elvörösödött. Hát persze, hogy jól tudott, volt alkalma gyakorolni a Kalapossal rengetegszer, mióta először találkoztak. A sátán saját bevallása alapján szeretett csókolózni, és mindig kihasználta a helyzetet, ha Kuraival volt, a hercegnő pedig szinte sosem tudott ellenállni, amit egyébként nagyon szégyellt. Amúgy nem is értette a Kalapost, akiről lerítt, hogy teljesen oda volt Luciferért. Akkor meg miért az ő imádott császárának menyasszonyát csókolgatja a szabadidejében? De hát Kurai magát sem értette, miért engedi mindig olyan könnyedén ezt az egészet. Ráadásul a Kalapos már megint olyan átkozottul közel hajolt hozzá, hogy a nyaka hajlatában érezte a lélegzetvételének melegét…

Egy pillanat műve volt az egész. A Kalapos megpördítette a hercegnőt, aki meglepetten nyikkant fel, ahogy a meztelen háta a hideg ablaküveghez ért, aztán már csak a sajátjának nekinyomódó testet érzékelte; megnyugtató melegséget árasztott, a Kalapos jól ismert illata, ami mindig izgalomba hozta, az orrába kúszott, és puha ajkak kezdték kóstolgatni az övéit.

Kurai sosem vallotta volna be, de mostanában szinte mindig felizgatták ezek a csókok. A Kalapos valahogy képes volt úgy csinálni, ahogy a hercegnőnek tetszett; pont annyira volt erőszakos, hogy még ne ijessze meg, azonban kellemes bizsergést okozzon az ördög testében.

Most is ez árasztotta el Kurait, ahogy a Kalapos nyelve átcsusszant a szájába, ő pedig hagyta, a fenébe is, hagyta, sőt élvezte, és megszorította a sátán ingét, belekapaszkodott, mert úgy érezte, nem akarja, hogy elengedje soha…
A hercegnő szeme meglepetten pattant fel, mikor a Kalapos hirtelen elválasztotta tőle az ajkait, és az ördög nyakát vette célpontul. Ilyesmi azelőtt sosem történt köztük, sosem mentek tovább, bár… ez is csóknak számított, csak a Kalapos éppen a nyakát csókolgatta. Kurai ezzel próbálta nyugtatni magát, míg ismét lecsukta a szemét, és szaggatottan felsóhajtott. Túlságosan tetszett neki a helyzet, a puha ajkak a bőrén, a sátán lélegzete csiklandozta kicsit. Aztán az egyik karja a derekán, a másik…

Kurai szemei ismét felpattantak, és hitetlenkedve meredt a Kalaposra, akiből jelenleg csak a kalapját meg némi vörös hajat látott. A sátán másik keze a hercegnő mellére tévedt, simogatta, masszírozta, Kurai pedig most kezdte kapiskálni, hogy milyen veszélyes vizekre is tévedtek. Hiszen ő menyasszony volt, érintetlennek kellett maradnia… bár elvileg a Kalapos nő volt, ami ugyan tovább bonyolította a hercegnő érzéseit, de ez azt is jelenthette, hogy nincs mitől félnie. Hiszen a Kalapos nem tudja elvenni a szüzességét… ugye?

- Ne félj, hercegnő – duruzsolta a fülébe a sátán, mire Kurai teljesen libabőrös lett. Muszáj volt belekapaszkodnia valamibe, és ez a valami történetesen a Kalapos válla és dereka volt, csak későn kapcsolt, hogy ez elég félreérthető mozdulat lett. Valószínűleg a sátán is félreértette, bátorításnak vélte, mert egyszerűen felkapta a hercegnőt a karjaiba, mint valami babát, odavitte az ágyhoz, és lefektette rá.

- H-hé, mit művelsz? – méltatlankodott Kurai, és gyorsan felült. – Engem senki ne hurcolásszon, van két lábam, tudok én járni…

- Bocsáss meg nekünk, hercegnő – mondta erre megadóan a Kalapos, bár nem úgy tűnt, mint aki tényleg bánná a dolgot. Inkább ismét kellemetlenül közel hajolt a hercegnőhöz, és könnyedén végigsimított a lány csipkés harisnyába bújtatott combjain, mire Kurai elvörösödött. – Valóban vannak lábaid, sőt, igencsak megkapó látványt nyújtanak, ha szabad megjegyeznünk…

Azzal a Kalapos kezébe fogta Kurai bal combját, ezzel enyhén szétnyitva azokat a bizonyos lábakat. A hercegnő azonnal lesimította a szoknyáját, de szerencsére a sátán egyelőre nem is a combjai közé akart férkőzni, csupán azt az egy végtagot halmozta el a csókjaival. Kurai ismét libabőrös lett, és hirtelen fogalma sem volt, mihez kezdjen; ezt használta ki a kalapos, aki szépen visszalökte az összezavarodott lányt az ágyra, és felé mászott, hogy az biztosan ne tudjon ismét felpattanni, mint valami keljfeljancsi.

- K-kalapos… - nyögte Kurai, mikor a sátán festett ajkai már csak egy centire voltak az övéitől.

- Tessék, hercegnő – mosolygott rá a Kalapos. Kurai nagyot nyelt.

- M-mégis mire készülsz…?

- Kettőt találhatsz.

Az ajkaik összeértek; Kurai megadóan, de azért némi aggodalommal telve ölelte magához a ránehezedő testet, és ahogy a lábai szinte automatikusan szétnyíltak, és a Kalapos összedörgölte a csípőjüket, mintha valami elszakadt volna benne. Már nem is érdekelte igazán, hogy ő valakinek a menyasszonya, még ha az a valaki történetesen a Pokol császára is, inkább a sátán foglalkoztatta, akivel összesimultak, és aki… nő volt?

Kurai kissé szégyenkezve jött rá, hogy nem sok fogalma volt róla, hogy is megy az ilyesmi két nő között. Igen, ez épp szerencsés volt, mert így szűz maradhatott a nászéjszakáig, viszont fogalma sem volt, mi jön ezután. Kissé szorongva pillantott le a Kalaposra, aki mindeközben lehúzta a hercegnő vállairól a ruha pántjait, és kibontotta belőle a lány melleit. Kurai kissé lelombozódva pillantott rá a mellkasán elterülő alföldre, de szerencsére nem úgy tűnt, mintha a lapossága zavarná a sátánt, aki azonnal rávetette magát az előbukkanó bimbókra; a hercegnő felsóhajtott, és megállapította, hogy az, ahogy a Kalapos a mellbimbóját szopogatja és közben őt nézi, nagyon izgató. Talán túlságosan is; Kurai visszaejtette a fejét az ágyra. Zavarba jött megint, inkább becsukta a szemét.

Csakhogy így nem láthatta, mire készül a Kalapos, aki hátrébb húzódott tőle, így ismét muszáj volt felemelnie a fejét; a sátán villantott felé egy mosolyt, ami akár bátorítónak is szánhatott, aztán feltűrte a hercegnő tüllös-csipkés szoknyáját. Kurait csak az vigasztalta, hogy a harisnya valamennyire takart, de persze nem sokáig; a Kalapos nekiállt lefejteni róla, óvatosan, talán a kelleténél kissé lassabban is, majd úgy simított végig az előbukkanó lábakon, mint a legfinomabb selymen. Kurai borzasztó zavarban volt, még mindig nem volt sejtése, mi is következhet most, ráadásul nem tudott felvenni egy rendes bugyit sem, amikhez hozzászokott és szeretett, mert itt csak végtelenül kihívó, szatén-csipkés csodák álltak rendelkezésére. Most is egy ilyen falatnyi, szerinte túl szexis darab volt rajta, amit legszívesebben eltakart volna, közben viszont nem akart véget vetni ennek az egésznek. Túlságosan élvezte, és túlságosan kíváncsi volt rá, mit tervezhet a Kalapos.

A sátán a hercegnő szétnyitott lábai közé vette be magát, és nekiállt a bugyi szélét végigcsókolni. Kuraira ez láthatólag nagy hatással volt, mert már ennyitől sóhajtozni és vonaglani kezdett, hát még mikor a Kalapos a bugyin keresztül nyomott csókot a legérzékenyebb testrészére. Kurai szenvedett, de közben tudta, ha a Kalapos ezt abbahagyná, ő itt halna meg helyben; nagyon különösen érezte magát, ilyen élményben még sosem volt része, úgyhogy kissé összezavarodva pillantott a sátánra, aki visszanézett rá. A hercegnő már ennyitől borzasztó zavarba jött, és inkább visszafeküdt, a karjával eltakarva az arcát; erre szüksége is volt, mikor a Kalapos megragadta a bugyija szélét. Némi habozás után Kurai engedelmesen emelte meg a csípőjét, és valami egészen szürreális élményként élte meg, ahogy a hűvösebb levegő megcsapja odalent; nem mert felnézni, csak hagyta, hogy a sátán kénye-kedve szerint pakolgassa a lábait, aztán egy pillanatnyi várakozás után olyat érzett, amitől egész testében megugrott. Muszáj volt kinyitnia a szemét, hogy megnézze, pontosan az történik-e, amit gondolt; a lábai között pedig tényleg ott volt a Kalapos feje, azt a finom kis csiklandós dolgot pedig a nyelvével csinálta. Kurai úgy érezte, meghal vagy megőrül, még nem volt benne biztos, melyik, de abban biztos volt, hogy ez valami elképesztően jó érzés.

Kurainak meg kellett kapaszkodnia valamiben, de semmi sem volt a keze ügyében, végül belevájta a körmét a Kalapos karjaiba, akit szerencsére úgy tűnt, nem igazán izgat a kis fájdalom. A hercegnő nem bírta ki, hogy ne nyögjön fel, ahogy elárasztotta valami hihetetlen érzés; pár pillanatig csak csillagokat látott, elsötétült előtte a világ, aztán arra eszmélt fel, hogy a Kalapos felkel az ágyról, felveszi a kalapját, ami valahogy a fésülködőasztalon kötött ki, leporolja magát, majd meghajol.

- Remélem, jó szolgálatodra voltunk, hercegnő.

- V-várj! – ült fel Kurai, gyorsan lesimítva a szoknyáját, meg igyekezett visszavenni a ruhája felsőjét is, azért még mindig zavarban volt.

- Sajnálom, de máris késésben vagyunk. A munkánk túl fontos ahhoz, hogy várhasson, még egy olyan elbűvölő hercegnő kedvéért sem, mint te…

Kurai maga sem tudta miért, de csalódottnak érezte magát. Hiszen még annyi mindent szeretett volna megtudni, kipróbálni, látni… azonban úgy tűnt, a Kalaposnak tényleg halaszthatatlan dolga van.

- Holnap is eljössz? – kérdezte végül grimaszolva.

- Ha kívánod – hajolt meg ismét a sátán, és már ott sem volt. Kurai vörösödve igyekezte vissza magára a ruháját, aztán felállt az ágyról, visszavette a bugyiját is, és vetett egy pillantást a tükörbe. Ennyit a bonyolult frizuráról, állapította meg, azonban annyira nem is izgatta a dolog. Elég volt, ha holnapra szép lesz, mikor ismét meglátogatja a kedvenc udvari bolondja…

Egy ágyban az ellenséggel

Cím: Egy ágyban az ellenséggel
Fandom: Sailor Moon
Páros: Kunzite/Usagi
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: nemi erőszak, szüzesség elvesztése
Leírás: "Vágyott rá, nem is emlékezett rá, mióta. Mikor először meglátta, valamit megmozgatott benne, aztán valahányszor feltűnt a férfi, egyre inkább érezte, hogy vonzza magához, mint fény a pillangót. Hiába tudta, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, hiszen a forróság azon nyomban elemésztené őt, nem tudott nem vágyakozni a férfi után, aki az ellenségük volt. Kunzite."

Egy ágyban az ellenséggel

Vágyott rá, nem is emlékezett rá, mióta. Mikor először meglátta, valamit megmozgatott benne, aztán valahányszor feltűnt a férfi, egyre inkább érezte, hogy vonzza magához, mint fény a pillangót. Hiába tudta, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, hiszen a forróság azon nyomban elemésztené őt, nem tudott nem vágyakozni a férfi után, aki az ellenségük volt. Kunzite.

Usagi felsóhajtott, és a másik oldalára fordult az ágyban. Nem tudott elaludni, pedig úgy érezte, már órák óta próbálkozik; mellette Luna rég az igazak álmát aludta egy halom frissen mosott ruhán. Hát igen, van, ami sosem változik, még ha beszélő macska is vagy, azért nehéz ellenállni a jó szagú öblítőnek. Usagi egy pillanatra halványan elmosolyodott, de Luna nem sokáig tudta elterelni a gondolatait. Odakint vörösen világított a telihold, sápatag fényt vetve a nyulakkal díszített takaróra. Az ablak résnyire nyitva volt, néha-néha meglibbentve a függöny könnyű anyagát.

Usagi agya ismét Kunzite képét vetítette elé, és bár tudta, hogy abszurdum, nem tudta megállni, hogy el ne képzelje, milyen lenne, ha a férfi őt szorítaná magához, ha az ő kezét fogná, őt csókolná… egyebekről nem is szólva. Usagi arca égett, ahogy erre gondolt, és nem csak az arca. A lábai között határozottan, forrón lüktetett a vágy, hogy betöltse valami, ami kétségkívül nem máshoz tartozik, mint Kunzite-hoz… Különös. Usagi még Mamoruról sem fantáziált így, és hiába volt iszonyú bűntudata, amiért más férfi után ácsingózik, egyszerűen nem tudta leállítani magát. Nem, most már nem, pedig eddig mindig ment, de úgy érezte, eleget nyomta el magában mindezt.

Vetett egy újabb pillantást a fekete macskára, hogy tényleg alszik-e, majd miután megbizonyosodott erről, a lehető leghalkabban a hátára fordult, felhúzta a lábait, szétnyitotta őket, és némi habozás után a pizsamanadrágja és a bugyija alá csúsztatta a kezét. Azelőtt még sohasem csinált ilyet, meg is lepődött, mennyire jól esett, ahogy megsimogatta magát ott lent. Elég volt néhány puszta gondolat arról, mi mindent tehetne vele Kunzite, és elöntötte őt egy olyan érzés, amiről mindeddig fogalma sem volt, de máris nagyon, nagyon megkedvelte.

- Kunzite-sama… Kérlek, tégy magadévá…

---

Usagi felvisított, ahogy a youma eltalálta, egyszersmind a földhöz szögezte a borotvaéles pengével. Még sosem érzett ekkora fájdalmat, a könnyei felett kábán, de azért érzékelte, hogy Kunzite odalép hozzá. Most bármit megadott volna azért, hogy Tuxedo Kamen megmentse, de nyoma sem volt, sem a többi senshinek… Usagi úgy érezte, itt a vég, de szerencséjére elvesztette az eszméletét még az előtt, hogy Kunzite kirántotta volna a pengét a lány karjából. Ezután a férfi megölte a saját youmáját, és elteleportált Sailor Moon élettelennek tűnő testével.

---

Usagi álmodott. Hosszú, ezüstös hajzuhatagról, jégkék szemekről, izmos, barna testről… Álmában a férfi beléhatolt, ő pedig a fájdalommal vegyes kéjtől zihálva hagyta, hadd tegyen vele a férfi, amit csak akar. A szeme sarkából könnyek szivárogtak, de csak ennyit tudott kinyögni:

- Kunzite-sama… Tegyél magadévá!

Kunzite fültanúja volt mindennek, miközben a lány sebét látta el. Nem nagyon foglalkozott volna amúgy a fogollyal, ha Beryl nem parancsol rá, hogy Sailor Moonnak sértetlennek kell lennie, hogy a Ginzuishouval együtt az ereje is Metalliáé legyen, mikor eljön az idő. Így kénytelen-kelletlen bekötözte a lány vérző karját, arra azonban nem számított, hogy ilyesmit halljon Sailor Moon szájából. Elsőnek el sem akarta hinni, de mikor meglátta a lány vörös orcáit, és hogy annak ép keze szinte automatikusan keresi a lába közét, kezdett leesni neki, hogy ez egyáltalán nem vicc. A lány fölé hajolt, és gyengéden megrázta, remélve, hogy ettől felébred. Így is lett; Sailor Moon kinyitotta a szemét, először még zavaros volt minden, aztán felfogta, hogy kinek a jégkék szemébe bámul éppen, és ha nem fájt volna ennyire a karja, talán még fel is sikkant a meglepetéstől. Most azonban csak nyögni tudott, és nem az élvezettől.

- Hol vagyok…? – nyöszörögte.

- A Sötétség Birodalmában – válaszolta Kunzite. – A foglyom vagy, Sailor Moon.

Usagi feje visszahanyatlott a nem túl kényelmes padra, és szorosan becsukta a szemét, abban reménykedve, hogy mindez csak egy rossz álom. A fájdalom azonban a karjában sajnos elég valósnak tűnt.

- Szóval – kezdte a férfi, kis szünetet hagyva, hogy még nyomatékosabb hatást kapjanak a következő szavai. – Szóval ennyire el akarod veszíteni a szüzességedet?

Usagi szemhéja rekordsebességgel pattant fel.

- Micsoda?? – kérdezte megbotránkozva. Honnan tudhatja Kunzite? Az nem lehet, biztosan csak blöfföl! Legalábbis Usagi nagyon remélte, hogy erről van szó, és nem bukott le.

- Vagy már nem is vagy szűz? – folytatta Kunzite, szinte kellemetlenül közel hajolva Usagi arcához, aki izzadni kezdett, és teljesen vörös volt a feje. – Tuxedo Kamennek biztosan megvoltál. És ki tudja még, mennyi másik…

- Nem! – ellenkezett Usagi, ahogy visszakapta a hangját. – Ez nem igaz, én még soha…

- Nem-e? – kérdezte hitetlen hangon Kunzite, és a jobb kezét végigcsúsztatta a lány fedetlen combján, hogy aztán a lábai közé nyúljon… vagyis csak akart volna, mert azok a bizonyos combok gyorsan összezáródtak, és Usagi felvisított.

- Mit csinálsz!?

Kunzite megvetően horkantott fel, de legalább nem erőszakoskodott tovább. Bár… Usaginak megfordult a fejében, hogy annyira nem is lenne ellenére a dolog, igaz, ezt a gondolatot megpróbálta gyorsan elhessegetni.

- Ostoba – vetette oda a férfi, és otthagyta a teljesen összezavarodott, szégyentől pirosló arcú Sailor Moont a kis kamrában, aki erre némileg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és visszahanyatlott a padra, amin az imént még feküdt. Persze első dolga volt ellenőrizni, kapcsolatba tud-e lépni a lányokkal, azonban a kommunikátora tökéletesen hasznavehetetlennek bizonyult. Nyilván nem akart működni, a Sötétség Birodalma nem éppen egy olyan hely, amiről az ember feltételezné, hogy kedvez az ilyesfajta próbálkozásoknak, valószínűleg ezért is hagyta Kunzite a lánynál a süket eszközt.

Erre Usagi felpattant, és körbejárta az aprócska cellát, hátha talál kiutat. De nagyon úgy tűnt, az egyetlen az ajtó, amit sehogy sem bírt kinyitni, pedig még a Moon Tiara Actionnel is próbálkozott. Végül visszahanyatlott a kényelmetlen padra, és jobb híján igyekezett álomba sírni magát, közben dacosan ellenállva az illetlen képeknek, amik minduntalan a fejébe tódultak az őt foglyul ejtő tennouról.

---

Usagi ismét arra ébredt, hogy Kunzite belépett a kis helyiségbe. Ijedten ült fel, és azonnal megkérdezte:

- Miért hoztál ide? Mit akarsz tőlem?

- Terveink vannak veled – válaszolta Kunzite, és mintha nem is az ellenségével beszélgetne, egész egyszerűen leült Usagi mellé a padra. A lány sietve húzódott a sarokba, maga elé húzta a térdeit, és nagy, ártatlan szemekkel bámulta a férfit, akinek mindez sehogyan sem fért össze azzal, amit nemrég az eszméletlen lány szájából hallott. Persze meg is játszhatja magát, sőt, szinte száz százalékban biztos volt, hogy erről van szó. Érdekes, Kunzite mindeddig meg volt győződve róla, hogy Sailor Moon amolyan naiv, ártatlan kislány, akinek fogalma sincs a szexről, erre kiderül róla, hogy álmában igencsak csúnya dolgokat művel. Az ellenségével, vagyis vele, Kunzite-tal. Efölött pedig nem lehetett csak úgy elsiklani…

- T… tervek? – ismételte Usagi rosszat sejtve. – Miféle tervek?

- Azt nem kötjük az orrodra – válaszolta gúnyos hangon Kunzite. A két kék szempár egymásba fúródott, Usagi szinte azonnal elkapta a tekintetét, és vörös lett, mint a rák. Egyáltalán nem árulkodott arról, amit érzett, ugyan már… Kunzite nem tudta megállni, hogy ne hajoljon közelebb a foglyához. – Félsz tőlem?

- Nem! – vágta rá Usagi, de szinte rögtön ismét zavarba jött. – Én… sosem…

- Szóval igen – vonta le a következtetést egyébként teljesen helyesen a férfi. – És közben kívánsz engem?

A lány úgy érezte, az lenne a legjobb, ha a föld most rögtön megnyílna alatta, úgy legalább nem kellett volna elviselnie mindezt. Úgy tervezte, soha senki nem tudja meg, mikről szokott fantáziálni, erre tessék, az ellensége kezébe jutott ez a kényes információ, aki történetesen azoknak a bizonyos fantáziáknak a főszereplője! Nem tudott mit mondani, de azért becsülettel rázta a fejét.

- Nem? – kérdezte rájátszott hitetlenséggel Kunzite. – Pedig nemrég még azért könyörögtél, hogy tegyelek a magamévá… nem igaz?

- Az… az nem úgy volt! – kiáltotta Usagi zavartan. – Biztos csak valami rémálom volt, nem több!

- Hazudhatsz kedvedre, én viszont hallottam, amit hallottam – jelentette ki a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. Az átlag youma ilyenkor tudta, hogy jobban teszi, ha befogja a száját, és mindenre rábólint, már ha hosszú életre vágyik. – Faszt akarsz, mégpedig az enyémet.

Usaginak a számára igencsak durva szóhasználattól egész egyszerűen könnyek szöktek a szemébe. Ő nem volt ehhez hozzászokva, az egész olyan volt, mint egy rossz álom… Bárcsak felébrednék, gondolta keserűen. Ráadásul Kunzite hirtelen annyira közel hajolt hozzá, hogy az orruk csak pár centire volt egymástól; Usagi ösztönei azt súgták, meneküljön azonnal, de nem tudott tovább hátrálni, a fal útját állta. Pirulva nézett bele közvetlen közelről a jégkék szemekbe, amikben semmi könyörületet nem látott.

Aztán Kunzite megcsókolta. A lány úgy érezte magát, mintha ismét egy álomban lenne, a tennou ajkai lágyan kóstolgatták az övéit; puha, finom, már-már szerelmesnek beillő első csók volt, Usagi el sem hitte, hogy ez vele történik. És elkövette azt a hibát, hogy visszacsókolt.

Mintha csak erre várt volna, Kunzite azonnal elkapta a lány csuklóit, majd egész egyszerűen lenyomta a padra. Usagi rémülten érezte a ránehezedő testet, aztán a kezet, ami immár cseppet sem finoman próbálja lerángatni róla a ruhákat.

- Ne…! – nyögte valamivel halkabban, mint ahogy eredetileg tervezte. Mintha elment volna a hangja, talán a sokkhatástól. Először megfordult a fejében, hogy megpróbál kiszabadulni, hogy megrúgja támadóját, vagy valami, de egyszerűen annyira meg volt rémülve, hogy mozdulni is alig tudott, nem hogy harcolni. Tehetetlennek és veszettül magányosnak érezte magát; máskor ilyenkor már rég felbukkant Tuxedo Kamen vagy a Senshi, hogy megmentse, most azonban nem jött érte senki. És Kunzite letépte róla a szoknyát, lerángatta a vállairól a fukut, szabaddá téve a lány melleit. Usagi sírni kezdett, ahogy a férfi mohón nekiesett a kis domborulatoknak a szájával. És közben… közben érezte, hogy nedvesedik.

Nemsokára a férfi is megbizonyosodhatott erről, ugyanis erőnek erejével szétfeszítette a síró Usagi combjait, és közéjük nyúlt, elégedetten konstatálva, amit az ujjain érzett. A lány felvisított, ahogy azok a bizonyos ujjak utat találtak a testébe, és egyáltalán nem gyengéden mozogni kezdtek benne. Kunzite kicsit közelebb helyezkedett foglyához, és a másik kezével megragadta Usagi egyik lófarkát. A lány annyira meglepődött a hirtelen rántástól, hogy sírni is elfelejtett; a kontya kibomlott, a tennou pedig elégedetten nézte, ahogy az aranyszínű fürtök beterítenek mindent. A másik odangót is kibontotta, majd a lány összes haját megragadva fordította maga felé Usagi arcát.

- Nem vagy más, csak egy közönséges kis kurva – mondta Kunzite halkan, de ez épp elég volt hozzá, hogy Usagi ismét sírva fakadjon. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tényleg ribancnak érezte magát, amiért ilyesmikről fantáziált Kunzite-tal, most viszont, ahogy át kellett élnie, már egyáltalán nem volt annyira oda az egészért. Fájtak a tennou ujjai, és csak reménykedni tudott benne, hogy más nem fog belemélyedni nemsokára, bár volt egy határozott sejtése, hogy ez hiú remény csupán.

Kunzite nemsokára meg is elégelte a dolgot, és nekiállt levetkőzni; Usagi könnyes szemmel, de kíváncsian nézte, ahogy lekerült a férfiról a kabát, az alatta lévő póló, és végre szemrevételezhette az izmokat, amik pont jó mennyiségben voltak jelen Kunzite felsőtestén. Egyszerűen gyönyörű férfi volt, ez nem volt kétség, csak sajnos nagyon, nagyon veszélyes. Aztán a nadrág is lehullott, és előbukkant a férfi hatalmas szerszáma, és Usagiba belenyilallt a rémület.

- Nem, nem, nem! – kiabálta a lány, felpattant a padról, és az apró cella legtávolabbi szegletébe szaladt, igyekezve eltakarni magát a fukuja maradványaival. – Én ezt nem akarom, hagyj békén!

- Hazudsz – jelentette ki egyszerűen a tennou, és mint egy méltóságteljes ragadozó, elindult a prédája felé. A kicsi, remegő szőke lánynak esélye sem volt ellene, és ezt mindketten tudták, Usagi azonban mégis próbálkozott.

- Ha közelebb jössz – kezdte a kelleténél reszketegebb hangon, - megtámadlak!

- Ó, micsoda fenyegetés – gúnyolódott rajta Kunzite, mire Usagi a homlokához nyúlt:

- Moon Tiara Action!

Mindketten tudták, hogy esélytelen ezzel próbálkozni. A férfi könnyűszerrel kivédte a támadást, a tiara a lábai előtt csörömpölve ért földet.

- Ezt nem kellett volna – jelentette ki a tennou, lépett még kettőt, és kicsavarta a lány vékony karjait, aki sírva kiáltott fel. Egész testével a cella gusztustalan falának nyomódott, Kunzite pedig hátulról simult hozzá, így hát jól érezte a fenekének feszülő jókora merevedést is. Ami kereste a bejáratot.

Usagiban meghűlt a vér, és sikítozni kezdett, a férfi pedig kisvártatva rájött, hogy nem lesz így jó ez a póz. A lány nagyon szűk volt, a tennou pedig nagy, ez a testhelyzet pedig egyáltalán nem segített rajtuk, úgyhogy kénytelen volt felnyalábolni a már nem is annyira ellenkező, helyette rogyadozó lábú Sailor Moont, és a hátára fektette a padon.

A szőke lány elfordította a fejét, a könnyei csendben csorogtak, mintha már el is fogadta volna a sorsát, az elképesztően hosszú, aranyszínű haja pedig kócosan terült szét körülötte. Kunzite most először látta ennyire szépnek ezt a máskor egyszerűen csak idegesítő kis csitrit. Hát még az eléje táruló nedves, hívogató kis rózsaszín barlangot…

A tennou nem tudott tovább várni, be kellett hatolnia. Nem volt egyszerű dolga, a lány tényleg nagyon szűk volt, úgyhogy lassan haladt, de mikor végre benne volt, rájött, hogy nagyon is megérte. Csodálatos forróság szorította a merevedését, ő pedig az ellensége síró arcát nézve kezdett el mozogni benne.

Usagi mindeközben arra jutott, hogy most, hogy már nem fáj úgy, ez aggasztóan élvezetes a számára. Végül kénytelen volt a szája elé kapni a kezét, hogy visszatartsa a nyögéseket, amik minduntalan ki akartak törni belőle, és már csak azért sírt, mert szégyellte magát. Szégyellte, hogy erre vágyott, és most, hogy megkapta, nem tud betelni vele. Aztán Kunzite az oldalára fordította, ő pedig hagyta; makacsul a sarokba bámult, míg a férfi a nyakába vette az egyik lábát, és úgy hatolt bele. Aztán felnyögött, ezúttal már nem volt ott az ökle, amivel elnyomhatta volna, és akkor már nem volt megállás.

Ez a póz valahogy még jobb volt, a megalázottság érzéséhez valami elképesztő élvezet is társult, és a lány többé már nem is próbált csendben maradni. Nyögdécselve hagyta, hogy az ellensége azt tegyen vele, amit csak akar, és még élvezte is.

Kunzite megeresztett egy elégedett félmosolyt. Tudta, hogy nyert ügye van, hiszen Sailor Moon már cseppet sem úgy festett, mint akinek ellenére van az egész aktus, sőt, úgy nyögött, mint akinek ez élete legjobb élménye. A tennou igyekezett is tenni ezért; nemsokára ismét pózt váltott, négykézlábra állította a még mindig kissé reszkető lányt, és hátulról hatolt belé. Aztán jobban szemügyre vette a kis ártatlan ánuszrózsát, ami a szeme elé tárult, és új ötlete támadt. Az egyik ujját a szájába vette, benyálazta, majd lassan simogatni kezdte a lyukacskát. Ahogy hozzáért, Sailor Moon az eddigieknél is hangosabban és meglepettebben kiáltott fel, és azonnal hátrafordult.

- Mit csinálsz…? – nyögte, de mivel nem kapott választ, visszafordult. Sőt, már alig bírta tartani magát, annyira élvezte, pedig sosem hitte volna, hogy az ilyesmit egyáltalán lehet élvezni. Égett az arca, ahogy arra gondolt, hol ér épp hozzá Kunzite és mit csinál vele, mégis csak jobb volt tőle. Ahogy az ujj lassan, óvatosan beléhatolt, Usagi először összeszorította a fenekét, de lassan rájött, hogy kevésbé lesz fájdalmas, ha elengedi magát. Elengedi, és hagyja, hogy mindkét lyukába belehatoljanak, a gondolattól pedig hirtelen az egész testén végigfutott a tömény élvezet több hullámban. A lány végtagjai teljesen felmondták a szolgálatot, akkorát élvezett, szinte fel sem fogta, hogy Kunzite ráfekszik és ismét belehatol, vagy még jó pár percig pumpálja, míg bele nem élvez.

Igen, a tennou beleélvezett. Usagit késve kerítette hatalmába a rémület; nem akart teherbe esni, főleg nem a saját halálos ellenségétől! Ismét sírva fakadt, azonban már nem volt mit tenni; azon gondolkodott, mi lesz, ha tényleg így lesz, vagy ha Mamoru számára kiderül, hogy mi történt. Nem akarta, hogy a barátja megtudja mindezt, nem akarta ezt az egészet… és mégis… ez volt élete eddigi legcsodálatosabb és legszörnyűbb élménye egyszerre.

Kunzite szó nélkül hagyta magára a teljesen kétségbeesett lányt, de azért némi habozás után beküldött hozzá egy youmát, hogy szedje rendbe kicsit szerencsétlent, elvégre nem akarta, hogy akárki számára kiderüljön, mit is művelt pontosan a foglyával. Főleg nem lett volna jó, ha Beryl fülébe jut a dolog...

Szimmetria

Cím: Szimmetria
Fandom: Morrigan
Páros: Setsuna/Aryu
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, fenekelés, mélytorkozás, megcsalás, PWP
Leírás: "A lány mindent irányítani akart, nem csak a mindennapi életükben, hanem a szexben is, és ez annyira nem jött be Setsunának. Eltökélte magában, hogy ezen megpróbál változtatni, de most éppen nem az a pillanat volt, hogy a barátnőjén kezdjen hosszasan merengeni, ugyanis Aryu bal farpofája túlságosan fehér volt a másikhoz képest, ő pedig szerette a szimmetriát."

Szimmetria

Setsuna egy szál maga üldögélt az öltözőben még jelmezben és teljes sminkben; a többiek már rég leléptek, elintézve koncert utáni ügyes-bajos dolgaikat, őt azonban lefoglalta, hogy üzeneteket váltson a barátnőjével. Még friss volt közöttük a dolog, és a lányt borzasztóan idegesítette, hogy nem mehet az új pasijával minden egyes turnéhelyszínre, hiszen ott annyi csinos rajongólány akaszkodhat Setsunára. A dobos persze mindig igyekezett meggyőzni a párját, hogy erről szó sincs, nem az a fajta, aki leállna ezekkel a csajokkal, ráadásul szereti Rin-chant, ő viszont ezt nem hitte, és máris belebonyolódtak egy újabb, véget nem érőnek tűnő vitába. Setsuna hiába igyekezett legalább azt megírni a barátnőjének, hogy neki most át kellene öltöznie és lelépni a szállásukra, mert már mindenki elment szinte, csak ő rostokol itt értelmetlenül, a lány erre is lecsapott, hogy szerinte ő értelmetlen dolog az életében? A férfi legszívesebben a falba csapkodta volna a fejét, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára és nem olyat írni, amit később megbánhat, mikor kinyílt az ajtó, és a dobos legnagyobb meglepetésére Aryu sétált be rajta.

- Hát te? – pillantott az énekesre kérdőn Setsuna. – Azt hittem, már elmentél.

- Smúzoltam a rajongókkal – legyintett Aryu, bár a nemtörődöm stílushoz képest gyanúsan ki volt pirulva, és vigyorgott, mint a vadalma. – Te mit csinálsz még mindig itt?

- Rin.chan – sóhajtotta a másik férfi, és ebben a sóhajban bizony benne volt az elmúlt hetek összes frusztrációja.

- Az a csaj egy hárpia – állapította meg Aryu, miközben odalépett a bandatársához, és kicsit indiszkrét módon belekukucskált a beszélgetésbe. – Már bocs, de érted…

- Lehet, hogy féltékenyebb, mint kéne, viszont azért nem kéne így beszélned róla – sandított az énekesre kissé sértődötten Setsuna. Mélyen belül ugyan egyetértett vele, azonban mégiscsak a barátnőjéről volt szó, nem hagyhatta szó nélkül a dolgot.

- Oké-oké, visszaszívom – vont vállat Aryu, majd kíváncsian figyelte, ahogy a másik férfi kissé idegesen bepötyög egy újabb üzenetet.

- Szerintem hajtsd el a libát… izé, nőt, és foglalkozz végre magaddal, mert így sosem kerülsz ágyba.

Setsuna végignézett a szintén jelmezben parádézó énekesen, és kissé felvonta a szemöldökét.

- Na és te? Te sem öltöztél még át.

- Viszont ha ilyen tempóban haladsz, simán lekörözlek – jelentette ki Aryu, aztán hirtelen kikapta a bandatársa kezéből a telefont, majd egész egyszerűen a meglepett férfi ölébe ült, magasra tartva a készüléket. Setsuna igyekezett elvenni tőle, némi dulakodás után sikerült is, de elvonta a figyelmét Rin-chan újabb vádaskodó üzenetéről, hogy egy igencsak kemény dolog nyomódott az ágyékának. Felpillantott Aryu arcára, aki egészen… úgy nézett rá, és közben összedörgölte az ágyékukat.

- Nekem már barátnőm van – jegyezte meg Setsuna kissé esetlenül. Mióta összejött Rin-channal, egyszer sem csináltak olyan dolgokat az énekessel, azt hitte, ez szavak nélküli megállapodás lesz köztük, de úgy tűnt, nagyot tévedett. Aryu kihasználta a helyzetet, és ismét kikapta a másik férfi kezéből a telefont, ezúttal azonban pötyögni kezdett valamit rajta.

- Ne! – kiáltott fel azonnal a dobos, azonban hiába kapkodott a készülék után, a másik leugrott róla, majd diadalmasan mutatta, hogy lezárta a beszélgetést. Egy meglehetősen bunkó üzenettel, hogy Rin-chan hagyja végre békén, még valahogy a szállásukra kell keverednie. – Ezt mi az istenért kellett?

- Csak segítettem – jelentette ki Aryu egyszerűen. – Most már nem kell vele szarakodnod.

- Persze, csak ezek után halálosan meg lesz sértődve rám! – kiáltotta Setsuna, hirtelen nem is tudva, hogy mentse a helyzetet.

- Szóval rosszat csináltam? – kérdezte az énekes ál-ártatlanul, mire a másik férfiban hirtelen megmozdult valami. Felpillantott a telefonból a láthatólag merev testrészre Aryu nadrágjában, és lassan nyelt egyet. Ő magában ezt a kis affért lezárta kettejük között, erre az énekes ismét megkísérti… Kellemetlen módon már annyira nem is érdekelték Rin-chan sirámai.

- Nagyon, nagyon rossz – jelentette ki, mire Aryu elégedetten vigyorodott el.

- Akkor megbüntetsz?

- Arra mérget vehetsz – adta meg magát Setsuna, letéve az asztalra a telefont. Visszaült a helyére, a bandatársa felé fordulva a forgószékkel, és ráparancsolt:

- Told le a nadrágod.

Az énekes nem teketóriázott, hiszen ő maga is erre várt, mióta belépett a kis helyiségbe; rekordidő alatt szabadult meg az amúgy tapadós anyagból készült rövidnadrágtól, ami alatt semmit sem viselt. A farka mereven bukkant elő, Setsuna hangosat nyelt, ahogy megpillantotta. Igazából nem gondolta volna, hogy még egyszer ez lesz, gondolatban elbúcsúzott attól a kerek fenéktől, ami nemsokára elé tárult, miután utasította a másik férfit, hogy feküdjön a térdére. Amaz látható örömmel engedelmeskedett, de a dobos eltökélte, hogy letörli azt az idegesítően önelégült vigyort a bandatársa képéről.

Először azért nem tudta megállni, hogy végig ne simítson a kellemesen fehér hátsón, majd felemelte a kezét, és lecsapott. Igyekezett erősen ütni, de egyelőre Aryu egy hangot sem adott ki, csak az izmai húzódtak össze néha egy-egy erősebb csapás után; Setsuna felváltva, lassan osztotta a tenyereseket a két farpofára, azonban miután látta, hogy ez tényleg piskóta a jól edzett férfi számára, begyorsított. Ezzel azért már némi sóhajtozást kiváltott Aryuból, viszont még mindig nem az a hatás volt, amire a másik vágyott, így másvalamivel próbálkozott. Egyenesen az énekes jobb farpofáját célozta be, a másikat békén hagyta, és ahogy az ütések záporoztak, a nyomuk teljesen kivörösödött, Aryu pedig végre felnyögött. Nyögött, és ficánkolni kezdett, de Setsuna pont ezt szerette, mikor a másik férfi ellenkezni próbált; fél kezével lefogta a lábait, a másikkal pedig fenekelte tovább.

- Ne…! – szakadt fel Aryuból a kiáltás, mire Setsuna nagy kegyesen leállt.

- Azt hittem, te akartad a büntetést – húzta a másik férfi agyát, aki addig megkönnyebbülten szusszant egyet, de erre igyekezett hátrafordulni és csúnya pillantást vetni a bandatársára.

- Ez kibaszottul fájt – jelentette ki, mire a dobos rávigyorgott. Most ő érezte nyeregben magát, és ez tetszett neki, ezért ment bele megint annak ellenére, hogy megfogadta, ilyet többé nem tesz… És pont ez zavarta Rin-channál, erre hirtelen jött rá. A lány mindent irányítani akart, nem csak a mindennapi életükben, hanem a szexben is, és ez annyira nem jött be Setsunának. Eltökélte magában, hogy ezen megpróbál változtatni, de most éppen nem az a pillanat volt, hogy a barátnőjén kezdjen hosszasan merengeni, ugyanis Aryu bal farpofája túlságosan fehér volt a másikhoz képest, ő pedig szerette a szimmetriát.

- Úgy volt, hogy élvezed, ha fáj – jelentette ki, aztán válaszra sem várva nekiesett a sápatagabb dombocskának. Aryu megadóan hanyatlott vissza az előbbi pozíciójába, és ahogy a csapások egyre gyorsultak és erősödtek a kezdeti gyengédebbekkel szemben, összeszorította szemét-fogát. Igyekezett visszafogni magát, csak hogy Setsunát hergelje, végül azonban a fájdalom ismét győzött, nyögve adta a másik tudtára, mennyire fáj, amit az csinál.

A dobos nagy nehezen megkegyelmezett, és simogatásra váltott, mire Aryu szégyentelenül sóhajtozni kezdett.

- Ez tetszik, mi? – kommentálta Setsuna, majd válaszra sem várva csapkodta meg a térdén fekvő férfi fenekét gyengéden, mielőtt megmozdult volna. Aryu értette a jelzést, és lábra kecmergett, de ha azt hitte, a másik ennyivel kiszúrja a szemét, hát pozitívan kellett csalódnia. Setsuna lesöpörte a szemetet a kisasztalról, ami az öltöző fala mellé volt tolva, és megpaskolta a lapját.

- Gyere, hajolj rá – mondta Aryunak, akinek a még mindig meglehetősen keményen ágaskodó farka megrándult ezt hallva. Több mint lelkesen hajtotta végre az utasítást, Setsuna pedig mindeközben kirángatta az övet a farmerjából. kettéhajtotta, majd bevezetésként ismét szinte kedvesen simogatta meg a másik férfi fenekét, aztán lecsapott. Ezúttal nem nagyokat ütött, tudta, hogy Aryu azt már nem élvezné, ha a vére is kicsordulna, volt ideje kitapasztalni, hogy szereti a másik. Az énekes az első pár ütésnél még csendben maradt, de aztán ahogy egyre haragosabb vörössé vált a feneke, megjött a hangja is. Setsuna néhány édesen kínnal teli perc után visszadobta a nadrágjára az övet, és utasította a kissé már remegő lábú Aryut, hogy másszon fel az asztalra és álljon négykézlábra.

A dobos ez után a bandatársa mögé lépett, és már kevésbé erősen, de ismét csapkodni kezdte a tenyerével a megkínzott farpofákat, míg Aryu a kezébe vette a saját farkát, és húzogatni kezdte. Az énekes jóleső sóhajt hallatott, és pár perc múlva sűrű fehér cseppekkel terítette be az asztalt, szóval nagyon is tetszhetett neki a dolog.

Setsuna felvette a földről a doboz zsebkendőt, amit nemrég ő maga söpört le az asztalról, és odaadta a másik férfinak, aki igyekezett megtörölgetni magát. A dobos ezt már nem nézte végig, inkább a telefonjáért nyúlt, kihasználva, hogy az énekes nem figyel oda, de rögtön meg is bánta. Rin-chan vagy ezer üzenetet hagyott neki a bunkóságra reagálva, amit nem is a párja írt neki, sok dühös szmájlival, tengernyi kérdőjellel, mikor nem kapott választ, majd a lány részletesen leírta, hogyan végez vele, ha az haza meri tolni a képét.

- Rin-chan ki akar nyírni – sóhajtotta Setsuna, és inkább visszalökte a telefont a székre, ahol eddig volt. – Részletesen kifejtette, hogyan.

- Én mondtam, hogy ez a hisztérika nem hozzád való – jelentette ki Aryu mindentudó mosollyal az arcán, miközben leszállt az asztalról, és igyekezett letörölgetni az asztallapot. Setsuna elmélázva nézegette a férfi vörös-lila színekben pompázó hátsóját, és megfordult a fejében, hogy Rin-channak milyen jól állnak ezek a színek. Aztán elhessegette a gondolatot, és inkább nekiállt vetkőzni. Igazság szerint arra nem számított, hogy Aryu odamegy majd hozzá, és segít neki, márpedig ez történt, legalábbis az énekes nekiállt lerángatni a másik férfiról a nadrágot, aztán elégedetten pillantott a félkemény farkára, ami így előkerült.

- Úgy látom, te is élvezted.

- Meglehet – válaszolta erre Setsuna némileg tartózkodóan. Az egy dolog volt, hogy elfenekelt egy másik férfit, ez elméletileg nem is volt megcsalásnak tekinthető, ha kicsit védeni akarta saját magát, na de amire Aryu készült, afelett már ő sem hunyt volna szemet. Azért mondjuk annyira nem támadt lelkiismeret-furdalása, hogy megállítsa a bandatársát, aki az asztal kemény lapjával való találkozás után vöröslő térdeire esett, és miután bokáig lehúzta a bandatársa nadrágját, teljesen keményre verte annak farkát, majd a szájába vette.

Setsuna felsóhajtott, ahogy érezte, hogy a makkja a másik férfi torkába kerül, jó mélyre. Na, ez volt az, amire Rin-chan eddig még sosem volt hajlandó, viszont Aryu annyira értett hozzá… és azok után, hogy annyi élvezetet okozott az énekesnek, meg is érdemelte.

A dobos észre sem vette, mikor vetette hátra a fejét és csukta be szorosan a szemét, de rájött, hogy így csak Rin-chan rosszalló képe jelent meg lelki szemei előtt, úgyhogy inkább lenézett Aryura, és ez sokkal kellemesebb látványnak bizonyult. Setsuna rohadt szexinek találta, ahogy a merevedése teljes hosszában el-eltűnt a másik férfi szájában, kitüremkedve a torkában, ékes bizonyítékaként annak, mennyire értett az énekes a mélytorkozáshoz, ráadásul közben csillogó szemekkel bámult rá.

- Olyan kibaszottul dögös vagy – szaladt ki Setsuna száján, mielőtt beleélvezett volna az énekes torkába. Jó pár pillanatra elködösült körülötte a világ, aztán ahogy a másik férfi felállt előle, lassan felfogta, mit mondott, és elöntötte a pír az arcát. Hálát adott az arcát vastagon takaró sminkrétegekért, mert biztos volt benne, hogy rákvörös a képe. A francba, minek kellett megszólalnia?!

- Kösz – válaszolt kissé késve, de annál vidámabban Aryu. – Bárcsak a nőd is hallotta volna.

- Ne hülyéskedj – vágta rá Setsuna, miközben lerúgta magáról a nadrágot, és a farmerja után nyúlt. – Még csak az hiányozna. Amúgy… izé… ugye tudod, hogy nem úgy értettem az előbbit?

- Persze – paskolta meg a bandatársa vállát Aryu, és elkezdte lehámozni magáról a fűzőjét, hogy szintén utcai ruhába öltözhessen át. Setsuna mondjuk nem volt benne biztos, hogy meggyőzte a másikat, de nem akart mást mondani, mert így is eléggé elcseszte, úgyhogy inkább csendben, és főleg nagyon gyorsan igyekezett átvedleni, hogy aztán a beállt kissé kínos csendet alig-alig megtörve együtt visszatérjenek a szállásukra, és megpróbáljanak aludni.

- Na és, felhívod a házisárkányt… izé, a barátnődet? – érdeklődött a taxiban ülve csak úgy mellékesen Aryu. A másik férfi kibámult az ablakon, és vállat vont.

- Akartam, de szerintem… majd holnap lerendezem.

Ennyiben maradtak.