Az első és egyetlen

Cím: Az első és egyetlen
Fandom: Sailor Moon
Páros: Kunzite/Zoisite
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, szüzesség elvesztése, ömlengés, női ruhás Zoisite, lábfétis, pwp
Leírás: Zoisite először bújik ágyba élete szerelmével, Kunzite-tal.

Az első és egyetlen

Megborzongok, ahogy visszaemlékszem az első csókomra. Természetesen Kunzite-samával, ki mással? Ő az első és egyetlen férfi az életemben, és úgy tervezem, hogy ez így is marad – örökre. Vagy legalábbis amíg meg nem halunk, és teljesen biztos vagyok benne, hogy a következő életünkben is együtt leszünk. Kizárt, hogy távol kerüljek tőle, hiszen mi összetartozunk. Ahogy Jadeite mondta: el sem tudna képzelni bennünket egymás nélkül. Nos, én is pontosan ezt érzem, és merem remélni, hogy Kunzite-sama szintén így van ezzel; elvégre mi másért hozott volna ide?

Ja igen, még nem mondtam, de a kastélyában vagyok, egy nagyon szép helyiségben, ami meg sem közelíti azokat a körülményeket, amelyek között én élek. Kezdjük ott, hogy nekem egy szobám van, és slussz; ezzel szemben Kunzite olyan hatalmas épületet tudhat magáénak, amiről én csak álmodozhatok; amúgy épp a fogadószobában lehetek, ha jól sejtem. A bútorok csodaszépek, nem is hasonlítanak azokhoz, amelyek a Birodalom többi részében találhatóak, ugyanabból a nem túl esztétikus anyagból, mint a falak. Ez egész más… akár egy sziget a Sötétség Birodalmának tengerében.

De miről is beszéltem, ja igen, az első csókunk… csodálatos volt. Jutalomként fogtam fel, azt hiszem, azért kaptam, mert olyan okos voltam, és legyőztem azt a nagyképű idiótát, Nephrite-ot… Ugyanis nem minden a puszta erő. Jó, azt elismerem, Nephrite-nak van agya, elvégre mindig a hülye csillagjaival jön, amihez kell némi matematikai tudás, de a cselezésben és trükközésben én vagyok a legjobb ebben az egész rohadt Birodalomban. Az első alkalom volt, hogy padlóra küldtem azt az idegesítő majmot, és bár jócskán kifárasztottam magam, maradt annyi erőm, hogy felé álljak, és leplezetlenül röhögjek azon, ahogy szenved – megérdemelte. Szívesen a nyomorult képébe is tapostam volna, főleg az egyik szexibb tűsarkúmmal, de ilyen lábbeliket csak a szabadidőmben viselhetek, amúgy kötelező az egyenruha, szóval maradt az egyszerű, lapos talpú csizmám.

Ez persze nem tartott vissza attól, hogy véghezvigyem, amit elterveltem, az egyetlen, aki miatt mégis képes voltam türtőztetni magam, Kunzite-sama volt, aki helyettem segítette fel a földről Nephrite-ot, még mielőtt cselekedhettem volna. Talán sejtette, mire készülök, és előbb lépett, mint megtehettem volna – ez is egyike azon tulajdonságainak, amelyeket annyira szeretek. Azt mondjuk nem díjaztam, hogy Nephrite belekapaszkodott, de nem kellett sokáig aggódnom, mert mihelyst a nyomorult eltakarodott a teremből, Jadeite meg utána, megkaptam a jutalmamat; azt a jutalmat, amire hosszú hónapokig vártam. Igen, nem tagadom, mióta először Kunzite-sama gyönyörű szemeibe néztem, arról álmodoztam, hogy hozzám ér… úgy.

Olyan hirtelen érintette az ajkait az enyémekhez, hogy elsőre fel sem fogtam igazán, mi történik. Aztán kikerekedett a szemem, és lebénultam; fogalmam sem volt, mihez kezdjek most, hogy megtörtént, amire vágytam. Nem tudtam, csináljak-e én is valamit. Nekem… meg szabad érintenem? Átölelhetem? Hozzá simulhatok, ahogy szeretném? És ami a legfontosabb… visszacsókolhatom?

Aztán hagytam a fenébe az összes ostoba kérdést, amit az elmém a meglehetősem túlpörgött állapotában kiagyalt, és utat engedtem Kunzite-sama nyelvének, hagytam, hogy játsszon az enyémmel, és hogy átölelje a derekamat, az övéhez nyomva az ágyékomat…

Mikor végeztünk, tiszta vörös volt az arcom, de nem a csók miatt, sokkal inkább azért, mert ennyitől merevedésem lett, Kunzite-sama pedig bizonyára megérezte, ahogy a combjához nyomódott az előbb. Szerencsére azonban nem tette szóvá, csak még egyszer megdicsért, és azt mondta, a délelőttöm többi része szabad.

Örültem is neki meg nem is; egyrészről szörnyen zavarban voltam a történtek miatt, és menekültem volna, hogy a saját szobám magányában verjem ki, mint annyiszor, miközben rá gondolok. Másrészt viszont hihetetlenül boldog voltam, hogy Kunzite-sama büszke rám, Kunzite-sama törődik velem, Kunzite-sama megcsókolt…

Létezhet ennél nagyobb öröm? Szerintem nem.

Végül otthagytam, mert láttam, hogy még dolga volt, és nem akartam zavarni, ellentmondani neki meg főleg nem. De aztán jöttek az újabb lopott, majd egyáltalán nem lopott, és egyáltalán nem szigorúan titokban tartott csókok, érintések… Azt külön élveztem, mikor Nephrite látott meg minket, és képtelen volt titkolni, mennyire forr benne a düh emiatt. Mikor Kunizte-sama nincs jelen, rögtön azzal jön, hogy a ribanca vagyok, aki csak azért van itt, mert szétteszi neki a lábait…

Persze visszavágok neki, de igazából valahol tetszik is, hogy ezt mondja. Bár a valóságban mindez nem történt meg, csak idő kérdése… Van egy olyan sejtésem, hogy nagyon kevés idő van már hátra addig. És ha tényleg így lesz, hát büszkén nézhetek a rohadék Nephrite szemébe. Már alig várom… és persze nem csak ezért.

A gondolataimból Kunzite-sama érkezése ráz fel, aki most nem viseli a palástját, és ez határozottan különös érzéseket vált ki belőlem. Még sosem láttam nélküle, olyan… mintha kicsit meztelenebb lenne a kelleténél. Mindjárt kuncogni kezdek a gondolatra, de igyekszem visszafogni magamat, és komolynak maradni, elvégre… itt vagyok. Vele. Kettesben. És ha a megérzésem nem csal, ma este már nem csak csókolózni fogunk…

- Miért ácsorogsz itt? Ülj csak le – mutat a kanapéra, én pedig zavartan elmosolyodok, és szót fogadok. Ami azt illeti, hülye voltam, amiért annyira feszengtem az előbb, és még leülni se mertem anélkül, hogy Kunzite-sama megengedte volna, de most már mindegy.

- Kérsz? – kérdezi, a kisasztalra helyezett kancsóra mutatva, ami, ha jól sejtem, borral van tele, mellette két pohár. Készült, és ennek módfelett örülök.

- Persze – válaszolom habozás nélkül; lehetne akármi a kancsóban, akár halálos méreg is, ha Kunzite-sama kér rá, azonnal lehajtom az egészet. Szerencsére itt tényleg csak sima borról van szó, kíváncsian kortyolok belőle, hiszen sosem ittam még ilyet. Kicsit furcsa, kicsit kellemetlen, de összességében egyáltalán nem rossz az íze; úgy érzem, meg tudnám szokni. Mindenesetre most nem erőltetném a dolgot, inkább azt figyelem, hogy iszik Kunzite-sama, aki ebben nyilvánvalóan gyakorlottabb nálam; vágyakozva nézem, hogy mozog az ádámcsutkája, ahogy kortyol, ő pedig hirtelen néz vissza rám, amitől összerezzenek. Nem hittem volna, hogy rajtakap, hogy bámulom, de nem is tudom, mint képzeltem. Hiszen Kunzite-sama túl jó megfigyelő ahhoz, hogy ne szúrja ki, hogy valaki egy méterre tőle úgy bámulja, hogy majd kiesik a szeme…

- Milyen? – kérdezi, nyilván a borra célozva, én pedig megkönnyebbülök, hogy nem hozza szóba a bámulásomat.

- Finom – válaszolom gondolkodás nélkül. Mi mást mondhatnék, hiszen Kunzite-sama maga kínált vele.

- A Földről való, az egyik legkiválóbb fajta, ami azt illeti – mondja, a fény felé emelve a poharát, elmélyülten nézve a benne lötykölődő vöröses italt, én pedig azon kapom magam, hogy féltékeny vagyok rá. Azt akarom, hogy Kunzite-sama engem nézzen, csak engem, ne holmi borokat! – Még nem ittál alkoholt, igaz? – fordul hirtelen vissza felém, én pedig bólintok.

- Tényleg nem…

- Persze, hiszen még olyan fiatal vagy. Így nem is csoda, hogy nem érzed a különbséget e között a csodás nedű, és az olcsóbb társai között. De semmi baj, van időd, hogy megtanuld értékelni.

- Úgy lesz, Kunzite-sama! – hajtok fejet azonnal lelkesen. Azt hiszem, tetszik neki, mert végre leteszi azt a nyomorult poharat, és csak rám néz, csak rám figyel… Egészen pontosan közelebb húz magához, és lágyan megcsókol, a szájának is olyasmi íze van, mint a bornak, de így ezerszer finomabbnak találom. Talán tényleg igaza volt… úgy érzem, már most megtanultam szeretni. Ha Kunzite-sama szájában ízlelhetem meg, tényleg csodás nedűnek tűnik.

Csak sajnos túl hamar véget ér. Most nem volt olyan heves, mint legutóbb; azt hiszem, azt élveztem a legjobban, bár minden alkalomnak megvolt a maga varázsa, és mindegyiket imádtam kivétel nélkül, az valahogy… sokkal izgatóbb volt akárminél, amit eddig valaha is átéltem, ha az álmaimat nem számítjuk. Szinte marta az ajakaimat, én pedig próbáltam tartani vele az iramot, miközben a keze a derekamról a fenekemre csúszott, és markolászni kezdte… Borzasztóan begerjedtem, készen álltam volna bármire, azonban Kunzite-sama végül mégis megálljt parancsolt. Azt mondta, ere még nem vagyok kész… hiába bizonygattam neki, hogy de igen. Viszont meghívott ide magához, szóval lehet, hogy mégiscsak hitt nekem.

Egy ideig még üldögélünk, Kunzite-sama arról kérdez, hogy érzem magam, én pedig már ontom is magamból, hogy mekkora gyökér Nephrite. Nem tudom nem elmesélni minden egyes mocskos húzását, szemérmetlenül sajnáltatom magam, és hihetetlenül élvezem; elképzelem, hogy ennek hatására Kunzite-sama holnap majd jól megbünteti a szemétládát. Vagy legalábbis alaposan megalázza a kiképzés alatt. Nekem egyre megy, csak láthassam szenvedni.

Kunzite-sama végighallgat, de diplomatikus marad, nem szidalmazza Nephrite-ot, és ez, azt hiszem, így van jól. Ettől csak még jobban csodálom, és már az sem érdekel, ha nem fog ellene tenni semmit, hiszen ahogy mondja, van annyira csípős nyelvem, hogy vissza tudjak szúrni neki, ha mással nem, hát a szavaimmal, és a szavak ereje sokszor nagyobb tud lenni a fizikai erőnél.

Hogy milyen igaza van… hmm… apropó, nyelv. Most én csókolom meg őt, ismét táncot jár egymással a nyelvünk, de ezúttal nem érem be annyival, mint az előbb. Merész leszek, és felemelem a csinos hátsómat a kanapéról, hogy egy gyors mozdulattal Kunzite-sama ölébe csusszanjak. A lábai az én lábaim között; hihetetlen izgató élmény, ahogy így öleljük és csókoljuk egymást, közben akaratlanul is hozzádörgölöm magam a combjához. Mondanom sem kell, hogy már kemény vagyok, ugye?

- Zoisite… - suttogja a számra, én pedig megborzongok. Még az is milyen izgató, ahogy a nevemet mondja…! – Menjünk beljebb…

Még nagyobb izgalom lesz úrrá rajtam, ahogy leszállok róla, és követem. Tudom, hogy hová vezet, és legszívesebben visítanék az örömtől, de e helyett csak elégedetten vigyorgok, ahogy belépek a hálószobába, aminek legnagyobb részét egy hatalmas ágy teszi ki selymes, fekete takarókkal és párnákkal, illetve baldachinnal. Ez valami eszméletlen, az én egyszerű, egyszemélyes ágyam ehhez képest semmi. Ráadásul mindig is baldachinos ágyról álmodtam; legszívesebben rohannék, és belevetném magam, ha nem Kunzite-sama tulajdonáról volna szó, így azonban csak az után merek odatelepedni, hogy megpaskolta maga mellett a takarót.

Néhány pillanatig csak üldögélünk, nekem minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből, mondani nem sok mindent tudnék azon kívül, hogy „Imádlak, Kunzite-sama!”, lépni viszont még nem merek, úgyhogy ő szólal meg elsőként.

- Tudod mit? Ezektől szabaduljunk meg – mutat a csizmáimra, bennem pedig újból szétárad a forróság, ahogy letérdel elém; ilyen se volt még, hogy Beryl királynőn kívül valakinek ezt megtegye, így csak még intenzívebb az élmény, ahogy lecipzárazza rólam a lábbeliket, én pedig fülig pirulok, ahogy arra gondolok, hogy nemsokára… látni fogja. Becsukom a szemem zavaromban, és mikor ismét kinyitom, tudom, hogy már észrevette, hogy a csizmák és a nadrág alatt neccharisnya van rajtam; még sikerül elkapnom egy kérdő pillantást, aztán a másik lábbelimtől is megszabadít, majd feltűri a bal lábamon a nadrágszárat, és végigsimít rajta. A bőröm puha és selymes, készültem ám!

- Szóval neked ez a kis hobbid? – kérdezi minden gúny nélkül, és pedig kezdeném magyarázni neki, hogy igen, a Földről egy rakás női holmim van, de ha ez őt zavarja, akkor… Szerencsére nem kell folytatnom, mert közbevág azzal, hogy nem zavarja. Sőt…

Be is mutatja a gyakorlatban, mint jelent ez a „sőt”. A simogatást puszik váltják fel, végig a lábszáramon, aztán kezébe veszi a lábfejemet, és hirtelen azon kapom magam, hogy a szájában van  a lábujjam. Kicsit csiklandoz a nyelvével, úgyhogy muszáj kuncognom egy sort, de mindeközben le nem venném a szememet róla. Olyan… különös Kunzite-samát így látni, hogy előttem térdel, és… hát… ezt csinálja. Kicsit izgató is, mármint az egész helyzet… hogy most már tudja, és elfogadja, és tetszik neki… mérhetetlenül boldog vagyok, pedig még szinte el sem kezdtük.

Miután végzett a lábaimmal, az övemhez nyúl; egy kérdő tekintet után, amire nagyon gyorsan bólintok, kioldja, majd az előző mozdulataihoz hasonlóan gyengéden megszabadít a nadrágtól, amit amúgy is börtönnek éreztem, és itt jön az újabb ruhadarab; a női bugyi, amibe nem igazán fér bele a merev farkam. Kunzite-sama azonban, akármennyire is szeretném, nem foglalkozik vele, helyette a lábaim közé helyezkedik, párszor végigsimít a combjaimon, amiket félig-meddig fed a combfix, aztán végigcsókolja a meztelen bőrfelületet, ami már közel… annyira átokverte közel van a merevedésemhez, mégsem ér hozzá… még nem… ez őrjítő. Nem tudok nem elégedetlenül zihálni, Kunzite-sama pedig ezt hallva halkan kuncog, azon a mély és férfias hangján, amitől tiszta libabőrös leszek.

- Úgy látom, van egy kis problémád – jegyzi meg, egy ujjal megbökve a tangában szoronkodó farkamat, mire egész hangosan felnyögök. Basszus… muszáj kínoznia?

- Kérlek, Kunzite-sama… - csak ennyit tudok mondani, de nem úgy tűnik, hogy meghatottam vele.

- Mire kérsz?

Hogy az a… Miért húzza az agyamat? Miért nem képes végre… végre megérinteni…?

- Mire kérsz, Zoisite? – kérdezi még egyszer, én pedig nagy nehezen felfogom, hogy mit akar. Azt, hogy kimondjam. Néhány másodpercig küzdök magammal és a büszkeségemmel, de nem úgy néz ki, hogy Kunzite-sama nagyon sietni akarna, nekem viszont enyhén szólva sürgős a dolog, szóval végül győz a vágyam, és már beszélek is:

- Kérlek szépen, érints meg, Kunzite-sama!

- Na és hol? – kérdezi, miközben a combomat simogatja, hogy még inkább az őrletbe kergessen. Ezt nem hiszem el!

- A farkamat! – vágom rá gondolkodás nélkül, meglehetősen kétségbeesetten, de legalább bevált, mert Kunzite-sama egy elégedett mosolyt követően az említett testrészemet alig borító női bugyin keresztül a markába szorítja és simogatni kezdi. Már ennyitől is teljesen oda vagyok, pár perc után úgy nyüszítek, mint egy anyátlan kiskutya, és kis híján elélvezek, Kunzite-sama azonban pont a csúcs előtt húzza el a kezét, én pedig könnyes szemekkel, és igencsak neheztelő tekintettel bámulok rá.

- Miért…? – csak ennyi telik tőlem. Kunzite-sama nem válaszol, hanem felkel a földről, leveszi a kabátját és a csizmáit, aztán magával húz az ágyra, elfektet a párnákon, és elsőnek leveszi rólam a bugyit, aztán az én kabátom gombolja ki, majd feltűri a pólómat. Közben az ujjai véletlenül – vagy nem is annyira véletlenül? – hozzáérnek az egyik mellbimbómhoz, mire felhördülök, a farkam pedig csak még inkább lüktetni kezd. Minden porcikám kielégülésért kiált, Kunzite-sama azonban csak kínoz… ezt nem bírom ki…

A következő pillanatban aztán mégis megkönyörül rajtam, és erősen a markába szorítja a farkam, majd húzogat rajta vagy kettőt, én pedig hangos nyögéssel megyek el, és  sötét lesz körülöttem a világ; minden eltűnik, csak az élvezet marad, amit nem más okozott, mint Kunzite-sama… Mikor kinyitom a szemem, ő az, akit megpillantok, ahogy fölém hajol, a haja ezüstszínű függönyként borul rám, megcsókol, én pedig bágyadtan viszonzom. Annyira jó volt, annyira hatalmasat élveztem, de pont annyira erőtlennek is érzem most magam. Csak most veszem észre, hogy az ágy milyen kényelmes, a selyem hűvösen öleli a felhevült testem. Most simán álomba tudnék merülni.

A kérdés csak az, hogy vajon Kunzite-sama bánná-e? Nem akarok úgy bealudni, hogy kielégítetlenül hagyom őt, szóval erőnek erejével kinyitom a szemem, és feljebb csúszok az ágyban; Kunzite-sama épp a kezét törölgeti, aztán következik a farkam és a hasam. Hihetetlenül jólesnek a gondoskodó mozdulatai, bár kicsit zavarban vagyok, főleg, ha arra gondolok, hogy most én jövök. Még sosem csináltam ilyet… vajon megfelelek majd Kunzite-samának?

Szégyellős pillantást vetek rá; hiszen ő még csak le sem vetkőzött, és előre félek, mi lesz, ha meglátom meztelenül. Ha már annyitól újra forrni kezd bennem a vágy, hogy láthatom a mellkasa egy részét a mélyen kivágott pólójának köszönhetően, akkor mi lesz? De persze ez csak az egyik, a gyávábbik felem. A másik épp arra biztat, hogy minél előbb nekiessek, ha kell, hát magam tépjem le róla a ruhát, hogy végre láthassam, és nem csak láthassam, hanem megérinthessem és örömet okozhassak vele neki… hiszen létezik ennél szebb dolog? Szerintem nem.

Kunzite-sama egyetlen, megjegyzem, roppant férfias mozdulattal leveszi a pólóját, elém pedig olyan tökéletes, izmos felsőtest tárul, aminek nem tudok ellenállni. Muszáj közelebb húznom magamhoz, végigtapogatni mindenét, hozzányomni az arcomat a mellkasához – mint egy kisbaba, aki az anyukája szívverését hallgatva megnyugszik, Kunzite-sama karjaiban elfelejtem minden gondomat, a kiképzés nehézségei, és Nephrite, aki mindig keresztbe tesz nekem, ezek már nem is léteznek. Boldogan sóhajtok fel, miközben szórakozottan simogatom a kockás hasat a tenyerem alatt, aztán csak úgy véletlenségből odébb fordítom az arcomat addig, amíg az ajkaim hozzá nem érnek a bőréhez. Csak… kíváncsi vagyok, milyen íze lehet, úgyhogy némi habozás után kicsit kidugom a nyelvem, és megnyalom, mire Kunzite-sama valami halk kuncogásfélét hallat. Erre muszáj felemelnem a fejem, és meglepetten kérdezem:

- Kunzite-sama, csiklandós vagy?

- Azt nem mondanám – válaszolja, miközben úgy néz, mint az éhes vadállat a zsákmányára. – Viszont ez az előbbi tetszett, olyan voltál, mint egy kíváncsi kiscica…

Erre elmosolyodom, próbálva leplezni minden bizonytalanságomat, és lazán kivágni:

- Na nee, nem inkább egy szexi vadmacska?

- Arra még gyúrnod kell – kuncog ismét, de egyáltalán nem olyan gúnyosan, mint Nephrite szokott. Így azt sem bánom, hogy ezt mondta, inkább próbálok tenni érte, hogy rászolgáljak a címre, amit el szeretnék érni; első körben az egyik mellbimbójára cuppanok, a másikat az ujjaim között morzsolgatom, majd kis idő múlva megkóstolom a hasát is, végigkövetve a nyelvemmel a kockákat. Egek, hogy lehet valakinek ennyire tökéletes teste…?

Aztán Kunzite-sama a két tenyere közé fogja a fejem, és kicsit hevesen húz fel magához egy csókra, de nem bánom, én igazán örömmel hagyom magam akár ráncigálni is, ha ezzel örömet okozhatok neki. Hevesen táncol a nyelve a számban, én próbálom tartani vele az iramot, de mikor a keze a pucér fenekemre siklik, és úgy markol bele, hogy pontosan beleillik a tenyerébe, elveszítem az eszem. Nyögök egyet, a farkam pedig ismét éledezni kezd, pedig nemrég élveztem el…

Kunzite-sama elenged, én pedig kíváncsian tekintek rá, hogy miért, aztán pirulva látom, hogy nem másért, mint hogy kioldja az övét, és megszabaduljon a nadrágjától, ami alatt egy egyszerű, fekete boxer van, és…. hűha.  Kemény a farka, és ahogy az egyetlen ruhadarab alatt ágaskodik, amit Kunzite-sama visel, eléggé impozánsnak tűnik. Nem tudok elnyomni egy vigyort, és még mielőtt az alsóját is levethetné, fölé kerekedek, kihasználva, hogy mással van elfoglalva. Persze akármikor lelökhetne magáról, tisztában vagyunk mindketten az erőviszonyokkal, csak éppen nem akar; gondolom, kíváncsi, hogy mit tervezek. Nos, drága Kunzite-sama, épp készülök bebizonyítani, hogy milyen szexi vadmacska tudok lenni, ha akarok… márpedig most akarok.

Az egyik combom a lábai között van, úgyhogy elkezdek hozzádörgölőzni, aminek hatására nemcsak a saját farkamat izgatom, hanem a az övét is, igaz, rajta már semmi sincs, engem viszont még elválaszt tőle egy réteg ruha… Nem is bírom így sokáig, odébb gördülök, egy futó pillantást vetek Kunzite-sama arcára, aki túlságosan nyugodtak tűnik, és rögtön eldöntöm, hogy addig fogok ügyeskedni, míg meg nem pillantom az élvezetet kiülni az arcára. Beleakasztom az ujjaimat a boxerje gumija alá, és lehúzom róla; ahogy a merevedése kiugrik a ruhadarab alól, elvigyorodok, és elégedetten konstatálom, hogy mint minden testrésze, ez is tökéletes. Imádom, egyszerűen imádom, ahogy a tenyerembe simítom, és verni kezdem neki, miközben az arcára bámulok, de nemsokára rájövök, hogy ez így nem lesz elég, ha azt akarom, hogy tényleg látszódjon rajta, mennyire élvezi a dolgot. Kénytelen leszek… egyéb eszközökhöz folyamodni?

Végül is… még sohasem csináltam, de egyszer mindent ki kell próbálni, és úgy tűnik, ennek most jött el az ideje. Abbahagyom a kézimunkát, és közelebb hajolok hozzá, egészen közel, majd becsukom a szemem, és az előbb jelenetet alapul véve, mikor a mellkasát nyalogattam, kidugom a nyelvem.

Nos… elég érdekes érzés, kicsit bele is pirulok, de ettől függetlenül meglehetősen izgatónak találom a dolgot, és nem vacakolok sokáig, némi kísérletező nyalogatás után a számba veszem a makkját, majd minden kreativitásomat bevetve próbálkozom meg életem első szopásával. Azt hiszem, Kunzite-sama élvezi, mert kis idő múlva egy mély sóhaj kíséretében a fejemhez ér, amolyan simogatásszerűen, aztán a következő pillanatban kibontja a hajamat, amiből már amúgy is kiszabadult pár rakoncátlan tincs az előbbieknek köszönhetően, így viszont az egész a hátamra, illetve az arcomba és Kunzite-sama ágyékára omlik. Gyorsan abbahagyom a szopást, és hátradobom a hajam a vállam fölött, kicsit bosszankodva is miatta, hogy most útban van, de nem panaszkodok, mert Kunizte-samának kifejezetten tetszik, legalábbis erre következtetek, mert nagyon gyorsan nyomja vissza a fejem a farkához, majd ahogy újra a számba veszem, az ujjaival fésülgetni kezdi a hajam.

Ez… valami hihetetlen élmény. Már azt se bánom, hogy mindenhová odalóg, ha Kunzite-samának ennyire tetszik, akkor én is imádom.

Aztán… Kunzite-sama megmoccan, konkrétan elengedi a fejem, felül, én pedig kérdően nézek rá, még az is átsuhan az agyamon, hogy valamit rosszul csináltam, pedig eddig nagyon nem úgy tűnt. A pillantása találkozik az enyémmel, és kábé úgy néz rám, mint az éhes oroszlán a szegény, pici, remegő gazellára…

- Mondd, Zoisite, készen állnál rá…? – nem folytatja, de nagyon is tisztában vagyok vele, mire gondolt, és ezzel együtt elönti a vér az arcomat, meg egy bizonyos másik testrészemet is. Elég arra gondolnom, hogy enyém lehet a megtiszteltetés, hogy magamba fogadhatom Kunzite-sama farkát… Ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy erre ilyen hamar sor kerül, azt hittem, ma este a szopásnál nem megyünk tovább, de nagyon úgy tűnik, hogy Kunzite-samának ez nem elég. Én… a jelenlegi helyzetben nem hiszem, hogy bánnám, ha megtörténne, csak azért mégis tartok egy kicsit az egésztől. Erről persze Kunzite-samának nem kell tudnia, úgyhogy rövid habozás után rábólintok az egészre.

- Igen, persze!

Kunizte-sama az ágyon ül, lassan húzogatva a farkát, a válaszomat hallva elégedetten elmosolyodik, nekem pedig máris rózsaszín zselé van a szívem helyén. Annyira jól áll neki, mikor mosolyog… kár, hogy nem csinálja gyakrabban. De hát tudom, miért, hiszen ezen a rohadt helyen mindenki ellenség, senkiben sem bízhatsz meg igazán, és Kunzite-sama a jégpáncéllal, amivel körbevette magát, védekezik ellenük. Egyedül én vagyok, akit ennyire közel enged magához, és ez mérhetetlen boldogsággal tölt el. Már nem is félek… annyira.

- Tudtam, hogy beleegyezel – mondja, jelentőségteljes pillantást vetve a farkára, mire nekem is rátéved a pillantásom, és nem is nagyon sikerül elszakítanom róla; olyan... nagy. Hogy a fenébe fog ez belém férni?

Megint elbizonytalanodtam, de Kunzite-samának nem szándékozom ezt megmutatni, úgyhogy nagyot nyelek, és felmászok mellé az ágyra, majd hagyom, hogy átölelje a derekamat, és magához húzzon egy csókra. A karjaiban aztán kicsit ellazulok, annyira finom... és ahogy a keze a fenekemre simul, úgy összeillünk! Minket tuti egymásnak teremtettek. Ezzel a gondolattal válnak szét az ajkaink, én pedig nem tudok nem elégedetten elvigyorodni. Egészen addig tart az elégedettségem, amíg Kunzite-sama le nem nyom az ágyra. A fejem a párnára huppan, felbámulok a sötét baldachinra, aztán rákvörösre pirulok, ahogy szétnyitja a lábaimat, és közéjük helyezkedik. Szörnyen zavarbaejtő, de pont ettől annyira izgató... Megint keményedni kezdek, Kunzite-sama pedig még a kezébe is veszi a farkam, és miközben veri, a másik kezével a bejáratomat kezdi simogatni. Mikor először hozzám ér ott, muszáj vagyok felnyögni, annyira jó. És csak jobb lesz...

Kicsit elenged, és valahonnan elővarázsol némi síkosítót, én pedig úgy bámulom, mintha egy álomban lennénk, aminek bármikor vége lehet. De én nem akarom, azt akarom, hogy itt és most megdugjon... a félelmeimre nem gondolok. Elvégre nem lehet véletlen, hogy ennyire kívánom! A lyukam borzasztóan vágyik valamire, ami betölti, és ez a valami lehetőség szerint Kunzite-samához tartozzon... először is az ujja. Kicsit a bejáratomra simogatja a síkosítót, aztán az ujjbegye nekinyomódik, én pedig azonnal megfeszülök, pedig igazán nem akartam... Kunzite-sama erre a szabad kezébe veszi a farkam, és ismét próbálkozik. Tudom, hogy el kell lazulnom, végül össze is jön, Kunzite-sama ujja belém hatol, de a merevedésem kezd elmúlni, hiába veri a farkam. Ez van, ha nagyon koncentrálnom kell valami másra, jelen esetben arra, hogy ne szorítsam össze az izmaimat Kunzite-sama ujja körül, hogy mélyebbre engedjem magamban...

Aztán mikor a második ujjpercén is túl járunk, kicsit könnyebbé válik az egész, elég gyorsan tövig belém csusszan, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy megérzem a kezét a fenekemhez nyomulni. Tessék, túl vagyok rajta, és nem is volt olyan rémes... Persze elkiabálni se akarom, úgyhogy nem kezdek el ujjongani, csak kicsit feljebb emelem a fejemet, hogy láthassam Kunzite-sama arcát. Elég elmélyülten figyel arra, amit épp csinál, vagyis mozgatni kezdi bennem az ujját, a fejem pedig erre ismét visszahanyatlik a párnára... de ezúttal nem a kellemetlenség miatt. Hihetetlenül élvezem, nem is hittem volna, hogy ez máris ilyen jó lesz...

Persze örökké nem maradhatunk így, akármennyire is élvezem, végül Kunzite-sama kihúzza az ujját, hogy most már kettővel próbálkozzon. Sokkal rosszabb, mint eggyel volt, ezt rögtön megállapítom, ahogy belém erőszakolja az ujjait. Nagyon úgy tűnik, hogy nem arra lettek tervezve, hogy belenyomják őket szerencsétlen szűk kis lyukamba, de a körülményekhez képest megpróbálok nyugodt, és persze ellazult maradni. Különben fájni fog. És így se valami leányálom... legalábbis azok a hosszú percek nem, amíg tövig belém nem nyomulnak azok a fránya ujjak, de aztán... ahogy Kunzite-sama ollózni kezd velük, minden sérelmem elszáll, megint úgy érzem, a fellegekben vagyok, annyira fincsi, amit csinál. És pluszban ott van a tudat, hogy ettől tágabb leszek, és nemsokára belém fog férni Kunzite-sama farka. Én pedig annyira vágyom Kunzite-sama farkára...!

Egyelőre azonban meg kell elégednem három ujjával. A harmadik egyáltalán nem olyan vészes, mint a második volt, dalolva elviselem, hogy tágítson vele, és meg kell hagyni, ezt is baromira tudom élvezni, miután kicsit szoktattam magam az érzéshez. Éteri vigyor szalad szét az arcomon, ahogy Kunzite-sama ujjaz, és mivel éppen nem ér hozzá a farkamhoz, én pedig nem tudom már türtőztetni magamat, muszáj vagyok saját magam a kezembe venni és verni. Ez így annyira jó... el tudnék menni megint.

Aztán Kunzite-sama kihúzza belőlem az ujjait, én pedig kicsit csalódottan pillantok fel rá, de rögtön elszáll minden a fejemből, ahogy meglátom, hogy a farkát kezdi bekenni síkosítóval. Szóval máris eljutottunk idáig? Hű...

Megkövülten bámulom Kunzite-sama minden egyes mozdulatát, egészen addig, amíg vissza nem néz rám; ekkor szörnyen elszégyellem magam, nem is tudom, miért, mindenesetre a párnámba temetem a fejem. Nem akarom, hogy lássa, mennyire ideges lettem...

- Hé, Zoisite! – Meg se moccanok, mire Kunzite-sama közelebb húzódik hozzám, és megérinti a vállamat, de nem húz maga felé, ahogy vártam, csak egyszerűen a bőrömön nyugtatja a meleg tenyerét. – Ennyire félsz?

Nagy levegőt veszek, és mégis felé fordulok.

- Nem félek – hazudom szemrebbenés nélkül.

- Akkor mehet?

Bólintok, tegyük hozzá, nem túl nagy meggyőződéssel, de Kunzite-samának ez is elég. Újra a lábaim közé helyezkedik, és bepozícionálja magát, míg én összerezzenek, ahogy a makkja hozzáér a bejáratomhoz. Be vagyok rezelve, az biztos, de amúgy milyen hihetetlenül izgató ez a helyzet... hiszen mindig erről álmodoztam, amióta csak megláttam Kunzite-samát! A gondolatra vertem ki, hogy megdug, és most tessék, itt vagyunk, és tényleg meg fog dugni... Legalábbis ha végre képes leszek ellazulni, és magamba fogadni. De miért ne sikerülne, a fenébe már!

Kicsit megszenvedünk vele mindketten, Kunzite-sama azért, mert gondolom, nagyon szeretné tövig döfni belém a farkát és jól megkefélni, én meg a kellemetlen feszítő érzés miatt, de végül csak bennem van a makkja. Innentől pedig már gyerekjáték az egész... vagy legalábbis ahogy én azt elképzeltem. Kénytelen vagyok elviselni a kellemetlenséget, de a káromkodást már nem bírom visszafojtani, ami annyira kikívánkozik belőlem. Halk volt, az igaz, de Kunzite-sama nyilván meghallotta, sőt, meg is ihlettem vele, mert a következő pillanatban ő is hasonló szépeket motyog azzal megtoldva, hogy milyen átkozottul szűk vagyok. És ez felizgat...na, ha nem lennék éppen ebben a kellemetlen helyzetben. Így viszont másra megint nem nagyon tudok gondolni, mint hogy ez kibaszottul szar érzés...

Mindketten felsóhajtunk, mikor az ágyéka a fenekemhez nyomódik, azt jelezve, hogy célba ért, egészen bennem van; a vállaira kapja a lábaimat, és a következő pillanatban olyan közel hajol hozzám, hogy megint tisztára elvörösödök. A szemembe néz, és úgy kezd el mozogni... lassan és óvatosan, amit értékelnem kéne, mert sejtem, hogy nem lehet könnyű visszafognia magát, de muszáj összeszorítanom a szemem a kellemetlenségtől, és mivel Kunzite-sama a képemben van, én pedig nyilván nem nézek ki valami csábítóan ezzel az arckifejezéssel, az arcom elé kapom a kezem. Így megint más, hogy nem látok, csak érzem Kunzite-sama lélegzetét a bőrömön, a haját, ami rám borulva csiklandoz, egyebekről nem is szólva...

Élvezem, most már igazán élvezem, és mikor Kunzite-sama leszáll rólam, és az ölébe ültet, muszáj vagyok verni a farkam, miközben meglovagolom, és nem is telik sok időbe, hogy elmenjek, egyenesen Kunzite-sama hasára. Neki még van hátra, úgyhogy mivel kicsit gyengének érzem magam, az oldalamra fektet, én pedig nagyot sóhajtva fogadom ismét magamba. Ezúttal sokkal könnyebb a dolog, mint először volt; eléggé bágyadt vagyok, és el is bambulhattam, mert hirtelen arra eszmélek, hogy belém élvez. Na, erre igencsak felélénkülök, mert elég furcsa érzés, hogy Kunzite-sama kihúzza belőlem a farkát, és... bennem még mindig van valami.

- Menjünk együtt zuhanyozni? – paskolja meg Kunzite-sama a fenekemet, mire habozás nélkül bólintok; igaz, hogy az előbb még majdnem bealudtam, de egy az, hogy Kunzite-samának sosem mondanék nemet, a másik meg, hogy kissé ragadok a síkosítótól és különféle testnedvektől, és nem venném a szívemre, ha ennél is jobban összekenném Kunzite-sama csodálatos ágyát.

Kunzite-sama felsegít az ágyról, én pedig kis bizonytalankodás után már csak azért is megjátszom a bénát, hogy a fürdőig vezető pár lépésnyi úton belé kapaszkodhassak. Olyan jólesik a közelsége... Aztán odabent rám parancsol, hogy engedjem ki magamból az élvezetét... öhm. Hát igen, eléggé zavarban vagyok, de mint már mondtam, nem tudnék ellenkezni vele, úgyhogy csak teszem, amit mond; beletelik némi időbe, de csak kijön belőlem a cucc, Kunzite-sama pedig egy csókkal jutalmaz érte, amitől teljesen elolvadok. Ezek után gyorsan lecsutakoljuk magunkat; kicsit szemezek a medencével, de aztán győz az álmosságom, és inkább kifelé igyekszem az ágy irányába. Már ha Kunzite-sama megengedi, hogy nála aludjak ma éjjel.

Odakint meglepve látom, hogy az ágy rendbe lett rakva, amíg mi bent időztünk, az ágyneműt kicserélték, mint kiderül, az egyik youma, aki Kunzite-sama lakosztályának rendben tartásáért felelős. Ez nagy könnyebbség, így minden kellemetlenség nélkül mászhatok be a takaró alá, elégedetten beszívva a finom friss öblítőillatot. Kunzite-sama viszont nem csatlakozik hozzám, magára kap egy sötétszürke fürdőköpenyt, és azzal, hogy egy perc múlva jön, itt hagy. Már épp kezdenék cidrizni, hogy hova mehetett, és tényleg visszajön-e, de szerencsére nem hazudott, mert egy szempillantás múlva újra megjelenik az ajtóban; a borosüveget meg a poharát hozta be kintről, amiket az ágy melletti kis asztalkára helyez, tölt magának, aztán leül mellém az ágyra, és kortyol belőle. Én pedig megbabonázva nézem; olyan elegánsan tud inni... és férfiasan... ajjh, túl szép ez a férfi. Megint úgy érzem, el fogok olvadni, és csak egy szívecskéktől párolgó rózsaszín tócsa marad belőlem...

Aztán Kunzite-sama rám pillant.

- Kérsz?

Egy pohárból inni... ez annyira szexi! Akármilyen fáradt vagyok, azonnal felülök, és hagyom, hogy a saját kezével itasson meg. Egyetlen kortyot kapok, mivel „még kiskorú vagyok”, mondjuk nem is bánom, mert nem vagyok oda annyira a borért. Csakis azért, mert Kunzite-sama kínált vele.

A pohárnyi vöröses ital aztán nemsokára elfogy, Kunzite-sama az egyik szék támlájára helyezi a fürdőköpenyt, és meztelenül csusszan be mellém az ágyba; erre vártam. Boldogan húzódóm oda hozzá, annyira közel, amennyire csak lehet, ha tudnék, egyenesen belebújnék, és már alszom is, mint a mormota. Kunzite-sama, az én tökéletes alvósmacim...

Törékeny (4. fejezet)

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

Aztán mikor két napra rá beléptem a stúdióba, legnagyobb meglepetésemre nem Kisaki fogadott, ahogy eddig, hanem Die, akinek egyébként ott sem kellett volna lennie. Ráadásul óriási vigyor ült az arcán, ahogy meglátott, felcsillant a szeme és nekiiramodott felém, én pedig sürgető késztetést éreztem arra, hogy megforduljak, és a kisétáljak az ajtón, még mielőtt bekövetkezik mindaz a rossz, amit a srác tekintete ígért…

Természetesen semmi ilyet nem tettem. Die pedig odaért hozzám, és minden különösebb átmenet nélkül a vállamra dobta a karját és terelgetett volna valamerre, ha nem kezdek el ellenkezni.

- Héé, Shin… - kezdte elnyújtott hangon, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, miközben kibújtam a karja alól, és tisztes távolságra húzódtam tőle.

- Én semmit – adta az ártatlant. – Viszont hallottam egy-két dolgot arról, hogy te mit műveltél nemrég…

- He? – Végigpörgettem magamban az elmúlt napokat, de azon kívül, hogy gyakorlatilag bevallottam Kyónak, hogy köcsög vagyok, ami persze nem igaz, csak így alakult, semmi „gaztettem” nem jutott eszembe. Tehát kizárásos alapon mégis ez lehetett az; nem is tudtam, hogy magamat átkozzam jobban a máléságomért, vagy Kyót, amiért eljárt a szája. Ráadásul pont Die-nak, aki pont a folyosó közepén akarta ezt megtárgyalni…

- Hát hogy te meg Kyo. – És persze eközben mászkáltak mellettünk az emberek, közülük egyet-kettőt ismertem is legalább látásból, úgyhogy nem csoda, ha legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Úgy döntöttem, itt van az elég.

- Ezt ne itt beszéljük már meg!

Die vállat vont, a képén változatlanul ott volt az az idegesítő vigyor.

- Én beljebb akartam menni, de te leráztál…

Ja, mert rám tehénkedtél, te barom.

- Gyerünk – sóhajtottam, és egy üres teremig meg se álltam. Természetesen Die-nak erre is vigyorogni meg célozgatni kellett. Komolyan mondom, mintha még mindig kisiskolások lettünk volna.

- Figyelmeztetlek, hogy Kyóval haverok vagyunk, szóval akármennyire szeretnéd, nem fogok közreműködni abban, hogy megcsald…

- Mi ez az egész? – kérdeztem, igyekezve figyelmen kívül hagyni, amit mondott. – Honnan veszed, hogy Kyo meg én…?

- Jártok – fejezte be a mondatot Die. – Ja, egyébként Miko-chan mondta, hogy együtt mentetek el, és Junko-chan pedig látta, hogy kézen fogva kijöttök egy étteremből… Már nem azért, de ez kicsit gáz, nem gondoljátok? Két férfi fényes nappal kézen fogva… Bár téged elég könnyedén nőnek nézhetnek, de akkor is.

Kedvem lett volna egy jó erőset bemosni neki; tudtam, hogy csak cukkol, és azt várja, hogy reagáljak, azonban nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy kiboruljak. Ettől függetlenül rendkívül idegesített, hogy valami incifinci csajok, akiket Die valószínűleg megdugott, ilyeneket pletykálnak rólam, ez a hülye meg tovább is adja…

- Ugye ezt nem mondtad senkinek? – estem neki azonnal, ahogy a lehetőség eszembe jutott.

- Én nem – adta az ártatlant a srác, aztán miután megnyugodtam valamelyest, kibökte: - De szerintem a csajok mindenkinek ezt mesélik tegnap óta.

- Ó, a fenébe – kaptam a homlokomhoz; el tudtam képzelni, hogy a két lány milyen lelkesen újságolja a hírt boldog-boldogtalannak… Én meg szerencsétlen Kyót gyanúsítottam, pedig ő is ugyanakkora áldozata volt ennek az egésznek, mint én. És ráadásul gondjai is voltak, amiről ugyan még mindig nem sikerült többet megtudnom, de nem hittem, hogy jót tenne neki, ha megtudná ezt a hírt.

- Amúgy ő szokott megbaszni téged, vagy fordítva? – érdeklődött Die.

- Te is tudod, hogy ez baromság, és csak azok a nőszemélyek találták ki – válaszoltam, és közben eszembe jutott Kisaki; mi van, ha erről ő is hallott? Azonnal beszélnem kellett vele, úgyhogy otthagytam a kellemetlenkedő Die-t, de jött velem, szóval nem sikerült megszabadulnom tőle. Mindegy, nem ez volt a legfontosabb, hanem hogy megtaláljam Kisakit, aki épp az egyik keverővel beszélgetett, viszont amint meglátta, hogy beviharzok, nyomomban a hülyén vigyorgó Die-jal, udvariasan lerázta.

- Mi baj? – kérdezte.

- Beszélnünk kéne – mondtam, mire bólintott, és azzal, hogy kimegy inni egy kávét, otthagytuk a termet. Ugyanarra a folyosóra mentünk, ahova Kyóval két nappal azelőtt, és Kisaki ugyanúgy vett magának egy pohár feketét. Én nem kértem.

- Na, mi az?

- Hallottad, hogy mit pletykálnak rólam meg Kyóról? – Nem kerteltem, rögtön belevágtam. Nem tűnt meglepettnek, úgyhogy előre sejtettem, mi lesz a válasza.

- Igen. És elég nagy baromság, ami azt illeti. Ne is törődj vele, akinek van egy cseppnyi esze is, az tudja, hogy csak a yaoimániás kiscsaj meg a barátnője találták ki.

Ebben sajnos nem voltam olyan biztos, mint ő.

- De állítólag mindenkinek ezt mesélik… Nem lehetne tenni ellene valamit?

- Rúgassam ki őket? – kérdezte Kisaki olyan halálosan komolyan, hogy azt hittem, tényleg komolyan is gondolja. Aztán elvigyorodott, és innen tudtam, hogy ez csak valami nem túl vicces tréfa akart lenni a részéről. – Nem, figyelj, ez csak egy hülye pletyka, nem hiszem, hogy akárki is komolyan venné, és pár nap múlva lecseng majd a dolog.

- Ha te mondod… - Még mindig nem voltam meggyőzve, de feleslegesen sem akartam rinyálni neki. – Amúgy szerinted Kyo tud róla?

- Miért kéne tudnia?

- Azért rá is tartozik…

- Ne vedd már ennyire komolyan – vetett rám egy meglehetősen csúnya pillantást Kisaki. Azt hiszem, el kellett volna szégyellnem magam tőle, de a közelében sem voltam, inkább azon aggódtam, hogy ki hiszi azt éppen, hogy Kyóval egy pár vagyunk. Ekkora baromságot…!

Végül ennyiben maradtunk, Kisaki visszaterelt a stúdióba, és ha már feleslegesen ott volt, Die-t is befogta munkára, akinek rögtön leolvadt a szájáról a vigyor. Legalább ennyi vigasztalt, egészen addig, amíg az egyik szünetben meg nem környékeztem Kisakit Kyo otthoni számáért. Megint leteremtett, hogy ne aggodalmaskodjak már, és ne próbáljam riadóztatni a srácot, mert ahogy előadnám, biztosan azt hinné szerencsétlen, hogy komoly baj van, maradjak csak nyugton a seggemen. Ezek után pedig Die jött oda hozzám azzal a szöveggel, hogy ezt most csak azért játszottam el előtte, hogy úgy tűnjön, nincs közöm Kyóhoz, pedig nyilván nagyon is jól tudom a telefonszámát.

Ja, nyilván. Megint kedvem lett volna behúzni neki egyet, vagy legalább jó erősen sípcsonton rúgni. Biztosan szép hangon nyüszítene a fájdalomtól, ezen morfondíroztam magamban. Aztán otthagytam, még mielőtt tényleg megtettem volna.

Ahogy a hallon viharzottam keresztül, megpillantottam egy csapat kiscsajt, akik feltűnően bámultak és vihorásztak, nagyon úgy tűnt, hogy rajtam. Ugyan nem ismertem fel őket, már fogalmam sem volt, a Junko név például kit takar, azonban úgy sejtettem, köztük van a két pletykafészek, és ettől csak még feljebb ment bennem a pumpa. Ha Die-t megverni lett volna kedvem, akkor a lányokat… De nem. Ismét megfordultam, azt mondogatva magamban, hogy „nem bántunk nőket, nem bántunk nőket”, és… beleszaladtam Kisakiba.

- Hát te? – bámultam fel rá, mert azt hittem, még fent van az emeleten.

- Épp téged kereslek – mondta, engem pedig hirtelen elöntött valami melegség ezt hallva. Jól esett, főleg abban az állapotomban, mert valljuk be, kicsit kiakadtam. – Gyere.

Kérdés nélkül követtem, egyenesen egy üres terembe, de nem olyanba, ahova Die-jal mentünk reggel, ez sokkal kisebb és irodaszerűbb volt, Kisakinak pedig kulcsa is volt hozzá. Amivel bezárta az ajtót, majd lehúzta a rolót…

- Itt akarsz…?

- Aha.

Nem értettem. Kisaki eddig szigorúan különválasztotta a munkát és a magánéletet, most pedig hirtelen nekem esik az ebédszünetben?

Mert bizony nekem esett. A keze már javában a pólóm alatt kutatott, mikor felocsúdtam első megdöbbenésemből, és ki tudtam nyögni egy újabb kérdést:

- De miért?

Abbahagyta, amit csinált, és úgy nézett rám, mint egy félnótásra.

- He?

- Úgy értem, eddig még sosem csináltuk itt…

- És már nem is nagyon fogjuk, mert nemsokára fel lesz véve az alap teljesen, úgyhogy ki kell használni az időt.

Akkor sem értettem. Ez annyira nem vallott rá… Aztán beugrott, hogy mi van, ha csak a hülye pletykáról akarja elterelni a figyelmem. Esetleg nem akarja, hogy valami úton-módon mégis értesítsem Kyót, mert valójában borzasztó hatással lenne rá a hír…

Oké, lehet, hogy kicsit túlreagáltam, mindenesetre felrántottam a fejét az ölemből, és ijedten kérdeztem, hogy mi baja Kyónak, és ha megtudja, hogy ilyeneket híresztelnek rólunk, megint rohamot fog-e kapni.

Kisaki nem értékelte túlságosan, ami érthető, hiszen épp azon fáradozott volna, hogy felállítsa a farkam.

- Baszd meg, te még ilyenkor is Kyón gondolkodsz? – kérdezte, és tüntetőleg eltávolodott tőlem egy méterre. Rögtön elszégyelltem magam.

- Nem, vagyis én csak… - Nem tudtam folytatni, helyette bűnbánónak szánt arckifejezéssel a padlót kezdtem bámulni.

- Na, most kezdem azt hinni, hogy lehet valami a pletykákban.

Ez fájt. Felkaptam a fejem, és igyekeztem olyan szemeket mereszteni rá, hogy lássa belőle, mennyire rosszul esett, amit mondott, illetve azt is, hogy szörnyen sajnálom, amiért elrontottam a hangulatot. Vagyis az ő hangulatát, mert nekem eleve nem sikerült ellazulnom, de ez más kérdés…

- Ugyan már… csak aggódom érte.

Kisaki felsóhajtott, és felült mellém az asztalra, amit elég viccesnek találtam volna, mert még sosem láttam így, ha nem lettünk volna épp ebben a szituációban.

- Figyelj, utoljára mondom el, Kyónak nincs semmi komoly baja, olyan legalábbis nem, amit nem tud kezelni.

- Persze, láttam legutóbb is…

- Az egyszeri alkalom volt.

- Na ez az! – Nem tudtam megállni, hogy ne vitatkozzak, hiába súgta egy hang, hogy most nagyon ajánlatos lenne befognom a pofámat. – Honnan veszed, hogy nem fordul elő még egyszer? Semmi garancia nincs rá!

- Shinya! – szólt rám Kisaki a kelleténél talán kicsit erélyesebben. – Hagyd ezt abba, ne aggodalmaskodj feleslegesen. Vagy tényleg azt hiszem, hogy belezúgtál Kyóba.

- De nem zúgtam bele! – ellenkeztem azonnal.

- Akkor bizonyítsd be.

Egy pillantás elég volt a vigyorára ahhoz, hogy tudjam, csak szívatott. Aztán szó szerint is, mert a „bizonyítást” úgy értette, szopjam le. Megtettem, leginkább azért, mert bűnösnek éreztem magam; Kyóra gondoltam egy ilyen helyzetben, bár nem úgy…

Nem kértem viszonzást, és Kisaki sem erőltette a dolgot; azt hiszem, azzal ellentétben, amit mutatott, mégiscsak megsértődhetett. Legalább megvárta, hogy visszavegyem a ruháimat, és csak azután nyitotta ki az ajtót, majd az órájára nézve közölte, hogy van még öt percem az ebédre, és elsétált. Még szerencse, hogy a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy az evéssel foglalkozzak…

Törékeny (3. fejezet)

1. fejezet
2. fejezet

Kyóval legközelebb jó pár nappal később találkoztam, addig szépen lefoglalt a gyakorlás illetve stúdiózás Kisakival, és ez éppen elég, hogy kiölje belőled a lelket is. Mondjuk egész jól bírtam, tegyük hozzá, hogy ahhoz képest, mikor ezek mellett suliba jártam, és a tanulásra is időt kellett szakítanom, minden gondos tervezés ellenére gyakran éreztem úgy, hogy az életem egy nagy katasztrófa. Most, hogy nemrég túl voltam rajta, azt hittem, ezerszer könnyebb lesz… Persze ember tervez, Isten végez. Így, hogy rám nem kellett tekintettel lenni, Kisaki sokkal jobban meghajtott, úgyhogy egy-egy fárasztó nap végén legtöbbször csak beestem az ágyba és már aludtam is. Ennyiből állt az életem, kivéve azon alkalmakat, mikor Kisaki felvitt a lakására. Talán ezért is szerettem annyira, mert ez volt az egyetlen, amikor ki tudtam kapcsolódni, kicsit relaxálhattam és élvezhettem, amit csinálunk.

Szóval a lényeg, hogy mikor összetalálkoztam Kyóval, eléggé meglepődtem rajta. Az oké, hogy nem egy pacsirta típus, nem szeret korán kelni meg hasonlók, de amilyen ramatyul festett, hirtelen megrémültem, hogy történt vele valami. Megint megismétlődött, ami a legutóbbi koncert után történt, vagy ilyesmi…

A legjobban az lepett meg, hogy miután órákat ültünk munkamegbeszélés címén, ami, mondanom sem kell, mindenkit teljesen lefárasztott, Kisaki félrehívott engem meg Kyót. Láttam rajta is, hogy meglepődött, és már eléggé rákészülhetett amúgy, hogy végre hazamehet, ha jól sejtem, bepótolni a kimaradt alvást, mert kicsit csalódottnak tűnt. Én személy szerint nagyon kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből az egészből, úgyhogy valamivel lelkesebben követtem Kisakit a másodikra; először is vett egy kávét, majd felajánlotta, hogy meghív minket is, de mindketten kapásból elutasítottuk. Kyóra mondjuk szerintem ráfért volna, de ha tényleg jól sejtettem, és amint hazaért, aludni akart tovább, akkor megértettem.

Kisaki leült mellénk, húzta kicsit az időt a kávé iszogatásával meg az előbbi megbeszélésen elmondottak ismétlésével, aztán hirtelen, vagy talán csak nekem tűnt olyan hirtelennek, mert elbambultam, mindenesetre azt vettem észre, hogy azt mondja:

- Egyébként Kyo szeretne valamit mondani neked.

- He? – bámult rá az említett meglehetősen értetlenül.

Kisaki felsóhajtott.

- Gondolkodj, Kyo-kun… mit felejtettél el mondani Shinyának, aki volt olyan kedves, és összelapátolt a földről, mikor a múltkor úgy szétestél?

Nem tudom miért, de szörnyen zavarba jöttem. Valahogy úgy képzeltem, hogy mivel napokkal ezelőtt történt, és senki nem hozta szóba egy ideje, már nem is fogják, erre tessék; úgy tűnt, Kyo is hasonlóan reagált, mint én, viszont azzal próbálta leplezni, hogy rámordult Kisakira.

- Miért, mi vagy te, az apám?

- Néha tényleg úgy érzem magam. – Kisaki nem zavartatta magát, mintha csak valami könnyű délutáni csevejt folytattunk volna. Azonban erről szó sem volt; én tényleg nem akartam, hogy Kyo rosszul érezze magát amiatt, ami történt, épp ezért nem is hoztam volna fel semmi pénzért.

- Közlöm veled, hogy a saját apámnak se engedelmeskednék, nem hogy neked.

Ez kicsit erős volt; meglepve kaptam fel a fejemet, azt vártam, hogy Kisaki bepöccenjen, azonban szerencsére semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak felállt a helyéről, megpaskolta Kyo vállát, aki erre úgy nézett rá, mintha szemmel akarná meggyilkolni eme cselekedetéért, aztán kidobta az üres papírpoharát, és azzal, hogy azért beszéljen csak velem, elment. Otthagyott minket, megüresedett a köztünk levő szék; én visszabámultam az ölembe, ahogy az előbb, és már azt terveztem, hogy bocsánatot kérek, és gyorsan lelécelek, mikor Kyo megköszörülte a torkát.

- Te, Shin…

Már előre féltem tőle, mit fog mondani, amilyen zavarban volt.

- Hm?

- Attól függetlenül, amit Kisaki mondott… azért rendes tőled, hogy nem hagytál ott.

Na tessék. Ugyan nem köszönte meg szó szerint, de ez már valami olyasminek számított, és mivel Kyóról volt szó, az egészet nagyon bizarrnak találtam. Ez annyira nem rá vallott, hogy nem is tudtam, hogy reagáljak.

- Öö… igen – mondtam végül. – Akármelyikőtökért megtettem volna…

- Hát ez az. Én nem valószínű.

Csend lett; felsandítottam rá, mert a hangszínéből nem tudtam eldönteni, hogy ez valamiféle furcsa vicc akart-e lenni, vagy komolyan gondolta, aztán visszanézett rám, és elvigyorodott. Viszont ez sem nyugtatott meg, mert képes volt ijesztően vigyorogni.

- Na jól van, nem ücsörgök itt tovább – mondta, és fel is állt; arra számítottam, hogy elmegy, és eme rendkívül furcsa epizód után élhetem tovább a megszokott életemet, sőt, talán még pihenhetek is keveset otthon, ami mostanában nagyon nem volt jellemző arra a bizonyos megszokott életemre, hirtelen azonban Kyo visszafordult hozzám. – Amúgy nem jössz velem? Meghívlak kajálni.

Ha eddig azt hittem, hogy furcsán viselkedik, hát az mind semmi volt ehhez képest. Sosem hittem volna, hogy Kyo, a legantiszociálisabb ember, akit csak ismerek, ilyet fog nekem mondani… ami pedig még hihetetlenebb, hogy első megdöbbenésemben igent mondtam. Aztán csak később jutott eszembe, hogy valószínűleg Kisaki miatt csinálta, hogy ne tudja rámondani, hogy nem hálálta meg semmivel, hogy akkor felvakartam a live house mocskos mosdójának padlójáról. Talán arra számított, hogy nem fogadom el a meghívást, elvégre ez rám vallott volna, azt hiszem. De hát akkor már egyikünk sem visszakozhatott, úgyhogy kénytelenek voltunk együtt besétálni egy, megjegyzem, eléggé lepukkant kifőzdébe, ahova személy szerint be nem tettem volna a lábam.

Kicsi volt, meleg, gőzzel telt, és ahogy beléptem, éreztem, hogy az étel szaga azon nyomban kimoshatatlanul beleissza magát a ruhámba és a hajamba. Na jó, talán nem végleg kimoshatatlanul, de ahhoz épp elég volt, hogy míg hazaérek, kellemetlenül érezzem magam miatta; Kyót persze nem zavarta, sőt, szerintem még tetszett is neki. Legalábbis erre következtettem abból, hogy azt mondta, ez az egyik kedvenc helye, bár el nem tudtam képzelni, miért, egészen addig, amíg meg nem rendelte a kései ebédet, vagy korai vacsorát, kinek hogy tetszik; én mondom, úgy vetette rá magát, mint aki hetek óta nem evett. Mondjuk kapóra jött, mert addig sem kellett azzal foglalkoznom, hogy miről beszélgessünk, csak csendben ültem és néztem, hogy tömi a szájába az ételt. A saját adagommal, megmondom őszintén, nem nagyon akaródzott végeznem, csak udvariasságból csipegettem belőle, arra gondolva, hogy anyu főztjét sokkal szívesebben enném, pedig attól is herótot tudok kapni néha.

Aztán kezdhetett megtelni a gyomra, mert egyszer csak észrevette, hogy bámulom, és két falat közt megkérdezte:

- Mi az?

- Semmi. – Éreztem, hogy elpirulok, és átkoztam is magamat miatta; ez annyira kínos volt, tisztára úgy viselkedtem, mintha éppen az első randinkon volnánk, pedig ilyesmiről szó sem volt! Egyedül abban tudtam reménykedni, hogy a kis helyiséget betöltő gőztől nem látszik a vörös arcom, de tisztában voltam vele, hogy erre nincs túl sok esély.

Annál is inkább, mert erre feltűnően abbahagyta a zabálást, helyette olyan szemekkel kezdett fürkészni, hogy még jobban zavarba jöttem, és óvatosan megkérdezte:

- Figyelj már, nem azért, de nem vagy te esetleg kicsit… buzi?

Nem is tudom, miért lepődtem meg. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb ő is felhozza a témát… Természetesen Die volt az első, akivel közöltem, hogy semmi köze hozzá, erre elkönyvelt köcsögnek, hiába tiltakoztam. Kisaki így tudta meg, bár neki is tagadtam, egészen addig, amíg be nem próbálkozott nálam, én pedig hagytam magam. Akkoriban túlságosan bele voltam zúgva, azt hiszem. Kyo viszont más tészta volt, hiába játszottunk fél éve egy bandában, és előtte még felet egy másikban, egyáltalán nem kerültünk közelebb egymáshoz, ez nyilván annak volt köszönhető, hogy mi voltunk a legkevésbé beszédesek.

Aztán zavaromban elnevettem magam, Kyón pedig látszott, hogy ezúttal én leptem meg őt.

- Hogy lehet valaki kicsit buzi? – kérdeztem, persze ügyelve rá, hogy olyan hangerőn, hogy a körülöttünk ülő egy szem salaryman ne hallja, miről van szó.

- Jó, akkor nem vagy te esetleg buzi? – ismételte meg Kyo, aztán gyorsan hozzátette: - Na nem azért, mintha baj lenne, csak úgy kérdezem…

- Szóval nem bánnád? – Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, hiszen ez felért egy beismeréssel. Pedig anyun kívül senkinek sem ismertem még be így szemtől szembe, neki is csak azért, mert megtalálta a magazinjaimat a ruháim közé rejtve…

- Nem – válaszolta Kyo olyan halálosan komolyan, hogy elhittem neki. Épp két falat között volt, a pálcikái között még ott volt a kaja, de megállt a mozdulat közepén, hogy a szemembe nézzen és biztosítson róla, hogy nem fog elítélni; ettől függetlenül már a számon volt a tiltakozás, csakhogy Kyo megelőzött. Gyorsan a szájába tömte, megrágta és lenyelte a falatot, aztán folytatta, ami azt mutatja, mennyi időmbe telt kigondolni, hogy mit mondjak pontosan, mert hát abból, ha hirtelen kimondom, ami az eszembe jut, soha nem sült még ki semmi jó. – Szóval, tetszem neked?

- Mi? – rémültem meg. Erre nem számítottam, úgyhogy többet mondani se tudtam, legfeljebb hitetlenkedve hápogni.

- Csak mert annyira bámultál – vigyorodott el Kyo, én pedig megnyugodtam valamelyest; úgy tűnt, csupán szívatott. Vajon mikor tanulta el ezt a rendkívül zavaró szokást Die-tól?

- Ó. – Ennyire futotta tőlem, de nem is kellett több, mert Kyo némi kajarágcsálás után ismét megszólalt.

- Amúgy ne aggódj, nekem tényleg nincs bajom a buzikkal. Én magam is kísérleteztem anno, érted…

Nem, nem értettem, azonban kezdtem rohadtul kíváncsi lenni.

- Az mit jelent?

Megint abbahagyta az evést, és olyan pillantást vetett rám, hogy legszívesebben visszavontam volna a kérdést, de sajnos már nem tudtam meg nem történtté tenni.

- Na, mi van, talán tényleg tetszem neked?

Ez szép volt, sikeresen elhallgattatott. A számomra meglehetősen kényelmetlen témát hanyagoltuk a továbbiakban, inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy szedhetném ki belőle, mi baja pontosan. De túl lassú voltam, illetve Kyo evett extra gyorsan, mert befejezte, mire ki tudtam volna találni valami értelmeset, és ráadásul arra várt, hogy az én tányérom is kiürüljön. Nem hagyhattam, hogy miattam üljön itt feleslegesen, és mint már említettem, nem tetszett a hely, tehát én sem akartam a kelleténél több időt ott tölteni, úgyhogy mondtam, hogy befejeztem; láttam rajta, hogy nem tudja hová tenni, miért nem ízlett a kaja, viszont nem kommentálta a dolgot.

Odakint nem kevésbé párás meleg várt, mint bent a helyiségben; nagyot sóhajtottam, a ventilátorról és az azt tartalmazó szobámról álmodozva, amíg még jókora utat meg kellett tennem. Kyo köszönésképpen megveregette a vállamat és továbbállt, én pedig hazafelé menet egész végig ezen az egyetlen, ártatlan gesztuson agyaltam. Tényleg olyan ártatlan volt, mint ahogy külső szemlélő számára tűnhetett? Nekem volt egy sanda gyanúm, hogy nem csak erről van szó, ráadásul csak akkor kaptam észbe, hogy hoppá, akartam én tiltakozni, hogy nem vagyok köcsög, de valahogy elfeledkeztem róla menet közben, és Kyo, aki anno kísérletezgetett, azt hiszi, igen…

Megfogadtam hát, hogy amint legközelebb találkozunk, letagadok mindent. Addig csak nem adja tovább senkinek…

Törékeny (2. fejezet)

1. fejezet

- Tudtad, hogy Kyo gyógyszerezi magát?

A tőlem telhető legérzelemmentesebben kérdeztem, nehogy elárulja a hangom vagy az arcom, mennyire aggódom érte, Kisakinak viszont ez velem ellentétben egyáltalán nem sikerült. Gyanúsan gyorsan kapta fel a fejét, ha épp sör lett volna a szájában, talán még ki is köpi meglepetésében, mint a rajzfilmekben.

- Ezt meg honnan veszed? – Már a hangjából kiéreztem, hogy csak blöfföl, és valójában tud mindent. Hát, ha ez a helyzet, mondtam magamban, akkor kiszedem belőled, bármi is legyen az.

- Nem veszem. Láttam.

- Pontosan mit?

Semmi kedvem sem volt elmesélni, mi történt két nappal korábban. Ugyan gőzöm sem volt róla, hogy Kyo akarná-e, hogy értesítsem róla Kisakit, de gondoltam, abban az esetben már úgyis beszélt neki róla, tehát én nem mondok újat. Nem részleteztem hát, csak nagyon röviden vázoltam az eseményeket:

- Tegnapelőtt, a koncert után. Rosszul lett, aztán bevett valamit.

- Picsába. – Ez volt az összes hozzáfűznivalója, majd húzott egyet a söréből, én pedig türelmesen vártam, hátha mond még valamit, elvégre ennyivel csak nem rendezhet le. A türelmem végül meghozta gyümölcsét, mert folytatta:

- Figyelj, ezt mesélted már másnak is?

- Nem.

- Helyes, akkor ez maradjon is így. Nem akarom, hogy reklámozd az állapotát.

- De milyen állapotát? – Azért kezdett idegesíteni egy kicsit, hogy nem képes arra válaszolni, amit kérdeztem, csak itt titokzatoskodik nekem. Persze, ahhoz nagyon értett mindig…

- Az nem tartozik senkire rajta kívül. – Majdnem megkérdeztem, hogy akkor ő, Kisaki miért tud róla, de aztán arra jutottam, hogy nem ez lenne a legbölcsebb lépés, már ha tényleges információhoz akartam jutni. Mert sajnos akartam, ennyit arról, hogy á, én tiszteletben tartom Kyo magánéletét… a nagy francokat. – Elég, ha annyit tudsz, hogy… problémái vannak, ezért szedi a gyógyszert.

- Mégis milyen jellegű problémák? – Kicsit megijedtem, hogy valami komolyról van szó. – Beteg?

- Nem ilyesmi… - Látszott Kisakin, hogy a háta közepére kívánja ezt az egész beszélgetést, viszont a legkevésbé sem tudott érdekelni, csak az, hogy megtudjam végre, mi folyik itt. – Lelki gondok, na, érted.

Aha… Mondjuk logikus. Valamilyen szinten, azt hiszem.

Ezek után csend telepedett ránk, de nem az a kínos fajta, nem. Közöttünk jó ideje nem volt ilyen, csak jóleső, biztonságos csend, én legalábbis meglehetősen otthon éreztem magam nála, ami nagy szó, mert nem vagyok az a fajta, aki gyorsan megszokja az új környezetet. Kisaki lakása viszont tetszett, az enyémhez képest nagy volt, sok fehér fallal, ami olyan szép tiszta érzetet keltett.

- A bandából más nem tud róla? – kérdeztem hirtelen; csak úgy eszembe villant a kérdés, nem is tartottam olyan fontosnak, de azért kimondtam.

- Nem, és remélem, ez így is marad. – Kisaki a majdnem teljesen üres sörösdobozt forgatta a kezében. – Nem annyira komoly a helyzet, csak a pletyka biztosan felfújná, és ilyesmire Kyónak semmi szüksége.

Persze megértettem, mire célzott, de hát tudhatta, hogy én aztán nem vagyok az a pletykálós fajta. Mindenesetre tetszett, hogy így védi Kyót, arra következtettem, hogy ha rólam lenne szó, szintén így viselkedne. Örültem neki, persze nem félreérteni, minden rajongásom ellenére nem voltam belezúgva vagy ilyesmi. Az való igaz, hogy elbűvölő tudott lenni, és az elején be is dőltem neki, de akkorra már ismertem annyira, hogy valamennyire meglássam az igazi valóját a máz mögött. Ettől függetlenül nem bántam, szerettem vele lenni csak így kettesben a lakásán, üldögélni egy sör mellett, aztán kiverni egymásnak vagy alkalomadtán hatvankilencezni egy jót. Összeillettünk, annyira legalábbis biztosan, hogy ilyen módon maximálisan élvezni tudjuk egymás társaságát.

Be kell valljam, akkor már sokkal jobban foglalkoztatott a tény, hogy ott van mellettem és éppen erősen vonzódom hozzá, mint az az eset Kyóval. Meg amúgy is, Kisaki megmagyarázta, vagyis elég volt annyit tudnom, hogy lelki gondjai vannak, nyilván járt orvoshoz is emiatt, aki a gyógyszert írta fel neki, és aznap épp elfelejtette bevenni vagy ilyesmi, és ezért nézett ki olyan rosszul. Aztán pótolta, és minden rendbe jött… vagy legalábbis szerettem volna azt hinni. Most már kicsit szégyellem, de homokba dugtam a fejem, nem akartam gondolni Kyo problémájára, inkább azzal törődtem, hogy…

Hát igen.

Kisaki érintése egész más volt, mint amilyennel eddig találkoztam. Nem is, azt nem mondanám, hogy mindig egész más, de az ilyen meghitt estéken, a lakásán igenis így éreztem. Szinte sóvárogtam utána, ő pedig mintha tudta, érezte volna, hogy most szabad, nem fogom rossz néven venni, sőt…

Szerettem, ahogy játékosan végigsimogat a pólómon keresztül, majd az immár feleslegessé váló ruhadarab nélkül; olyan volt az egész, mintha élvezte volna, hogy neki megengedem azt, amit nyilván senki másnak, sőt, egy zokszavam sincs, még tetszik is a dolog.

Kár, hogy ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, mert utána túlságosan gyorsan vette elő a nadrágomból a farkamat, és férfiasan rávetette magát. Hát persze, az egyáltalán nem férfias, ha szex előtt gyengédek vagyunk a partnerünkkel… Mindegy, ezen is túltettem magam. Az se volt azért rossz, amit Kisaki csinált, tehát nem panaszkodtam, egészen addig, amíg az ágyába vitt, levetkőztetett, aztán a farkam szopása közben megpróbálta belém dugni az ujját.

Szerintem a homlokomon ott villogott az „Illetékteleneknek tilos a behatolás!” tábla, mert ahogy megugrottam, és felnézett rám, elvigyorodott.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, gyorsan ülő helyzetbe tornászva magamat, nehogy még egyszer szabad hozzáférése legyen a fenekemhez.

- Gondoltam, élveznéd – vont vállat. Jó… az egy dolog, hogy szeretek vele lenni, de nem úgy! Vagyis akkor még nem hittem, hogy tetszene, ha akármit is feldugnának a seggembe, ez annyira elképzelhetetlennek tűnt. Hogy én dugdossak dolgokat más fenekébe, arról tárgyalhattunk volna.

- Miből? – kérdeztem némi méltatlankodással, mert azért mégis, lássa rajtam a felháborodást.

- Na, figyelj. – Felült ő is, mellém az ágyra, és csak úgy mellékesen a saját dudorodó farkát kezdte simogatni az alsóján keresztül. Legszívesebben a kezére csaptam volna, hogy ha velem beszél, ne merjen hokizni, de mégiscsak Kisakiról volt szó, akivel akármilyen kapcsolatban is voltunk akkor, nem mertem volna ilyet tenni, csak rosszallóan néztem. Persze ő úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Egyszer csak túl kell esned rajta, és hidd el, velem nem járnál rosszul. Elég tapasztalatom van már e téren…

- Milyen téren? – Rosszat sejtettem. Vagyis igen, tudtam, mire gondol, de féltem tőle.

- Voltam már szűz fiúval, aki nem bánta meg egyáltalán.

Csend lett, annyira, hogy tisztán hallhattam Kisaki alsójának anyaga és a keze súrlódásának zaját. Igazán hangulatos volt, mondhatom.

- Én nem vagyok köcsög – jelentettem ki végül, mire elnevette magát. Ez elég rosszul esett, hát még, amit válaszolt!

- Nem, dehogy. Te egy csinos kis uke vagy.

- Nem igaz! – csattantam fel, és már egyáltalán nem volt kedvem vele semmihez, még az egy légtérben való tartózkodáshoz se, úgyhogy felpattantam, és a ruháimat kezdtem visszavenni magamra. Éppen elég volt nekem, hogy annyiszor nőnek nézzenek és/vagy tituláljanak, arra igazán nem volt szükségem, hogy ilyet mondjon. Én igenis férfinak éreztem magam, és sértette az önérzetemet.

Ja, persze mikor Kisaki látta, hogy hibázott, próbált visszacsábítani.

- Jaj, Shin-chan, ne csináld már, csak szívattalak…

Kedvem lett volna ráordítani, hogy ne becézgessen, mikor így megsértett, de nem mondtam semmit, csak csendben magamra ráncigáltam a nadrágom meg a pólóm. Már a cipőmért indultam az előszobába, mikor utolért, még mindig dagadozó alsógatyában.

- Hé, most komolyan el akarsz menni?

- Aha – válaszoltam, mire idegesen felsóhajtott, és hátat fordított nekem. Nem erre számítottam, úgyhogy földbe gyökerezett lábbal bámultam, ahogy visszasétál a kanapéhoz, leül, és kiissza a maradék sört a dobozból. Csak ezután nézett rám, meglehetősen fölényesen:

- Akkor mire vársz még?

Talán csak a taktikája része volt, mindenesetre bevált. Meg tegyük hozzá, nem is akartam annyira otthagyni, de azért mégis úgy diktálta az önérzetem, hogy ne hagyjam megtorolatlanul, amit mondott. Hát, legalább megpróbáltam, bár aztán mégiscsak csúfos kudarcot vallottam, mert pár pillanattal később már ott ültem mellette, és hagytam, hogy a nyakam csókolgatásával engeszteljen ki… Legalábbis gondolom, hogy azért csinálta, mert ilyesmi addig egyszer sem történt. Kicsit csiklandozott, kicsit furcsa volt, de alapjában véve izgató, főleg, mert új érzés volt; aztán a keze rátalált a farkamra, az enyém pedig az övére.

Úgy csináltuk, mint eddig, kivertük egymásnak, aztán Kisaki rám való tekintettel odament az ablakhoz cigizni, én pedig maradtam a kanapén, és bámultam a hátát.

Nem beszélgettünk, csak az után, hogy elszívta a szálat, és visszaült mellém; ilyenkor már nem szívesen voltam közel hozzá, mert bűzlött a dohányfüsttől, ezúttal azonban mégis maradtam.

- Szóval nem akarsz dugni? – Főleg ennek a kérdésnek volt köszönhető.

- Dehogynem. – Teljesen őszintén, bár nem túl részletesen válaszoltam.

- Hát akkor miért nem hagytad?

- Mondtam, hogy nem vagyok köcsög.

- Pedig azt hittem…

Ennyiben maradtunk. Mivel már késő volt, Kisaki felajánlotta, hogy aludjak nála, de visszautasítottam; először is tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és valójában azok után, hogy tudattam vele, nem kívánom nekiadni a seggem szüzességét, a háta közepére se kíván már azon az estén. Aztán ott volt anyu is, akinek megígértem, hogy legkésőbb éjfélre otthon leszek, és persze akármennyire kedveltem Kisaki lakását, nem tudtam volna elképzelni, hogy ott alszom nála, aztán reggel valami kétes tisztaságú fogkefét használok, meg olyan fogkrémet, amihez nem vagyok hozzászokva és hányingerem lesz tőle, a törölközőről már nem is szólva. Nem kellett nekem ez az egész, úgyhogy szépen hazamentem.

Az úton jutott eszembe ismét Kyo. Most, hogy semmi sem vonta el a figyelmemet, sokkal inkább érdekelt az állapota, viszont Kisakitól már nem lett volna pofám kérdezősködni, és rajta kívül a bandából senki sem tudott róla, tehát kizárásos alapon maradt maga Kyo. Ez mondjuk elég vicces volt, elképzelni se nagyon tudtam, hogy csak úgy lazán odasétálok a sráchoz például ebédszünetben, és rákérdezek, mi baja… Ennél nagyobb bunkóságot ki se tudnék találni. És Kyo sem hinném, hogy szívesen beszélne ilyesmiről valakinek, akivel még csak haveroknak se nagyon számítunk.

Tehát maradt az, hogy befogom a számat, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Aztán persze ez nem jött be, de hát ez már igazán nem az én hibám.

Törékeny (1. fejezet)

Cím: Törékeny
Fandom: La:Sadie's
Páros: Kisaki/Shinya, Kyo/Shinya
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, mentális problémák
Leírás: "Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz."

Törékeny

1. fejezet

Először láttam így, pedig az utóbbi hónapokban sokkal többet voltunk együtt, mint akartuk, a felvételeknek és végeláthatatlan turnéknak köszönhetően. Vagy nagyon jól sikerült titkolnia, vagy ez volt az első alkalom; akkor még fogalmam sem volt róla, mi történik, csak azt láttam, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Ott ült a sarokban, még full jelmezben és sminkben, és szó szerint vacogott; nem értettem. Nem volt hideg, hiszen a nyár közepén jártunk, úgyhogy megközelítettem, és egy bizonytalan „Jól vagy?” hagyta el a számat. Ő csak a fal felé fordult, hogy még véletlenül se lássam az arcát, és intett, amit akár úgy is értelmezhettem volna, hogy persze, és ezzel elintézettnek láthattam volna az ügyet, csakhogy azzal, hogy mi ketten maradtunk utoljára az öltözőben, úgy éreztem, az én felelősségem. Elvégre ha Kyo tényleg nincs jól, én pedig itt hagyom teljesen magára, és történik vele valami, Kisaki rögtön engem fog elővenni. És még igaza is lesz.

Szóval összeszedtem magam, és közelebb merészkedtem hozzá.

- Öö… biztos, hogy minden oké?

Reszketősen felsóhajtott, és végre kibújt a falból, hogy rám nézzen; hát, nem festett valami jól. Izzadt, ami talán az előbbi koncertnek volt köszönhető, mégis valahogy úgy tűnt, hogy nem csak ennyiről van szó.

- Shin… - Rekedt volt és be kell valljam, kissé ijesztően mondta ki a nevemet, mintha valami ZS kategóriás horrorfilmben lennénk, és mindjárt kibújna a hasából egy űrlény, vagy… Várjunk csak, az inkább sci-fi. No mindegy, én erre csak a szememet meresztettem, vártam, hogy folytassa. Hát azt várhattam. Rövid időn belül visszafordult a falhoz, komolyan mondom, mintha a mamájához bújt volna, én meg ott álltam, mint egy hülye, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.

Aztán rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Az egyetlen értelmes lehetőség, ami az eszembe jutott, az volt, hogy hívjam Kisakit, viszont ő meg sanszos volt, hogy már nincs az épületben. Valószínűleg épp Kaoruval és Die-jal együtt „kapcsolatokat épített”, ahogy ő nevezte, vagyis félhülyére itták magukat mindenféle fontos és kevésbé fontos ember társaságában, de azért meg akartam nézni, hátha van még esély rá, hogy rátalálok. A cuccaimat otthagytam az öltözőben, ebből reméltem, Kyo levonja a következtetést, hogy nem akarom végleg itt hagyni, és kiléptem a folyosóra. Mászkáltak páran az épületben, azonban Kisakit sehol se találtam, úgyhogy végső elkeseredésemben egy biztonságit szúrtam ki, akivel váltottam pár szót a koncert előtt. Igaz, hogy csak annyit, hogy „Jó estét”, de hát ez is több mint a semmi…

Szóval odamentem hozzá, és közöltem vele, hogy az énekesünk rosszul van. Erre rögtön felélénkült, mert előtte nem nagyon tanúsított érdeklődést a mondandóm iránt, valószínűleg mert már civilben voltam és nem néztem ki „megvédendő személynek”, és indult a telefonhoz, hogy hívja a mentőket.

Nem is tudom, miért nem hagytam, lehet, hogy ez lett volna az ésszerű döntés, azonban valahogy nem éreztem úgy, hogy Kyo örülne, ha kórházba vitetném.

- Várjon, inkább taxit kéne hívni, hogy haza tudjon menni… - Ennyit mondtam, a biztonsági fickó pedig értetlenül bámult rám, úgyhogy úgy éreztem, muszáj leszek megmagyarázni, amit magam sem értek, abból pedig semmi jó nem sülhet ki. – Mármint szerintem annyira nincs rosszul, csak…

Még több értetlenkedő pillantás, odajött hozzánk valami pasas is nyakában bilétával, de a fene nagy zavaromban az volt az utolsó, ami eszembe jutott, hogy elolvassam.

- Minden rendben?

- Nem hinném, a banda énekese állítólag rosszul van – válaszolta a biztonsági, mire én gyorsan a másik férfihoz fordultam, abban a reményben, hogy választ adhat a kérdésemre.

- Nem tudja, Kisaki-san az épületben van-e még?

Ő nem tudta ugyan, a biztonsági viszont nagyon lelkesen közölte velem, hogy olyan tíz perce távozott, a saját szemével látta. Hát, nagyszerű, ez az én szerencsém.

Végül mindhárman az öltözőbe mentünk, de legnagyobb meglepetésemre senkit sem találtunk odabent. A cuccait nem vitte el, tehát az, hogy Kyo csoda módon hirtelen jobban lett, amíg nem voltam ott, és hazament, ki volt lőve, viszont akkor még az épületben kellett lennie. Hárman háromfelé indultunk a keresésére, és pont én akadtam rá nem sokkal később a legközelebbi mosdóban, amint éppen a mocskos kövön ült a, megjegyzem, igencsak drága jelmezében, a lábai fura szögben előtte-alatta, és nem úgy nézett ki, mint aki éppenséggel magánál lenne. Elég ijesztő látvány volt, a földbe is gyökerezett a lábam, ahogy megláttam, egyrészt azért, mert aggódtam érte, másrészt pedig szörnyen undorítónak találtam, hogy a drága ruhájában képes azon a mocskos földön henteregni… Na jó, nem henteregni, mert meg se moccant, de akkor is.

Mikor közelebb mentem hozzá, láthattam azt is, hogy a szeme félig csukva van, és csak a fehérje látszik. Na, ez volt az a pillanat, amikor kezdtem magam úgy érezni, mintha valami elcseszett PV-ben lennék, és ez eléggé nyugtalanított.

- Hé… - Megszólítottam; azt vártam, hogy nem reagál, azonban legnagyobb meglepetésemre kinyitotta a szemét, és képes volt az arcomra fókuszálni, bár még elég kábának tűnt. – Ne ülj itt a mocsokban… Fel tudsz állni?
Lehet, hogy szerinte is hülye kérdés volt, mert rekedtesen-halkan nevetett egy sort, aztán elkezdett feltápászkodni. Elég undorítónak találtam, ahogy a meztelen tenyere a padló mocskához tapadt, nézni se bírtam, de muszáj volt… Aztán mást is muszáj volt, amihez nem túlságosan fűlt a fogam.

Mondjuk úgy, hogy nem rajongtam mások tapizásáért. Ami azt illeti, nem díjaztam azt sem, ha valaki minden előzetes figyelmeztetés és engedély nélkül hozzám ért; Die-nak annyira tetszett például, hogy reflexszerűen összerándulok, mikor megbök, hogy rendszeresen eljátszotta velem. Az volt számára a nap fénypontja, ha megelégeltem a dolgot, és rászóltam, hogy elég legyen. Nem tudom, mit élvezett benne, de hát egy ilyen gyerekes embertől mit lehessen várni…

Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy éppen azon voltam, hogy önként, de cseppet sem dalolva az izzadt, és most már koszos Kyo hóna alá fogjak, és felsegítsem a földről; amilyen kis ember volt, annyira nehéznek találtam, ahogy belém kapaszkodott az egyébként mocskos mancsaival, és kuncogott ott nekem olyan hangon, hogy a frászt hozta rám.

Visszavittem az öltözőbe, szó szerint, mert végig rám nehezedett, közben összefutottam a biztonsági őrrel, aki hivatalosan épp Kyót kellett volna keresnie, helyette viszont a falat támasztotta. Ha rajta múlt volna, szerencsétlen sose kerül elő, de hála az égnek én ráakadtam, a haszontalan pasas meg elment szólni az időközben riadóztatott embereknek, hogy ne fárasszák magukat tovább feleslegesen, minden rendben. Ettől függetlenül kisvártatva megjelent az előbbi bilétás fickó; én pár pillanattal azelőtt tettem le egy székre Kyót, szigorúan nem arra, ami még mindig a sarokban állt, a férfi pedig odalépett hozzá.

- Jól érzi magát? Hívjunk mentőt?

Kyo már nem vihorászott, kezdett úgy kinézni, mintha már jobban lenne, ezt azért is gondoltam, mert megrázta a fejét, tehát felfogta, hogy mit kérdeztek tőle.

- Minden oké. – Még válaszolt is; nem hittem volna, hogy erre ilyen hamar sor kerül, mindenesetre örültem neki. A másik két férfi láthatólag megkönnyebbülten hagyott ott minket, én pedig kissé zavartan néztem el valahova arrafelé, ahol Kyo ült, de szigorúan nem egyenesen rá.

- A… cuccaim? – kérdezte, mire gyorsan körülnéztem a kis helyiségben. A tekintetem rögtön megakadt a táskáján, sietve kaptam fel, és adtam oda neki; normális körülmények között nem hagytam volna, hogy csicskáztasson, de éreztem, hogy most nem erről van szó, úgyhogy ellenvetés nélkül tettem, amit kért. Kis kotorászás után, a megjegyzem, még mindig undorítóan mocskos mancsával elővett egy jelöletlen gyógyszeres dobozt; nem tudtam nem bámulni, hogy remegett a keze. Kicsit megijedtem, mert tisztára úgy festett, mint egy drogos, vagy legalábbis amilyennek akkor egy drogost elképzeltem, hát még amikor előhalászott egy tablettát, és az egyik ottmaradt vizesüvegből ivott rá.

A művelet közben végig figyeltem, ezt nyilván ő is észrevette, mert lassan, nagyon lassan visszanézett rám, én pedig automatikusan kaptam el a tekintetem.

- Bocs – mondta. Csak ennyi; azért legalább némi köszönetet elvártam volna, hiszen ha én nem vagyok itt, ki tudja, mi lesz vele, főleg abban a piszkos-undorító mosdóban… Persze Kyóról beszélünk, emlékeztettem magam, akinek nem fő hobbija a hálálkodás, és hogy csináljak valamit, amivel remélhetőleg a zavaromat leplezhetem, elkezdtem pakolást mímelni. Igazából mehettem volna haza, hiszen már teljesen készen voltam, de nem akartam magára hagyni Kyót addig, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy tényleg minden rendben van vele.

Miután üldögélt vagy öt percet és csak bámult maga elé, végül csak megmoccant, mégpedig elkezdett vetkőzni; nos, ez olyan dolog volt, amit nem akartam végignézni, úgyhogy az eddigieknél is jobban beletemetkeztem a cuccaimba, csak akkor mertem ismét felpillantani, mikor Kyón már legalább nadrág volt, a pólóját azonban meg se kísérelte felvenni, helyette egy csomag pamaccsal és sminklemosóval nekiesett az arcának. A szemem sarkából néztem, hogy maszatolja el a festéket, ami már úgyis katasztrofálisan festett az arcán, és azon gondolkodtam, mi baja lehet. Mire szedi azt a gyógyszert, amitől jobban lett? Vagyis… nyilván nem csak attól lett jobban, de gondolom az is segített valamit… Vagy nem?

Teljesen össze voltam zavarodva, és még mindig nem mertem otthagyni. Pedig már mímelnem sem nagyon volt mit, úgyhogy kezdett kicsit kínossá válni a dolog, ráadásul végig egy szó se hangzott el közöttünk. Mondjuk ez nem meglepő, amilyen beszédesek vagyunk, viszont akkor is. Ez így olyan baljóslatúnak tetszett. Vagy csak nekem ártott meg a legutóbbi horrorfilm, amit Die tukmált rám, pedig én nem akartam megnézni…

- Nem mégy haza?

Összerezzentem; Kyo már nem az arcát sikálta a tükörbe bámulva, hanem annak háttal állt az asztalnak dőlve, és engem nézett. Póló pedig még mindig nem volt rajta… De erős voltam, uralkodtam magamon, és azért sem néztem a mellkasára, vagy attól lejjebb… nem. Szó sem lehetett ilyesmiről, elvégre én tiszteletben tartom mások privát szféráját, ha már ezt várom el más emberektől is, megjegyzem, legtöbbször hiába.

- Megvárlak – válaszoltam, mire bólintott egyet, mint aki pontosan erre a válaszra számított, és visszatért az előbbi tevékenységéhez. Szinte teljesen úgy, ahogy mindig, kívülállónak fel se tűnt volna, hogy nemrég milyen állapotban volt. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont furdalt a kíváncsiság; már akkor elhatároztam, hogy alkalomadtán meginterjúvolom erről Kisakit. Neki biztosan tudnia kell róla, vagy ha eddig nem, hát majd most tőlem értesül a dologról.

Kyo lassan elkészült; együtt hívtunk taxit, szálltunk be, majd külön-külön ki. Én voltam a második, és némi aggódással figyeltem, hogyan hagy ott; egy rövid sziát váltottunk, és ennyi volt. Reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget, ha otthon van, bár nem is tudom, honnan gondoltam, hogy csinálna… Azt hiszem, az, ahogy aznap este láttam, valahogy megváltoztatta a róla alkotott képet bennem.

Később jöttem csak rá, hogy valójában mennyire.

A hercegnő és az udvari bolond

Cím: A hercegnő és az udvari bolond
Fandom: Angel Sanctuary
Páros: Kurai/Bolond Kalapos
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: femslash, yuri, pwp
Leírás: Kurait meglátogatja a kedvenc udvari bolondja.

A hercegnő és az udvari bolond

Kurai a saját arcát bámulta a tükörben. Kisminkelték, a szemei a füstös festéknek köszönhetően nagyok lettek és még csillogóbbak, szinte világítottak a félhomályban, az ajkait sötétvörösre színezték, pont mint valami friss, lédús meggy. A haja csinos frizurában, csipkés fekete ruha simult az alakjára, és nemrég rúgta le a magassarkú csizmákat. Nem is ismert magára. Persze különleges alkalmakkor volt, hogy hasonlóképpen felöltöztették, ez azonban még azt is felülmúlta. Szinte egész életében most látta magát először szépnek, de nem volt benne biztos, hogy tetszik neki a dolog. Annyira új és ijesztő volt számára minden, az idegen helyen és szobán át a saját arcáig, hogy már abban sem volt biztos, ez tényleg megtörténik vele. Mi van, ha csak álmodik? Az egész csak egy szörnyű és hosszú rémálom, és ha felébred, a saját ágyában találja magát, a családja, a népe még él, a birodalmuk virágzik… Bárcsak, sóhajtotta, felpattant a fésülködőasztaltól, és már vetette volna rá magát az ágyra, csakhogy annak szélén történetesen ült valaki.

- Kalapos! – kiáltotta Kurai meglepetten, de aztán nagyon gyorsan összevonta a szemöldökét, és durcás képet vágva leült a hívatlan vendégtől jó távol szintén az ágy szélére. – Megmondtam, hogy ezt többet ne csináld!

- Micsodát, hercegnő? – adta az értetlent a Kalapos kis félmosollyal az arcán.

- Ne bukkanj csak így fel mögöttem!

- Nemrég még az volt a baj, hogy előtted jelentünk meg – emlékeztette a hercegnőt a Kalapos. – Előtte pedig az, mikor úgy jelentünk meg mögötted, hogy megszólítottunk. Igazán nem tudjuk, hogyan tehetnénk hát a hercegnő kedvére.

- Ne játszd a hülyét – fonta karba a kezét Kurai. – Mondjuk mi lenne, ha normális ember módjára az ajtót használnád?

A Kalapos amolyan bicskanyitogató módon elmosolyodott.

- De hercegnő, hiszen mi a lehető legtávolabb állunk a normálistól. Az embertől is, ha már itt tartunk, tehát nem látjuk okát annak, hogy úgy kelljen cselekednünk, mint egy „normális embernek”.

Kurai kénytelen volt belátni, hogy ebben volt ráció, ettől függetlenül azonban változatlanul zavarta, hogy a Kalapos csak úgy kénye-kedve szerint jelenik meg a szobájában, és rendszerint ezek a találkozások elég kínosak a számára.

- Egyébként – folytatta a Kalapos, és közelebb csusszant a hercegnőhöz, aki erre idegesen vette tudomásul, hogy így is az ágy sarkán ül, szóval nemigen tud hova menekülni, – szórakoztató látni, hogy mindig mennyire megijedsz.

- Hát tényleg nagyon vicces, mondhatom – fújta fel magát Kurai dühösen. – Én nem élvezem annyira! Így is tiszta ideg vagyok… - Elharapta a mondatot, és bosszúsan meredt a Kalaposra. A fenének kellett elszólnia magát! Oké, biztosan elég egyértelmű volt, de akkor sem szándékozta csak így bevallani, mégis, mikor a Kalapossal volt, valahogy… kicsúsztak a száján olyan dolgok, amiket nem akart. Ez is a sátán egyik bosszantó tulajdonsága volt sajnos.

- Ó, hercegnő, hát ennyire izgulsz az esküvő miatt? – kérdezte tettetett meglepettséggel a Kalapos. Kurai a szemét forgatta, mire a sátán még közelebb hajolt hozzá, és amolyan bizalmaskodva megkérdezte: - Csak nem a nászéjszaka miatt?

- Mi?! – esett le Kurai álla. Jó, a Kalapos valóban szerette őt zavarba hozni, de azért arra nem számított, hogy képes lesz ezt is szóbahozni… A hercegnő arca fél másodpercen belül lángolt, és úgy érezte, itt az ideje nagyon gyorsan felpattanni a helyéről. Jobb híján az ablakhoz ment, ami mint mindig, nehéz, sötét függönyökkel volt takarva, ő azonban elhúzta ezeket. A lenyugvó nap utolsó, sápadt kis sugara kukkantott be a résen, Kurai kifejezetten élvezte, ahogy megvilágította a bőrét. Assiah-ra emlékeztette, ahol túl régóta nem járt, és amit túlságosan elkezdett élvezni. Hiszen ott volt Alexiel úrnő… nem csoda, hogy nem mehetett oda többé, mióta menyasszony lett. A hercegnő szíve összefacsarodott, de még mielőtt teljesen átadhatta volna magát a fájdalomnak, megjelent mellette a Kalapos, mégpedig már megint zavarba ejtően közel. Pedig Kurai valahogy úgy képzelte, a kicsike napfény taszítja a sátánt, talán ezért vannak mindig behúzva a függönyök ebben az egész átkozott kastélyban. Hát, tévedett.

- Nekünk elhiheted, hercegnő, nincs mitől félned. Csókolózni már jól tudsz…

Kurai megint elvörösödött. Hát persze, hogy jól tudott, volt alkalma gyakorolni a Kalapossal rengetegszer, mióta először találkoztak. A sátán saját bevallása alapján szeretett csókolózni, és mindig kihasználta a helyzetet, ha Kuraival volt, a hercegnő pedig szinte sosem tudott ellenállni, amit egyébként nagyon szégyellt. Amúgy nem is értette a Kalapost, akiről lerítt, hogy teljesen oda volt Luciferért. Akkor meg miért az ő imádott császárának menyasszonyát csókolgatja a szabadidejében? De hát Kurai magát sem értette, miért engedi mindig olyan könnyedén ezt az egészet. Ráadásul a Kalapos már megint olyan átkozottul közel hajolt hozzá, hogy a nyaka hajlatában érezte a lélegzetvételének melegét…

Egy pillanat műve volt az egész. A Kalapos megpördítette a hercegnőt, aki meglepetten nyikkant fel, ahogy a meztelen háta a hideg ablaküveghez ért, aztán már csak a sajátjának nekinyomódó testet érzékelte; megnyugtató melegséget árasztott, a Kalapos jól ismert illata, ami mindig izgalomba hozta, az orrába kúszott, és puha ajkak kezdték kóstolgatni az övéit.

Kurai sosem vallotta volna be, de mostanában szinte mindig felizgatták ezek a csókok. A Kalapos valahogy képes volt úgy csinálni, ahogy a hercegnőnek tetszett; pont annyira volt erőszakos, hogy még ne ijessze meg, azonban kellemes bizsergést okozzon az ördög testében.

Most is ez árasztotta el Kurait, ahogy a Kalapos nyelve átcsusszant a szájába, ő pedig hagyta, a fenébe is, hagyta, sőt élvezte, és megszorította a sátán ingét, belekapaszkodott, mert úgy érezte, nem akarja, hogy elengedje soha…
A hercegnő szeme meglepetten pattant fel, mikor a Kalapos hirtelen elválasztotta tőle az ajkait, és az ördög nyakát vette célpontul. Ilyesmi azelőtt sosem történt köztük, sosem mentek tovább, bár… ez is csóknak számított, csak a Kalapos éppen a nyakát csókolgatta. Kurai ezzel próbálta nyugtatni magát, míg ismét lecsukta a szemét, és szaggatottan felsóhajtott. Túlságosan tetszett neki a helyzet, a puha ajkak a bőrén, a sátán lélegzete csiklandozta kicsit. Aztán az egyik karja a derekán, a másik…

Kurai szemei ismét felpattantak, és hitetlenkedve meredt a Kalaposra, akiből jelenleg csak a kalapját meg némi vörös hajat látott. A sátán másik keze a hercegnő mellére tévedt, simogatta, masszírozta, Kurai pedig most kezdte kapiskálni, hogy milyen veszélyes vizekre is tévedtek. Hiszen ő menyasszony volt, érintetlennek kellett maradnia… bár elvileg a Kalapos nő volt, ami ugyan tovább bonyolította a hercegnő érzéseit, de ez azt is jelenthette, hogy nincs mitől félnie. Hiszen a Kalapos nem tudja elvenni a szüzességét… ugye?

- Ne félj, hercegnő – duruzsolta a fülébe a sátán, mire Kurai teljesen libabőrös lett. Muszáj volt belekapaszkodnia valamibe, és ez a valami történetesen a Kalapos válla és dereka volt, csak későn kapcsolt, hogy ez elég félreérthető mozdulat lett. Valószínűleg a sátán is félreértette, bátorításnak vélte, mert egyszerűen felkapta a hercegnőt a karjaiba, mint valami babát, odavitte az ágyhoz, és lefektette rá.

- H-hé, mit művelsz? – méltatlankodott Kurai, és gyorsan felült. – Engem senki ne hurcolásszon, van két lábam, tudok én járni…

- Bocsáss meg nekünk, hercegnő – mondta erre megadóan a Kalapos, bár nem úgy tűnt, mint aki tényleg bánná a dolgot. Inkább ismét kellemetlenül közel hajolt a hercegnőhöz, és könnyedén végigsimított a lány csipkés harisnyába bújtatott combjain, mire Kurai elvörösödött. – Valóban vannak lábaid, sőt, igencsak megkapó látványt nyújtanak, ha szabad megjegyeznünk…

Azzal a Kalapos kezébe fogta Kurai bal combját, ezzel enyhén szétnyitva azokat a bizonyos lábakat. A hercegnő azonnal lesimította a szoknyáját, de szerencsére a sátán egyelőre nem is a combjai közé akart férkőzni, csupán azt az egy végtagot halmozta el a csókjaival. Kurai ismét libabőrös lett, és hirtelen fogalma sem volt, mihez kezdjen; ezt használta ki a kalapos, aki szépen visszalökte az összezavarodott lányt az ágyra, és felé mászott, hogy az biztosan ne tudjon ismét felpattanni, mint valami keljfeljancsi.

- K-kalapos… - nyögte Kurai, mikor a sátán festett ajkai már csak egy centire voltak az övéitől.

- Tessék, hercegnő – mosolygott rá a Kalapos. Kurai nagyot nyelt.

- M-mégis mire készülsz…?

- Kettőt találhatsz.

Az ajkaik összeértek; Kurai megadóan, de azért némi aggodalommal telve ölelte magához a ránehezedő testet, és ahogy a lábai szinte automatikusan szétnyíltak, és a Kalapos összedörgölte a csípőjüket, mintha valami elszakadt volna benne. Már nem is érdekelte igazán, hogy ő valakinek a menyasszonya, még ha az a valaki történetesen a Pokol császára is, inkább a sátán foglalkoztatta, akivel összesimultak, és aki… nő volt?

Kurai kissé szégyenkezve jött rá, hogy nem sok fogalma volt róla, hogy is megy az ilyesmi két nő között. Igen, ez épp szerencsés volt, mert így szűz maradhatott a nászéjszakáig, viszont fogalma sem volt, mi jön ezután. Kissé szorongva pillantott le a Kalaposra, aki mindeközben lehúzta a hercegnő vállairól a ruha pántjait, és kibontotta belőle a lány melleit. Kurai kissé lelombozódva pillantott rá a mellkasán elterülő alföldre, de szerencsére nem úgy tűnt, mintha a lapossága zavarná a sátánt, aki azonnal rávetette magát az előbukkanó bimbókra; a hercegnő felsóhajtott, és megállapította, hogy az, ahogy a Kalapos a mellbimbóját szopogatja és közben őt nézi, nagyon izgató. Talán túlságosan is; Kurai visszaejtette a fejét az ágyra. Zavarba jött megint, inkább becsukta a szemét.

Csakhogy így nem láthatta, mire készül a Kalapos, aki hátrébb húzódott tőle, így ismét muszáj volt felemelnie a fejét; a sátán villantott felé egy mosolyt, ami akár bátorítónak is szánhatott, aztán feltűrte a hercegnő tüllös-csipkés szoknyáját. Kurait csak az vigasztalta, hogy a harisnya valamennyire takart, de persze nem sokáig; a Kalapos nekiállt lefejteni róla, óvatosan, talán a kelleténél kissé lassabban is, majd úgy simított végig az előbukkanó lábakon, mint a legfinomabb selymen. Kurai borzasztó zavarban volt, még mindig nem volt sejtése, mi is következhet most, ráadásul nem tudott felvenni egy rendes bugyit sem, amikhez hozzászokott és szeretett, mert itt csak végtelenül kihívó, szatén-csipkés csodák álltak rendelkezésére. Most is egy ilyen falatnyi, szerinte túl szexis darab volt rajta, amit legszívesebben eltakart volna, közben viszont nem akart véget vetni ennek az egésznek. Túlságosan élvezte, és túlságosan kíváncsi volt rá, mit tervezhet a Kalapos.

A sátán a hercegnő szétnyitott lábai közé vette be magát, és nekiállt a bugyi szélét végigcsókolni. Kuraira ez láthatólag nagy hatással volt, mert már ennyitől sóhajtozni és vonaglani kezdett, hát még mikor a Kalapos a bugyin keresztül nyomott csókot a legérzékenyebb testrészére. Kurai szenvedett, de közben tudta, ha a Kalapos ezt abbahagyná, ő itt halna meg helyben; nagyon különösen érezte magát, ilyen élményben még sosem volt része, úgyhogy kissé összezavarodva pillantott a sátánra, aki visszanézett rá. A hercegnő már ennyitől borzasztó zavarba jött, és inkább visszafeküdt, a karjával eltakarva az arcát; erre szüksége is volt, mikor a Kalapos megragadta a bugyija szélét. Némi habozás után Kurai engedelmesen emelte meg a csípőjét, és valami egészen szürreális élményként élte meg, ahogy a hűvösebb levegő megcsapja odalent; nem mert felnézni, csak hagyta, hogy a sátán kénye-kedve szerint pakolgassa a lábait, aztán egy pillanatnyi várakozás után olyat érzett, amitől egész testében megugrott. Muszáj volt kinyitnia a szemét, hogy megnézze, pontosan az történik-e, amit gondolt; a lábai között pedig tényleg ott volt a Kalapos feje, azt a finom kis csiklandós dolgot pedig a nyelvével csinálta. Kurai úgy érezte, meghal vagy megőrül, még nem volt benne biztos, melyik, de abban biztos volt, hogy ez valami elképesztően jó érzés.

Kurainak meg kellett kapaszkodnia valamiben, de semmi sem volt a keze ügyében, végül belevájta a körmét a Kalapos karjaiba, akit szerencsére úgy tűnt, nem igazán izgat a kis fájdalom. A hercegnő nem bírta ki, hogy ne nyögjön fel, ahogy elárasztotta valami hihetetlen érzés; pár pillanatig csak csillagokat látott, elsötétült előtte a világ, aztán arra eszmélt fel, hogy a Kalapos felkel az ágyról, felveszi a kalapját, ami valahogy a fésülködőasztalon kötött ki, leporolja magát, majd meghajol.

- Remélem, jó szolgálatodra voltunk, hercegnő.

- V-várj! – ült fel Kurai, gyorsan lesimítva a szoknyáját, meg igyekezett visszavenni a ruhája felsőjét is, azért még mindig zavarban volt.

- Sajnálom, de máris késésben vagyunk. A munkánk túl fontos ahhoz, hogy várhasson, még egy olyan elbűvölő hercegnő kedvéért sem, mint te…

Kurai maga sem tudta miért, de csalódottnak érezte magát. Hiszen még annyi mindent szeretett volna megtudni, kipróbálni, látni… azonban úgy tűnt, a Kalaposnak tényleg halaszthatatlan dolga van.

- Holnap is eljössz? – kérdezte végül grimaszolva.

- Ha kívánod – hajolt meg ismét a sátán, és már ott sem volt. Kurai vörösödve igyekezte vissza magára a ruháját, aztán felállt az ágyról, visszavette a bugyiját is, és vetett egy pillantást a tükörbe. Ennyit a bonyolult frizuráról, állapította meg, azonban annyira nem is izgatta a dolog. Elég volt, ha holnapra szép lesz, mikor ismét meglátogatja a kedvenc udvari bolondja…

Egy ágyban az ellenséggel

Cím: Egy ágyban az ellenséggel
Fandom: Sailor Moon
Páros: Kunzite/Usagi
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: nemi erőszak, szüzesség elvesztése
Leírás: "Vágyott rá, nem is emlékezett rá, mióta. Mikor először meglátta, valamit megmozgatott benne, aztán valahányszor feltűnt a férfi, egyre inkább érezte, hogy vonzza magához, mint fény a pillangót. Hiába tudta, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, hiszen a forróság azon nyomban elemésztené őt, nem tudott nem vágyakozni a férfi után, aki az ellenségük volt. Kunzite."

Egy ágyban az ellenséggel

Vágyott rá, nem is emlékezett rá, mióta. Mikor először meglátta, valamit megmozgatott benne, aztán valahányszor feltűnt a férfi, egyre inkább érezte, hogy vonzza magához, mint fény a pillangót. Hiába tudta, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, hiszen a forróság azon nyomban elemésztené őt, nem tudott nem vágyakozni a férfi után, aki az ellenségük volt. Kunzite.

Usagi felsóhajtott, és a másik oldalára fordult az ágyban. Nem tudott elaludni, pedig úgy érezte, már órák óta próbálkozik; mellette Luna rég az igazak álmát aludta egy halom frissen mosott ruhán. Hát igen, van, ami sosem változik, még ha beszélő macska is vagy, azért nehéz ellenállni a jó szagú öblítőnek. Usagi egy pillanatra halványan elmosolyodott, de Luna nem sokáig tudta elterelni a gondolatait. Odakint vörösen világított a telihold, sápatag fényt vetve a nyulakkal díszített takaróra. Az ablak résnyire nyitva volt, néha-néha meglibbentve a függöny könnyű anyagát.

Usagi agya ismét Kunzite képét vetítette elé, és bár tudta, hogy abszurdum, nem tudta megállni, hogy el ne képzelje, milyen lenne, ha a férfi őt szorítaná magához, ha az ő kezét fogná, őt csókolná… egyebekről nem is szólva. Usagi arca égett, ahogy erre gondolt, és nem csak az arca. A lábai között határozottan, forrón lüktetett a vágy, hogy betöltse valami, ami kétségkívül nem máshoz tartozik, mint Kunzite-hoz… Különös. Usagi még Mamoruról sem fantáziált így, és hiába volt iszonyú bűntudata, amiért más férfi után ácsingózik, egyszerűen nem tudta leállítani magát. Nem, most már nem, pedig eddig mindig ment, de úgy érezte, eleget nyomta el magában mindezt.

Vetett egy újabb pillantást a fekete macskára, hogy tényleg alszik-e, majd miután megbizonyosodott erről, a lehető leghalkabban a hátára fordult, felhúzta a lábait, szétnyitotta őket, és némi habozás után a pizsamanadrágja és a bugyija alá csúsztatta a kezét. Azelőtt még sohasem csinált ilyet, meg is lepődött, mennyire jól esett, ahogy megsimogatta magát ott lent. Elég volt néhány puszta gondolat arról, mi mindent tehetne vele Kunzite, és elöntötte őt egy olyan érzés, amiről mindeddig fogalma sem volt, de máris nagyon, nagyon megkedvelte.

- Kunzite-sama… Kérlek, tégy magadévá…

---

Usagi felvisított, ahogy a youma eltalálta, egyszersmind a földhöz szögezte a borotvaéles pengével. Még sosem érzett ekkora fájdalmat, a könnyei felett kábán, de azért érzékelte, hogy Kunzite odalép hozzá. Most bármit megadott volna azért, hogy Tuxedo Kamen megmentse, de nyoma sem volt, sem a többi senshinek… Usagi úgy érezte, itt a vég, de szerencséjére elvesztette az eszméletét még az előtt, hogy Kunzite kirántotta volna a pengét a lány karjából. Ezután a férfi megölte a saját youmáját, és elteleportált Sailor Moon élettelennek tűnő testével.

---

Usagi álmodott. Hosszú, ezüstös hajzuhatagról, jégkék szemekről, izmos, barna testről… Álmában a férfi beléhatolt, ő pedig a fájdalommal vegyes kéjtől zihálva hagyta, hadd tegyen vele a férfi, amit csak akar. A szeme sarkából könnyek szivárogtak, de csak ennyit tudott kinyögni:

- Kunzite-sama… Tegyél magadévá!

Kunzite fültanúja volt mindennek, miközben a lány sebét látta el. Nem nagyon foglalkozott volna amúgy a fogollyal, ha Beryl nem parancsol rá, hogy Sailor Moonnak sértetlennek kell lennie, hogy a Ginzuishouval együtt az ereje is Metalliáé legyen, mikor eljön az idő. Így kénytelen-kelletlen bekötözte a lány vérző karját, arra azonban nem számított, hogy ilyesmit halljon Sailor Moon szájából. Elsőnek el sem akarta hinni, de mikor meglátta a lány vörös orcáit, és hogy annak ép keze szinte automatikusan keresi a lába közét, kezdett leesni neki, hogy ez egyáltalán nem vicc. A lány fölé hajolt, és gyengéden megrázta, remélve, hogy ettől felébred. Így is lett; Sailor Moon kinyitotta a szemét, először még zavaros volt minden, aztán felfogta, hogy kinek a jégkék szemébe bámul éppen, és ha nem fájt volna ennyire a karja, talán még fel is sikkant a meglepetéstől. Most azonban csak nyögni tudott, és nem az élvezettől.

- Hol vagyok…? – nyöszörögte.

- A Sötétség Birodalmában – válaszolta Kunzite. – A foglyom vagy, Sailor Moon.

Usagi feje visszahanyatlott a nem túl kényelmes padra, és szorosan becsukta a szemét, abban reménykedve, hogy mindez csak egy rossz álom. A fájdalom azonban a karjában sajnos elég valósnak tűnt.

- Szóval – kezdte a férfi, kis szünetet hagyva, hogy még nyomatékosabb hatást kapjanak a következő szavai. – Szóval ennyire el akarod veszíteni a szüzességedet?

Usagi szemhéja rekordsebességgel pattant fel.

- Micsoda?? – kérdezte megbotránkozva. Honnan tudhatja Kunzite? Az nem lehet, biztosan csak blöfföl! Legalábbis Usagi nagyon remélte, hogy erről van szó, és nem bukott le.

- Vagy már nem is vagy szűz? – folytatta Kunzite, szinte kellemetlenül közel hajolva Usagi arcához, aki izzadni kezdett, és teljesen vörös volt a feje. – Tuxedo Kamennek biztosan megvoltál. És ki tudja még, mennyi másik…

- Nem! – ellenkezett Usagi, ahogy visszakapta a hangját. – Ez nem igaz, én még soha…

- Nem-e? – kérdezte hitetlen hangon Kunzite, és a jobb kezét végigcsúsztatta a lány fedetlen combján, hogy aztán a lábai közé nyúljon… vagyis csak akart volna, mert azok a bizonyos combok gyorsan összezáródtak, és Usagi felvisított.

- Mit csinálsz!?

Kunzite megvetően horkantott fel, de legalább nem erőszakoskodott tovább. Bár… Usaginak megfordult a fejében, hogy annyira nem is lenne ellenére a dolog, igaz, ezt a gondolatot megpróbálta gyorsan elhessegetni.

- Ostoba – vetette oda a férfi, és otthagyta a teljesen összezavarodott, szégyentől pirosló arcú Sailor Moont a kis kamrában, aki erre némileg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és visszahanyatlott a padra, amin az imént még feküdt. Persze első dolga volt ellenőrizni, kapcsolatba tud-e lépni a lányokkal, azonban a kommunikátora tökéletesen hasznavehetetlennek bizonyult. Nyilván nem akart működni, a Sötétség Birodalma nem éppen egy olyan hely, amiről az ember feltételezné, hogy kedvez az ilyesfajta próbálkozásoknak, valószínűleg ezért is hagyta Kunzite a lánynál a süket eszközt.

Erre Usagi felpattant, és körbejárta az aprócska cellát, hátha talál kiutat. De nagyon úgy tűnt, az egyetlen az ajtó, amit sehogy sem bírt kinyitni, pedig még a Moon Tiara Actionnel is próbálkozott. Végül visszahanyatlott a kényelmetlen padra, és jobb híján igyekezett álomba sírni magát, közben dacosan ellenállva az illetlen képeknek, amik minduntalan a fejébe tódultak az őt foglyul ejtő tennouról.

---

Usagi ismét arra ébredt, hogy Kunzite belépett a kis helyiségbe. Ijedten ült fel, és azonnal megkérdezte:

- Miért hoztál ide? Mit akarsz tőlem?

- Terveink vannak veled – válaszolta Kunzite, és mintha nem is az ellenségével beszélgetne, egész egyszerűen leült Usagi mellé a padra. A lány sietve húzódott a sarokba, maga elé húzta a térdeit, és nagy, ártatlan szemekkel bámulta a férfit, akinek mindez sehogyan sem fért össze azzal, amit nemrég az eszméletlen lány szájából hallott. Persze meg is játszhatja magát, sőt, szinte száz százalékban biztos volt, hogy erről van szó. Érdekes, Kunzite mindeddig meg volt győződve róla, hogy Sailor Moon amolyan naiv, ártatlan kislány, akinek fogalma sincs a szexről, erre kiderül róla, hogy álmában igencsak csúnya dolgokat művel. Az ellenségével, vagyis vele, Kunzite-tal. Efölött pedig nem lehetett csak úgy elsiklani…

- T… tervek? – ismételte Usagi rosszat sejtve. – Miféle tervek?

- Azt nem kötjük az orrodra – válaszolta gúnyos hangon Kunzite. A két kék szempár egymásba fúródott, Usagi szinte azonnal elkapta a tekintetét, és vörös lett, mint a rák. Egyáltalán nem árulkodott arról, amit érzett, ugyan már… Kunzite nem tudta megállni, hogy ne hajoljon közelebb a foglyához. – Félsz tőlem?

- Nem! – vágta rá Usagi, de szinte rögtön ismét zavarba jött. – Én… sosem…

- Szóval igen – vonta le a következtetést egyébként teljesen helyesen a férfi. – És közben kívánsz engem?

A lány úgy érezte, az lenne a legjobb, ha a föld most rögtön megnyílna alatta, úgy legalább nem kellett volna elviselnie mindezt. Úgy tervezte, soha senki nem tudja meg, mikről szokott fantáziálni, erre tessék, az ellensége kezébe jutott ez a kényes információ, aki történetesen azoknak a bizonyos fantáziáknak a főszereplője! Nem tudott mit mondani, de azért becsülettel rázta a fejét.

- Nem? – kérdezte rájátszott hitetlenséggel Kunzite. – Pedig nemrég még azért könyörögtél, hogy tegyelek a magamévá… nem igaz?

- Az… az nem úgy volt! – kiáltotta Usagi zavartan. – Biztos csak valami rémálom volt, nem több!

- Hazudhatsz kedvedre, én viszont hallottam, amit hallottam – jelentette ki a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. Az átlag youma ilyenkor tudta, hogy jobban teszi, ha befogja a száját, és mindenre rábólint, már ha hosszú életre vágyik. – Faszt akarsz, mégpedig az enyémet.

Usaginak a számára igencsak durva szóhasználattól egész egyszerűen könnyek szöktek a szemébe. Ő nem volt ehhez hozzászokva, az egész olyan volt, mint egy rossz álom… Bárcsak felébrednék, gondolta keserűen. Ráadásul Kunzite hirtelen annyira közel hajolt hozzá, hogy az orruk csak pár centire volt egymástól; Usagi ösztönei azt súgták, meneküljön azonnal, de nem tudott tovább hátrálni, a fal útját állta. Pirulva nézett bele közvetlen közelről a jégkék szemekbe, amikben semmi könyörületet nem látott.

Aztán Kunzite megcsókolta. A lány úgy érezte magát, mintha ismét egy álomban lenne, a tennou ajkai lágyan kóstolgatták az övéit; puha, finom, már-már szerelmesnek beillő első csók volt, Usagi el sem hitte, hogy ez vele történik. És elkövette azt a hibát, hogy visszacsókolt.

Mintha csak erre várt volna, Kunzite azonnal elkapta a lány csuklóit, majd egész egyszerűen lenyomta a padra. Usagi rémülten érezte a ránehezedő testet, aztán a kezet, ami immár cseppet sem finoman próbálja lerángatni róla a ruhákat.

- Ne…! – nyögte valamivel halkabban, mint ahogy eredetileg tervezte. Mintha elment volna a hangja, talán a sokkhatástól. Először megfordult a fejében, hogy megpróbál kiszabadulni, hogy megrúgja támadóját, vagy valami, de egyszerűen annyira meg volt rémülve, hogy mozdulni is alig tudott, nem hogy harcolni. Tehetetlennek és veszettül magányosnak érezte magát; máskor ilyenkor már rég felbukkant Tuxedo Kamen vagy a Senshi, hogy megmentse, most azonban nem jött érte senki. És Kunzite letépte róla a szoknyát, lerángatta a vállairól a fukut, szabaddá téve a lány melleit. Usagi sírni kezdett, ahogy a férfi mohón nekiesett a kis domborulatoknak a szájával. És közben… közben érezte, hogy nedvesedik.

Nemsokára a férfi is megbizonyosodhatott erről, ugyanis erőnek erejével szétfeszítette a síró Usagi combjait, és közéjük nyúlt, elégedetten konstatálva, amit az ujjain érzett. A lány felvisított, ahogy azok a bizonyos ujjak utat találtak a testébe, és egyáltalán nem gyengéden mozogni kezdtek benne. Kunzite kicsit közelebb helyezkedett foglyához, és a másik kezével megragadta Usagi egyik lófarkát. A lány annyira meglepődött a hirtelen rántástól, hogy sírni is elfelejtett; a kontya kibomlott, a tennou pedig elégedetten nézte, ahogy az aranyszínű fürtök beterítenek mindent. A másik odangót is kibontotta, majd a lány összes haját megragadva fordította maga felé Usagi arcát.

- Nem vagy más, csak egy közönséges kis kurva – mondta Kunzite halkan, de ez épp elég volt hozzá, hogy Usagi ismét sírva fakadjon. A legrosszabb az egészben az volt, hogy tényleg ribancnak érezte magát, amiért ilyesmikről fantáziált Kunzite-tal, most viszont, ahogy át kellett élnie, már egyáltalán nem volt annyira oda az egészért. Fájtak a tennou ujjai, és csak reménykedni tudott benne, hogy más nem fog belemélyedni nemsokára, bár volt egy határozott sejtése, hogy ez hiú remény csupán.

Kunzite nemsokára meg is elégelte a dolgot, és nekiállt levetkőzni; Usagi könnyes szemmel, de kíváncsian nézte, ahogy lekerült a férfiról a kabát, az alatta lévő póló, és végre szemrevételezhette az izmokat, amik pont jó mennyiségben voltak jelen Kunzite felsőtestén. Egyszerűen gyönyörű férfi volt, ez nem volt kétség, csak sajnos nagyon, nagyon veszélyes. Aztán a nadrág is lehullott, és előbukkant a férfi hatalmas szerszáma, és Usagiba belenyilallt a rémület.

- Nem, nem, nem! – kiabálta a lány, felpattant a padról, és az apró cella legtávolabbi szegletébe szaladt, igyekezve eltakarni magát a fukuja maradványaival. – Én ezt nem akarom, hagyj békén!

- Hazudsz – jelentette ki egyszerűen a tennou, és mint egy méltóságteljes ragadozó, elindult a prédája felé. A kicsi, remegő szőke lánynak esélye sem volt ellene, és ezt mindketten tudták, Usagi azonban mégis próbálkozott.

- Ha közelebb jössz – kezdte a kelleténél reszketegebb hangon, - megtámadlak!

- Ó, micsoda fenyegetés – gúnyolódott rajta Kunzite, mire Usagi a homlokához nyúlt:

- Moon Tiara Action!

Mindketten tudták, hogy esélytelen ezzel próbálkozni. A férfi könnyűszerrel kivédte a támadást, a tiara a lábai előtt csörömpölve ért földet.

- Ezt nem kellett volna – jelentette ki a tennou, lépett még kettőt, és kicsavarta a lány vékony karjait, aki sírva kiáltott fel. Egész testével a cella gusztustalan falának nyomódott, Kunzite pedig hátulról simult hozzá, így hát jól érezte a fenekének feszülő jókora merevedést is. Ami kereste a bejáratot.

Usagiban meghűlt a vér, és sikítozni kezdett, a férfi pedig kisvártatva rájött, hogy nem lesz így jó ez a póz. A lány nagyon szűk volt, a tennou pedig nagy, ez a testhelyzet pedig egyáltalán nem segített rajtuk, úgyhogy kénytelen volt felnyalábolni a már nem is annyira ellenkező, helyette rogyadozó lábú Sailor Moont, és a hátára fektette a padon.

A szőke lány elfordította a fejét, a könnyei csendben csorogtak, mintha már el is fogadta volna a sorsát, az elképesztően hosszú, aranyszínű haja pedig kócosan terült szét körülötte. Kunzite most először látta ennyire szépnek ezt a máskor egyszerűen csak idegesítő kis csitrit. Hát még az eléje táruló nedves, hívogató kis rózsaszín barlangot…

A tennou nem tudott tovább várni, be kellett hatolnia. Nem volt egyszerű dolga, a lány tényleg nagyon szűk volt, úgyhogy lassan haladt, de mikor végre benne volt, rájött, hogy nagyon is megérte. Csodálatos forróság szorította a merevedését, ő pedig az ellensége síró arcát nézve kezdett el mozogni benne.

Usagi mindeközben arra jutott, hogy most, hogy már nem fáj úgy, ez aggasztóan élvezetes a számára. Végül kénytelen volt a szája elé kapni a kezét, hogy visszatartsa a nyögéseket, amik minduntalan ki akartak törni belőle, és már csak azért sírt, mert szégyellte magát. Szégyellte, hogy erre vágyott, és most, hogy megkapta, nem tud betelni vele. Aztán Kunzite az oldalára fordította, ő pedig hagyta; makacsul a sarokba bámult, míg a férfi a nyakába vette az egyik lábát, és úgy hatolt bele. Aztán felnyögött, ezúttal már nem volt ott az ökle, amivel elnyomhatta volna, és akkor már nem volt megállás.

Ez a póz valahogy még jobb volt, a megalázottság érzéséhez valami elképesztő élvezet is társult, és a lány többé már nem is próbált csendben maradni. Nyögdécselve hagyta, hogy az ellensége azt tegyen vele, amit csak akar, és még élvezte is.

Kunzite megeresztett egy elégedett félmosolyt. Tudta, hogy nyert ügye van, hiszen Sailor Moon már cseppet sem úgy festett, mint akinek ellenére van az egész aktus, sőt, úgy nyögött, mint akinek ez élete legjobb élménye. A tennou igyekezett is tenni ezért; nemsokára ismét pózt váltott, négykézlábra állította a még mindig kissé reszkető lányt, és hátulról hatolt belé. Aztán jobban szemügyre vette a kis ártatlan ánuszrózsát, ami a szeme elé tárult, és új ötlete támadt. Az egyik ujját a szájába vette, benyálazta, majd lassan simogatni kezdte a lyukacskát. Ahogy hozzáért, Sailor Moon az eddigieknél is hangosabban és meglepettebben kiáltott fel, és azonnal hátrafordult.

- Mit csinálsz…? – nyögte, de mivel nem kapott választ, visszafordult. Sőt, már alig bírta tartani magát, annyira élvezte, pedig sosem hitte volna, hogy az ilyesmit egyáltalán lehet élvezni. Égett az arca, ahogy arra gondolt, hol ér épp hozzá Kunzite és mit csinál vele, mégis csak jobb volt tőle. Ahogy az ujj lassan, óvatosan beléhatolt, Usagi először összeszorította a fenekét, de lassan rájött, hogy kevésbé lesz fájdalmas, ha elengedi magát. Elengedi, és hagyja, hogy mindkét lyukába belehatoljanak, a gondolattól pedig hirtelen az egész testén végigfutott a tömény élvezet több hullámban. A lány végtagjai teljesen felmondták a szolgálatot, akkorát élvezett, szinte fel sem fogta, hogy Kunzite ráfekszik és ismét belehatol, vagy még jó pár percig pumpálja, míg bele nem élvez.

Igen, a tennou beleélvezett. Usagit késve kerítette hatalmába a rémület; nem akart teherbe esni, főleg nem a saját halálos ellenségétől! Ismét sírva fakadt, azonban már nem volt mit tenni; azon gondolkodott, mi lesz, ha tényleg így lesz, vagy ha Mamoru számára kiderül, hogy mi történt. Nem akarta, hogy a barátja megtudja mindezt, nem akarta ezt az egészet… és mégis… ez volt élete eddigi legcsodálatosabb és legszörnyűbb élménye egyszerre.

Kunzite szó nélkül hagyta magára a teljesen kétségbeesett lányt, de azért némi habozás után beküldött hozzá egy youmát, hogy szedje rendbe kicsit szerencsétlent, elvégre nem akarta, hogy akárki számára kiderüljön, mit is művelt pontosan a foglyával. Főleg nem lett volna jó, ha Beryl fülébe jut a dolog...