Törékeny (6. fejezet)

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

- Szóval randizol egy lánnyal. – Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Lesütött szemmel bólintottam.

- Eddig azt hittem, meleg vagy – folytatta Kisaki, mire örömtelenül felnevettem.

- Én is. Kár, hogy Kyo ezt nem tudja.

- Kyo?

- Az ő hülye terve, hogy megszívassuk a lányokat, amiért pletykákat terjesztettek rólunk.

Kisaki meglehetősen furán nézett rám, amit őszintén szólva meg is értettem.

- Hidd el, én ebbe nem egyeztem volna bele, ha előtte megbeszélte volna velem… viszont állítólag improvizált, aztán már nem mondhattam a lány szemébe, hogy bocs, de én nem akarok veled randizni.

- Akkor mondd le később betegségre hivatkozva – ajánlotta a srác, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről, hiszen ebből tudhattam, hogy nem haragszik.

- Ez nem is rossz ötlet – vallottam be, és már a megfelelő betegségen gondolkodtam. Kis csend állt be közöttünk, kibámultam hát az ablakon, azonban nemsokára összerezzentem, ahogy Kisaki ismét megszólalt.

- Vagy akár el is mehetsz, és kipróbálhatod, milyen egy lánnyal.

Felhorkantam.

- Tudod, hogy engem nem érdekelnek a lányok.

- Honnan tudnám? – adta az értetlent a srác. – Akár biszex is lehetsz, mint én.

Mondjuk erről tényleg nem beszélgettünk még, kissé túl intim és személyes téma volt a dugópajti kapcsolatunkhoz, úgyhogy nagy levegőt vettem, és kiböktem:

- Nem vagyok az. – Mivel nem kaptam választ, némi gondolkozás után hozzátettem: - És amúgy is mondtam már, hogy sosem voltam lánnyal…

- Az nem jelenti azt, hogy nem is akarsz – okvetetlenkedett Kisaki, de talán látta rajtam, hogy kezdek kissé kiakadni, mert végül ennyit mondott: - Oké, felfogtam, nem érdekelnek a lányok.

- Köszönöm – motyogtam kissé morcosan, karba tett kézzel.

- Akkor akár fel is jöhetsz hozzám.

Ez igazán kecsegtetően hangzott, de anyu számított rám otthon, megígértem, hogy segítek a fűnyírásban és egyéb, ehhez hasonló kellemes házimunkákban, szóval kénytelen voltam nemet mondani.

- Hát jó – fogadta el a dolgot Kisaki, miközben lefékezett a házunk előtt, azonban még nem fejezte be. – Mikor is lesz az a híres-neves dupla randi?

- Péntek este – húztam el a szám a gondolatra.

- Akkor szombaton bepótolhatjuk.

Ez igen jól hangzott, úgyhogy belementem, és kicsit jobb kedvvel siettem haza, hogy átválthassak bozótharcos módba.

---

A péntek este túlságosan korán jött el, mint általában azok az élethelyzetek, amiket nagyon nem vár az ember. Komolyan fontolgattam ugyan, hogy tényleg beteget jelentek, mint ahogy Kisaki javasolta, de végül Kyo rávett, hogy ezt az egy alkalmat bírjam ki a kedvéért. Igyekezett győzködni, hogy „buli lesz”, azonban mivel engem nem nagyon érdekelt, hogy megdöntsem Junkót, ezt nem igazán tudtam elhinni. Végül azért mentem bele, mert reméltem, a dolog jót tesz majd Kyónak, és persze titkon azért kicsit nehezteltem a yaoimániás csajokra.

Arra azonban nem gondoltam, hogy miközben tollászkodok, becsönget Kyo, anyu ajtót nyit neki, és… nos, kissé ciki helyzet kerekedett az egészből. Mikor lejöttem az emeletről, a drága édesanyám éppen üdítővel kínálgatta az énekest, és a „randinkról” faggatta.

Tudtam, hogy érti, konkrétan azt hiszi, hogy mi ketten fogunk randizni, csak Kyónak nem esett le, legalábbis reméltem.

- Drágám, nem is mondtad, hogy randid lesz ma este! – fogadott azonnal kitörő örömmel anyu, nekem meg fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék, inkább szaladtam volna abba a rohadt moziba, csak ne kelljen ezt a beszélgetést végigélnem, pedig esküszöm, a hátam közepére se kívántam ezt az egészet. Azt viszont még annyira se, hogy anyu kikotyogja, hogy meleg vagyok.

- Öö… - kezdtem igencsak értelmesen, közben segélykérően Kyóra pillantva. – Nem gondoltam, hogy annyira fontos lenne.

- Hát persze, hogy az! – jelentette ki anyu lelkesen. – Az első randidról van szó, annyira örülök, hogy végre találtál valakit, aki kiráncigál egy kicsit szórakozni a világba!

Azonnal égni kezdett az arcom; jó, Die-nak köszönhetően az énekesünk sejthette, hogy hivatalosan ez a helyzet, de azért nem örültem, hogy minden kitudódott.

- Szoktam koncertekre járni – emlékeztettem az édesanyámat, mire ő csak legyintett.

- A saját koncerted nem számít, az nem igazi szórakozás.

- Nekem az – ellenkeztem.

- Jól van, ha te mondod – hagyta rám, mert már el is kezdett kutatni a legközelebbi szekrényben. – Valahova ide tettem a fényképezőgépet…

- Az meg minek? – szörnyülködtem rosszat sejtve.

- Természetesen lefotózni titeket!

Hát igen, ettől féltem. Mivel anyám épp nyakig eltűnt a szekrényben, közben arról csacsogva nagy lelkesen, hogy az életem minden egyes fontos eseményét megörökítette az első iskolai napommal, kiesett tejfogammal és hasonlókkal egyetemben, miért pont ezt hagyná ki, Kyo megengedhette magának, hogy hangtalan röhögőgörcsöt kapjon, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Szerettem anyut meg minden, de néha a sírba tudott kergetni az ilyen húzásaival. És ha Kyo tényleg az első fiúm lett volna, akkor tényleg menten leszúrtam volna magam az első szamuráj alakú nipp kardjával, ami a szekrényen álldogált társaival egyetemben egy karnyújtásnyira tőlem.

- Arra semmi szükség – jelentettem ki, és intettem Kyónak, remélve, hogy lát a könnyeitől, amik kicsordultak a nevetéstől, majd megindultam az ajtó felé. Szerencsére a srác megkegyelmezett nekem, mert felkelt és követett, úgyhogy gyorsan folytattam. – Sietnünk kell, mert mindjárt kezdődik a film, szóval szia!

- Viszlát! – köszönt el Kyo is, akit egyébként közben jól oldalba taszítottam, hogy szedje a lábát, aztán én is követtem odakintre, és mit sem törődve anyu méltatlankodásával, hogy pedig már megtalálta azt a rohadt fényképezőgépet, becsuktam az ajtót.

- Kedves az anyukád – jegyezte meg az énekes azonnal vigyorogva.

- Sajnálom, néha kicsit túl… sok – sóhajtottam fel, aztán megszaporáztam a lépteimet. – Amúgy siessünk, mert képes és utánunk jön.

- Oké – zárkózott fel mellém Kyo, aztán kissé komolyabb ábrázattal megjegyezte: - Egyébként irigyellek.

- Miért? – pillantottam rá meglepetten.

- Én is pont ilyen anyát szerettem volna.

Ekkor jöttem rá, hogy szinte semmit sem tudok erről a srácról, akivel egy ideje már együtt zenélek. Kissé zavarba is jöttem, mert mindeddig semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a magánéletéről beszéljen, de ha már ezt megemlítette, úgy éreztem, megkockáztathatok egy óvatos kérdést.

- A… te anyukád?

- Nem egy mintaanya, mondjuk így – válaszolta, és ezzel láthatólag lezártnak tartotta a kérdést, úgyhogy inkább nem kérdeztem rá, miért, bár érdekelt volna.

Aztán sikerült felszállnunk a metróra, és akkor már egyáltalán nem beszélgettünk egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a mozi elé. Igazából azt se tudtam, milyen filmet nézünk meg, pont az ilyen kis részletek nem érdekeltek, mikor azon kellett kattognom, hogy mit kezdek egy lánnyal, csak annyit tudtam, hogy valami vígjáték. Érdeklődve néztem a poszterét, hogy hátha kisilabizálok valamit a történetről a képből, és amíg ezzel voltam elfoglalva, megérkeztek a lányok. Legalább nem láttam messziről őket, ennek köszönhetően pár másodperccel kevesebbet kellett úgy vernie a szívemnek, hogy majd kiugorjon a helyéről.

- Milyen csinosak vagytok – bókolt Kyo, mire a csajok vihogtak egy sort, én pedig szokás szerint csendben maradtam. Vettünk túlárazott pattogatott kukoricát és üdítőt, aztán beültünk a terembe, mindenki a „választottja” mellé; végül is arra jutottam, miután lekapcsolódtak a fények és elkezdődött a film, hogy ez a mozis randi egész jó ötlet volt. Ha mondjuk egy étterembe megyünk, ott nem ülhettem volna végig kussban, de így megvolt rá az ürügy, hiszen a filmnézés közben nem lett volna valami túl udvarias beszélgetni.

Persze amíg vártunk a filmre, nem ártott volna. Junko próbálkozott is, egész kedvesen igyekezett szóra bírni, én pedig egyszavas válaszokkal elintéztem; sajnáltam, de akkor sem voltam képes többre. Aztán a film felénél véletlenül balra pillantottam, és azt láttam, hogy Kyo keze a lány combján, a miniszoknya alatt félig-meddig; szóval kihasználta a helyzetet, Miko pedig nem ellenkezett, sőt. Hát ettől ugyan nem éreztem jobban magam, mindenesetre még inkább feszengve néztem végig a rohadt filmet, ami egyébként egyáltalán nem is volt olyan vicces, legnagyobb jóindulattal is csak vagy kétszer mosolyodtam el rajta, akkor is inkább kínomban.

- Beülhetnénk még valahova – jelentette ki Miko, miután kijöttünk a mozi épületéből, és megtárgyaltuk, hogy ez ritka ócska film volt.

- Jó ötlet – kapott az alkalmon Kyo, és felénk pillantott. Én vállat vontam, Junko meg kissé lelohadt lelkesedéssel válaszolt:

- Rendben.

Ettől azért kicsit tartottam. Tudtam, hogy most már beszélgetnem kell, de akkor is inkább Kyóval társalogtam bővített mondatokban, mikor a levesünk felett ültünk, a randipartneremre szinte rá sem néztem, úgyhogy nem tudtam, hogy reagál rá. Volt egy olyan sejtésem, hogy már rájött, hogy egyáltalán nem érdekel, szóval nem lehet túl boldog, mindenesetre nem mutatta ki nyíltan.

Aztán Kyo felhívott mindenkit a lakására. Ahogy mondom, mindenkit; hirtelen nem értettem az egészet. Oké, hogy a lányt minél gyorsabban le akarja fektetni, hogy aztán kidobhassa, ismertem a tervét, viszont már megint nem volt képes beavatni a részletekbe. Kérdő tekintettel bámultam rá, de hiába, mintha észre sem vette volna. Helyette Junkóra tekintettem hát, aki szintén kissé értetlennek tűnt, mindenesetre Mikónak tetszett az ötlet, mert nekiállt rábeszélni a barátnőjét. Én meg, amilyen ostoba voltam, belementem, miután Junko is.

Elvileg inni hívott. Én meg az ivás… nem nagyon szoktam alkoholizálni, viszont a lányok lelkesebbek voltak. Nem volt nehéz ügy leitatni Mikót, ezt már akkor láttam, mikor nekiesett a rozénak, pedig volt egy olyan sejtésem, hogy a nélkül is simán hagyta volna magát megfektetni.

Egyébként akkor jártam először Kyo lakásán: igencsak apró volt, és rajta kívül még két lakótárssal osztotta meg, akik állítólag nem aludtak otthon aznap éjjel. El sem tudtam képzelni, hogy férnek el annyian egy ilyen kis élettérben, mindenesetre hálát adtam, amiért én a szép, viszonylag nagy és tiszta házban élhettem a szüleimmel. Nem azt mondom, hogy Kyo egy koszos lyukban élt, de azért lett volna mit takarítani rajta, mondjuk így.

Volt azonban, akit ez nem zavart, például Mikót, aki hagyta magát lenyomni a puszta tatamira. Konkrétan Kyo ráfeküdt és a nyakát kezdte csókolgatni, közben tapogatta, mi pedig Junkóval nézhettük az egészet… Tudtam, hogy rossz ötlet volt belemenni ebbe az egészbe. Legszívesebben a tenyerembe temettem volna az arcom, vagy inkább hazamentem volna.

Aztán Kyo felemelte a fejét, és megszólalt.

- Ne szégyenlősködjetek már! – Azzal Junko felé bökött. Miko meg vihorászott aláfestésként.

A mellettem ülő lányra pillantottam, aki bizonytalanul nézett vissza rám, szerintem fogalma sem volt, hogy hajlandó leszek-e végre foglalkozni vele. Nekem se, azonban Kyo besegített egy kicsit, miután felült mellém, taszított rajtam egyet, úgyhogy nekilökődtem Junkónak, és hirtelen azt se tudtam, hogy most essek mélységes zavarba, vagy csesszem le az eszetlen énekest.

Végül Junko úgy dönthetett, jobb lesz, ha kezébe veszi az irányítást, mert megéreztem magam körül a karjait, közben egész közelről beszívhattam az édeskés parfümjét is, amitől egész elbódultam, legalábbis ezzel magyaráztam azt utólag, hogy felemeltem a fejem, belenéztem a lány szemébe, aztán inkább becsuktam a sajátomat, és miután az egyik karomat a dereka köré fontam, megcsókoltam.

Épp csak kísérletezős csók volt, lágy és nem túl hosszú, aztán Junko nyakába temettem az arcom, és próbáltam felfogni, hogy épp mit csinálok. A lány azonban ezt valamiért bátorításnak vehette, mert kicsit hangosabban, reszelősen felsóhajtott, és a keze a pólóm alá vándorolt.

Törékeny (5. fejezet)

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

Nem lett igazam, és ennek nagyon tudtam örülni. Mikor legközelebb találkoztunk Kyóval, már tudott a pletykáról, és nem úgy tűnt, mint akit nagyon izgat a dolog, egy legyintéssel elintézte. Mentálisan meg is szidtam magam, amiért zavarba jöttem, amint megpillantottam, de ez ellen sajnos semmit sem tudtam tenni. Még jó, hogy Die elvolt valamerre, gondolom, megint nőket hajkurászni, és nem látta az ominózus elvörösödésemet, mert tuti még legalább egy hétig emlegette volna.

Aztán valahogy úgy esett, hogy kettesben maradtunk Kyóval egy túlságosan kis helyiségben. Éreztem, hogy ebből nem sülhet ki semmi jó, de aztán mégsem menekültem, csak azért fohászkodtam, hogy Kisaki meg Kaoru gyorsan visszaérjenek az elcsatangolt hangmérnökkel együtt, mert Die-t még mindig nem tudtam hiányolni, aztán megtörtént, amitől tartottam, Kyo felém fordult, és érdekes hangon megjegyezte, hogy:

- Szóval téged zavar, mi?

- Micsoda? – adtam az értetlent, de nem túl hitelesen sajnos.

- Hogy állítólag nyálasan romantikus kapcsolatot ápolunk egymással.

- Ja, hogy az… - Az agyam sosem pörgött elég gyorsan ilyen helyzetekben, mikor valami frappánsat kellett volna válaszolni, és ezzel elintézettnek tudhattam volna a témát. – Csak kicsit kínos, hogy a csajok összesúgnak a hátam mögött.

- Melyik csajok? – kérdezte Kyo, én pedig gyanútlanul válaszoltam:

- Nem tudom, én nem nagyon ismerem őket, de mintha Die azt mondta volna, hogy Junko, meg talán Miko…

- Miko, mint a sminkes csaj?

- Ja, asszem – vontam vállat, mire Kyo lecsapta a mappáját a kisasztalra, és azzal, hogy mindjárt jön, egyedül hagyott. Én meg, amilyen hülye és naiv voltam, el sem tudtam képzelni, mi baja lehetett hirtelen, hogy így elrohant, aztán ugrott be, hogy nyilván nem hiába kérdezte a lányok nevét. Bennem pedig még mindig ott volt valami kis félsz, hogy felizgatja magát és az nem tesz neki jót, arról pedig már ne is szóljunk, hogy mennyire kínos lenne szembenézni a csajokkal, úgyhogy nagyon gyorsan felpattantam a helyemről, és Kyo után iramodtam. Csak hát jó lett volna tudni, merre is indulhatott pontosan… Végül arra jutottam, hogy lemegyek a recepcióra, mert a múltkor ott futottam össze a lányokkal, és ha nem találnám ott őket, aminek sajnos nagy esélye volt, legalább megtudakolom, hol lehetnek.

Persze odalent senki nőnemű lényt nem találtam a recepciós csaj kivételével, aki épp egy magazint olvasott nagy érdeklődéssel. Annyira sütött róla, hogy magasról tesz a többi emberre, hogy komolyan megrettentem, és vissza akartam fordulni, de aztán emlékeztettem magam, hogy nekem fontos küldetésem van; meg kell akadályoznom, hogy Kyo kínos helyzetbe hozzon engem és a bandát.

Bizonytalan léptekkel közelítettem meg a lányt a pultban, aki erre felnézett az újságból, és legnagyobb megkönnyebbülésemre azonnal megkérdezte:

- Segíthetek?

- Aha… Meg tudnád mondani, bent van-e a Miko nevű sminkes?

- Ó, Miko-chant keresed? – rökönyödött meg a lány, és még el is pirult, mire én szintén. Hát persze, csaptam gondolatban a homlokomra, nyilván ő is hallott a pletykáról, és most azt hiszi, én akarok beolvasni neki, nem Kyo… Azt kívántam, bárcsak hallgattam volna a gyáva Shinyára, aki elfutott volna. De nem, nekem muszáj volt megkérdeznem, ezzel is csak tovább bonyolítva a helyzetet… - Én úgy tudom, a 207-esben van megbeszélésen, de lehet, hogy már végeztek…

Gyorsan megköszöntem a lánynak a segítséget, és sprinteltem fel a másodikra, az ominózus terem felé, ahol azonban az ácsorgó, illetve járó-kelő emberek között meg is láttam Kyót, aki épp abban a pillanatban kapott el egy lányt, aki, ha jól sejtettem, Miko volt. Tehát elkéstem… és hogy még rosszabb legyen a helyzet, a banda, akikkel a csaj épp dolgozott, szétszórtan a közelben volt, a többi emberről nem is szólva, és mind szemtanúi lehettek annak, hogy Kyo Mikóhoz beszél, aztán lélekszakadva én is megjelenek…

- Shinya-san! – lepődött meg Miko, és mélyen meghajolt felém. Kyo vetett rám egy különös pillantást.

- Mit keresel itt?

- Ne csináld ezt! – mondtam olyan halkan, hogy csak remélni tudtam, a srác azért érti. – Hagyd, menjünk inkább vissza…

- Ugyan már – legyintett Kyo, aztán visszafordult a csajhoz, aki nagy szemekkel bámult ránk. – Velünk tudnál jönni egy pillanatra? Valamit meg kéne beszélnünk.

- Hát persze – vágta rá a lány, én pedig nem is értettem; nyilván tudta, miért kerestük meg, akkor hogyhogy nem látszott rajta legalább egy kicsit, hogy szégyelli magát?

Hogy a zavarom teljes legyen, Kyo egyenesen a büfé felé terelt minket, aztán egész egyszerűen megkérdezte Mikót, mit kér. Konkrétan meghívta egy kávéra, a lány már pirult, az egész olyan… nyomulásnak nézett ki szemrehányás helyett. Míg az énekes elvolt a rendelésért, mi ketten a sminkessel üldögéltünk egymás mellett az asztalkánál, és esküszöm, ennél kínosabb szituációt nem nagyon tudtam volna elképzelni. Amikor pedig Kyo visszatért, és nem kertelt, hanem egyből a tárgyra tért, leesett az állam… ugyanis nem arra a tárgyra tért, amire én gondoltam.

- Miko-san, te nagyon csinos lány vagy, szeretném megkérdezni, hogy eljönnél-e velem randizni.

A sminkes erre idétlen hangon vihogni kezdett, én meg tágra nyílt szemmel bámultam a jelenetet, és fogalmam sem volt, mit keresek itt. Nyilvánvalóan belegyalogoltam valamibe, amibe nem kellett volna, és gyorsan ki kellett találnom valami ürügyet, hogy lelépjek és ne zavarjak, mert már épp eléggé zavartam, de annyira elvörösödtem, hogy képtelen voltam egy szót is kinyögni. Meg se hallottam, mit beszélget a két asztaltársam, csak arra kaptam fel a fejem, hogy feltűnt, hogy Kyo a nevemet mondja.

- …eljönne-e Shinyával?

- Tessék? – kotyogtam közbe rosszat sejtve, mire az énekes felém fordult, és érdekes tekintettel megismételte.

- Épp azt kérdeztem Miko-santól, hogy nem hívná-e el a barátnőjét, Junko-sant, hogy randizzon veled.

Csak pislogni tudtam ezt hallva. Milyen remek, hogy Kyo ezt a tervet egyáltalán nem is beszélte meg velem előre! Kezdtem azt hinni, azért büntet, amiért belekotnyeleskedtem ebbe az egészbe, és ott abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy többé nem fogok ilyet tenni, felőlem az énekes akármilyen jelenetet is rendezhet, én nem fogom megállítani. Viszont most azzal kellett foglalkoznom, hogy valahogy rájöjjek, hogy kéne reagálni, ugyanis sajnos Miko kapott az ötleten.

- Akkor lehetne belőle dupla randi! – örvendezett, mire Kyo csak bólogatott. – Ha gondoljátok, megkeresem most, még tuti bent van.

- Ráérünk, kávészünet van – válaszolta az énekes, a lelkes lány pedig felpattant, miután kiitta a maradék italt, és a csípőjét buzgón riszálva elsétált. Rám ugyan ez nem sok hatással volt, de úgy láttam, Kyo elmélyülten figyeli Miko fenekét… Most már tényleg fogalmam sem volt, mi folyik itt.

- Mit művelsz? – kérdeztem fojtott hangon. – Azt hittem, le akarod tolni, amiért pletykákat terjeszt rólunk, erre randira hívod?

- Én se pont így terveztem – vont vállat Kyo. – Csak aztán megláttam, hogy egész jó bőr, meg te is felbukkantál… szóval improvizáltam.

- De én nem akarok azzal a lánnyal randizni! – ellenkeztem enyhén kétségbeesetten. Alapjáraton nem érdekeltek a nők, ráadásul ott volt Kisaki, akivel ugyan nem jártam, de nem hittem, hogy örülne neki, ha megtudná, hogy valami csajjal találkozgatok.

- Most miért? – nézett rám Kyo enyhén értetlenül. – Ha jó nő, megdugod egyszer-kétszer, aztán dobod, és két legyet ütünk egy csapásra.

- Milyen legyet? – pislogtam rá.

- Elterjed a híre, hogy mégiscsak heterók vagyunk, ráadásul koppannak a csajok is.

- Inkább kiabáltál volna vele – sóhajtottam fel reményvesztetten, de tovább nem tudtunk erről beszélni, ugyanis felbukkant Miko, mögötte Junko, akivel szépen bemutatkoztunk egymásnak, aztán mindenki várakozóan rám nézett. Nyilván itt lett volna az ideje, hogy elhívjam, én azonban csak ronda pillantást vetettem Kyóra. Azt akartam ezzel, hogy vonja vissza az egészet, felőlem szexelhet Mikóval, csak engem hagyjon ki belőle, viszont a többiek ezt kissé máshogy értelmezték. Sajnos.

- Shinya barátom nem igazán a szavak embere, de szeretné, ha randiznál vele – mondta végül az énekes Junkónak, aki erre rám pillantott, ami mondjuk elég nehéz lehetett, mert makacsul az ölembe bámultam. Kyo az asztal alatt bokán rúgott, mire megint egy neheztelő pillantást vetettem felé, aztán kénytelen-kelletlen a lány szemébe néztem.

- Szívesen elmegyek veled – mosolygott rám, én meg zavartan bólintottam.

- Köszönöm – nyögtem ki, majd megsemmisülten hagytam, hogy a másik három megbeszélje a részleteket. Az senkit se érdekelt, hogy nekem mi a véleményem az egészről, úgyhogy egész egyszerűen játszottam a bólogató kutyát, majd ahogy visszasétáltunk a többiekhez, tudatosult bennem, hogy tényleg randiznom kell egy lánnyal.

De én nem értek a lányokhoz…

- Nem mondod! – Arra kaptam fel a fejem, hogy Kyo már el is újságolta ezt a nagyszerű hírt Die-nak. Nem hittem el, hogy ennyire nem bírja tartani a száját… behúzott fejjel igyekeztem a dobok mögé bújni, sajnos azonban a kotnyeles gitáros így is betalált.

- Shin-chan, neked randid lesz?

- Nagyon úgy tűnik – motyogtam, és lopva a pókerarcú Kisaki felé pillantottam. Nem nézett vissza rám.

- Ez lesz az első?

- Mi közöd hozzá? – meredtem rá kissé ellenségesen, de ő ezt sose vette fel sajnos.

- Szóval igen! Ha akarod, adok tippeket, hogy kell megtalálni a nők csiklóját, mert az a legnehezebb, de ne félj, én már profi vagyok benne!

- Hát hogyne, Die fiam – veregette vállon a mellé lépő Kaoru szívélyesen. – Bár az exed mintha valami egész mást terjesztene rólad…

- Az egy idióta ribanc, és nyilván hazudik – fonta karba a kezét azonnal Die, én pedig jót vigyorogtam volna rajta, ha épp nem vagyok sík ideg.

- Nyilván – szólt bele a beszélgetésbe Kisaki is, akire rá se mertem nézni. – A szád helyett viszont jobb lenne, ha a kezed járna, és kezdhetnénk végre.

Die még mormogott valami félreérthetőt, hogy köszöni szépen, neki a szája és a keze munkájára se volt soha panasz, aztán beállt az igába a többiekkel együtt. Amint végeztünk, Kisaki odalépett hozzám, és felajánlotta, hogy hazavisz; mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent, legalábbis eddig mit jelentett. Idegesen sóhajtva fogadtam el az ajánlatát, és közben felkészültem a számonkérésre.

Denevérirtás mesterfokon

Cím: Denevérirtás mesterfokon
Fandom: Sarigia
Páros: Asuka/Natsu
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, nemi erőszak szerepjáték, mélytorkozás, PWP
Leírás: Natsu esete a denevérirtó szakemberrel.

Denevérirtás mesterfokon

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Natsu habozás nélkül bólintott; már rég eldöntötte magában, nem is értette, Asuka miért rezelt be ennyire az utolsó pillanatban. Hiszen amúgy is mindent megbeszéltek már…!

- Persze. Azt hittem, ez egyértelmű.

- Hát eléggé – nevetett fel kissé zavartan az énekes. Mintha hirtelen bele sem tudott volna nézni a bandatársa várakozással teli, csillogó szemeibe. – Csak még sosem csináltam ilyet. Igazából… meg sem fordult a fejemben, amíg fel nem hoztad…

- De tetszik az ötlet. – Kijelentés volt, nem kérdés, és Asukának be kellett vallania, hogy tényleg így van. Bizonytalanul bólintott. – Akkor erről ennyit. Este találkozunk.

- Várj! – kiáltott a gitáros után a másik férfi. Az megtorpant, mielőtt még kiléphetett volna az ajtón, és kíváncsian pillantott az énekes felé.

- Miért én? – tette fel végül Asuka a kérdést, ami annyira foglalkoztatta.

- Benned megbízom.

---

Natsu magában dudorászva mosta le a testéről a tusfürdő habját, majd elzárta a csapot, és kicsavarta a haját. Megtörölközött, és elővette a hajszárítót; egyszerű, mindennapos cselekedetek, mozdulatok, most azonban kellemes izgalom járta át minden porcikáját. Mégsem olyan hétköznapi estének ígérkezett a dolog; mikor csengettek, gyorsan letette a fésűt a kezéből, fürdőköpenybe burkolózott, majd kisietett a nappaliba. Rápillantott a faliórára; mindketten halál pontosak voltak. Natsu megigazította a köntösét meg a haját a tükörben, aztán kinyitotta az ajtót.

- Jó napot, a denevérek ügyében jöttem.

- A… mik? – pislogott Natsu kissé értetlenül a férfira, aki egy szórólapot nyomott a kezébe.

- Denevérirtás mesterfokon – magyarázta az idegen. És valóban, a papírra ugyanezt a reklámszöveget nyomtatták néhány, egyébként egészen aranyos denevérrajz mellé; nem volt épp a legjobb stratégia, hacsak nem azt akarták ezzel elérni, hogy a potencionális ügyfelek megsajnálják szegény, cuki állatkákat. – A házmester hívott, mint kiderült, az ön ablakai mellett, a falban nagyszámú kolónia él… nem hallott róla?

- Nem igazán – vallotta be Natsu, mindenesetre arrébb lépett az ajtóból. – Hát, ha a házmester hívta, akkor jöjjön, bár…

A férfi meg sem várta a mondat végét, máris bent volt, bezárva maga mögött az ajtót, mintha rögtön otthon érezte volna magát.

- Bár kicsit különös, hogy ilyen későn jön – folytatta Natsu.

- Tudja, ez ma az utolsó munkám - igyekezett a magyarázattal a férfi, miközben lerúgta a bakancsát. – Kicsit elhúzódott a mai nap.

- Á, túlóra – bólogatott Natsu, átérezve a másik férfi helyzetét. – Izé, nem tudom, hol akarja kezdeni…

- Az ott a háló? – mutatott az egyik ajtó irányába a szaki, mire Natsu bólintott.

- Akkor nézzünk be oda.

A házigazda vezetésével besétáltak a szobába, aminek nagy részét az ágy tette ki. Natsu kissé összébb húzta magán a köntösét, miközben az ablakhoz lépett, hogy kinyissa, de mielőtt ezt megtehette volna, érezte, hogy valaki hátracsavarja a karjait. Rögtön felkiáltott, mert elég fájdalmas volt a dolog, hiába próbált azonban dulakodni, a másik férfi erősebbnek bizonyult. Ráadásul valamivel összekötözte Natsu csuklóit; mintha egyetlen pillanat műve lett volna az egész, a gitárosnak még ellenkezni se nagyon volt ideje.

- Mi a fenét művel? – kiabálta Natsu. – Engedjen el most azonnal!

Az idegen egyik karjával hátulról magához szorította, a másikkal befogta a száját.

- Kussolj, és akkor talán nem fog fájni annyira.

- Mi nem fog fájni? – akarta kérdezni a gitáros, de nem igazán sikerült neki, hála a férfi tenyerének, ami a szájára volt tapasztva; az idegen hátrarángatta, majd rálökte az ágyra. Natsu próbálta ugyan lerugdosni magáról, de a másik férfi túl gyors volt, máris rávetette magát, kioldotta a fürdőköpenyt, és habozás nélkül beleharapott az érzékeny bőrbe Natsu nyakán.

- Hagyja abba! – jött meg ismét a gitáros hangja, ahogy nem blokkolta semmi a száját; közben az idegen láthatólag rájött arra, hogy ez így nem lesz jó, még valakinek feltűnik a hangzavar. Gyors mozdulattal egy kendőféleséget vett elő a zsebéből, azzal kötözte be Natsu száját, mégpedig eléggé szorosan ahhoz, hogy fájjon. A házigazda ezek után csak nyöszörögni tudott, amit becsülettel meg is tett ugyan, ezzel azonban nem ment sokra. Még hangosabban segítségért kellett volna kiabálnia, de már késő volt. Ráadásul mintha minél többet ficánkolt alatta, annál inkább izgatta volna a szakit; Natsu érezte, ahogy annak merevedése a combjához nyomódott a nadrág alatt. És ami még ennél is rosszabb volt, miközben a férfi ajkai, majd foga súrolta a kemény mellbimbóját, érezte, hogy az ő farka is kezd felállni.

Sajnos ez az idegen figyelmét sem kerülte el.

- Nahát – mondta, és a tenyerébe fogta a merevedő hímtagot. – Csak nem élvezed?

Natsu hevesen rázta a fejét, de hiába tagadott, a teste egészen mást mondott. Milyen megalázó…!

A férfi egy pillanatig éhes tekintettel figyelte Natsu éledező merevedését; a gitáros megijedt, mikor rájött, mi következik, semmit sem tehetett azonban, hogy megakadályozza. A másik férfi lehajolt, és a szájába vette; szopni kezdte, és túl jó volt ahhoz, hogy Natsu kihasználja a helyzetet, és megpróbálja lerugdosni magáról. A teste még mindig meg volt feszülve, azonban már nem izgett-mozgott, nem próbálta lerázni magáról a támadóját; vörös arccal csukta be a szemét jó szorosan, miközben az igencsak tehetségesnek bizonyuló száj és nyelv dolgozott rajta.

Az idegen egyik meleg tenyere a gitáros combját simogatta, majd kicsit feljebb csusszant, megtapogatta a heréket, és végül még hátrébb kötött ki. Natsu biztos lehetett benne, hogy a szaki a lyukat keresi, de azt az örömöt aztán már biztosan nem akarta megadni neki, hogy felnyögjön, mikor belé hatol.

Elrántotta a csípőjét, az sem érdekelte, hogy így kihúzza az idegen szájából a farkát, rá kellett jönnie azonban, hogy ez elég rossz ötlet volt. A férfi ismét ránehezedett, hogy ne tudjon elszökni, és hatalmas pofont kevert le neki.

Natsu hirtelen fel sem fogta, mi történt; a csattanás mintha visszhangzott volna a szobában, a fájdalom váratlanul érte, pár másodpercig csak meglepetten pislogni tudott.

- Hát rendben – mondta az idegen kissé lihegve. Talán a dühtől, talán az izgalomtól, talán mindkettőtől. – Ha nem akarod, nem okozok neked örömöt. Akkor foglalkozzunk csak velem.

A gitáros ijedten pislogva figyelte, hogyan bontja ki a nadrágjából a másik férfi a kemény farkát. Aztán az idegen a kendőhöz nyúlt, levette Natsu szájáról, de időt sem hagyott neki, hogy a gitáros azon kezdjen gondolkozni, mit kiabáljon, mert a másik férfi odanyomta az ajkaihoz a merevedését. Persze rögtön összeszorította a száját, így aztán tényleg esélye sem volt segítésért ordítani.

- Gyerünk, nyisd ki – mordult rá a szaki; mivel Natsunak láthatólag esze ágában sem volt ezt megtenni, az idegen egyszerűen befogta az alatta fekvő áldozata orrát. A régi jó módszer működött, ahogy a gitáros levegőért kapkodva kinyitotta a száját, már benne is volt a betolakodó makkja.

Natsu felnyögött, de hiába próbálta kiköpni, az idegen úgy lefogta, hogy mozdítani sem tudta a fejét.

- Emlékszel, mit mondtam? – duruzsolta a férfi túlságosan szexi hangon; a gitáros akaratlanul is megborzongott. – Ha jól viselkedsz, nem fog fájni annyira.

Natsu ismét becsukta a szemét, és lassan elengedte magát. Vöröslő arccal hagyta, hogy a rajta trónoló férfi mélyebbre dugja a szájába a farkát; mikor az idegen látta, hogy nem ütközik ellenállásba, kisvártatva szabályosan szájba baszta az alatta fekvő férfit, aki csak akkor kezdett ellenkezni, mikor egyszer, talán nem is annyira véletlenül kissé mélyebbre ment a dolog. Bekönnyezett és azonnal köhögni, fuldokolni kezdett, mire a másik nagy kegyesen kihúzta egy pillanatra a merevedését, csak hogy ismét visszadugja. Először csupán a szájába, aztán pár lökéssel később ismét mélyebbre. Addig ismételte mindezt, míg a gitáros valamennyire meg nem szokta, bár akkorra már szabályosan folytak a könnyei, égett a torka, és az arca alsó része a saját nyálától volt maszatos.

- Ez az – nyögte meglepően szexi, mély hangon az idegen; Natsu legnagyobb sajnálatára és zavarára a saját farka reagált is rá, megrándult és lassan ismét éledezni kezdett, pedig azok után, hogy nem foglalkoztak vele, igencsak lekonyult szegény. Egyedül az vigasztalta, hogy a szaki el volt foglalva ahhoz, hogy ezt észrevegye, mert biztosan kigúnyolta volna érte.

Némi mélytorkozás után aztán az idegen kihúzta a farkát, talán még nem akart elélvezni, helyette a hátára fordította Natsut, akinek már igazán ellenkezni sem volt ereje. Kábán hagyta, hogy úgy állítgassák a végtagjait, mint egy babának; szexbabának, hogy pontosabbak legyünk. Sajnos a gondolatra megint keményedni kezdett, pedig egyáltalán nem akarta.

Az idegen odanyúlt az áldozata szélesre tárt lábai közé, és a hüvelykujjával simogatni kezdte a lyukacskát. Natsu ugyan összeszorította, ahogy hozzáért a másik férfi, de mikor valahonnan előkerült egy tubus síkosító, és a szaki elkezdte masszírozni, akaratlanul is ellazult. Túl kellemes volt…
Felsóhajtott, mire azonnal megérezte a másik férfi meleg leheletét a tarkóján, ahogy az odahajolt hozzá, majd a fülébe suttogott:

- Tudtam, hogy élvezni fogod.

Natsu elpirult, inkább a matracba fúrta a fejét, csak hogy ne kelljen az idegenre néznie. Amaz közben belehatolt a már cseppet sem ellenkező gitárosba a mutatóujjával, egészen könnyedén siklott be.

- Nahát, csak nem napi használatban van a lyukad? – érdeklődött az idegen gúnyosan, mire a gitáros csak nyögdécselt valamit a matracba, semmi pénzért fel nem emelte volna a fejét, bevallani pedig még annyira sem akarta a tényeket. Kisvártatva az idegen középső ujja is követte a másikat; Natsu farka kemény volt már, mint a kő, és elég kényelmetlenül nyomódott a hasának. Fészkelődni kezdett, először azért, hogy jobb pozícióban legyen, aztán ahogy megérezte a súrlódást, már egész más oka lett a mozgásnak, amit végzett.

- Állj csak meg! – szólt rá a másik férfi figyelmeztetőleg, és hatalmasat csapott a gitáros fenekére, aki erre tényleg le is állt. – Majd én eldöntöm, mikor élvezkedhetsz – jelentette ki az idegen, majd a szabad kezével a gitáros farka után nyúlt, és hátrahúzta. Natsu felnyögött, mivel ez rohadtul kellemetlen volt így annak ellenére, hogy a másik férfi kétfelől is stimulálta; végül nem bírta tovább, felkészült rá, hogy ezért büntetést kap, de kis nehézségek után feltornázta magát a térdeire, így a farka szabadon meredhetett előre a levegőben. Szerencsére azonban nem volt oka a félelemre, mert a másik férfi nem vette rossz néven.

- Hm, szóval ennyire bejön a dolog, mi? – érdeklődött kajánul. Natsu válasz helyett csak még nagyobb terpeszbe vágta a lábait, az idegen pedig jutalmul ezért a manőverért a harmadik ujját is becsúsztatta, miközben tovább verte a gitáros merevedését. Natsu lehajtotta a fejét, és nagyokat szusszant. Szégyellte magát; ő tényleg ellenkezni akart, mégsem tudott mit tenni az ellen, hogy élvezte az egész procedúrát.

- Mivel ilyen jó fiú voltál, megkapod a farkam – jelentette ki pár perc múlva az idegen. – Tudom, hogy mennyire vágysz rá, ugye igazam van?

- Igen – nyögte halkan Natsu, és még jobban pucsított. Ez azonban nem volt elég a szakinak.

- Akkor mondd ki – suttogta ismét az áldozata fülébe egészen izgató hangon. A gitárosnak már meg sem fordult a fejében, hogy ellenkezzen, engedelmesen mondta ki, amit kellett.

- Kérem, basszon seggbe!

A szaki elvigyorodott, majd gumit húzott, alaposan meglocsolta a szerszámát síkosítóval, és megtette, amit kértek tőle. A házigazda elégedetten nyögött fel, ahogy megérezte a másik férfi makkját a lyukához nyomódni. Egészen könnyedén hatolt be; Natsu elengedte magát, befogadta a hímtagot, és élvezte minden milliméterét, ahogy az beléfurakodott.

Az idegen néhány lökés után megkönyörült rajta, mert ismét a kezébe fogta Natsu farkát, aki pár perc után érezte, hogy máris a csúcs közelében van. Igyekezett ugyan lehűteni magát, valami nem túl szexire gondolni, de semmi sem jutott eszébe; végül hatalmas nyögés kíséretében élvezett a maga alá gyűrt fürdőköpenyre, és ezzel együtt nem bírta magát tartani tovább, a csípője is az ágyon landolt. Az idegen azonban nem zavartatta magát túlságosan, egyszerűen fekve hatolt bele ismét a partnerébe, és úgy dugta; a gitáros persze egyenesen beleesett a saját élvezetébe, de már ezt sem bánta. Ekkorra mindketten hangosan ziháltak; nemsokára a másik férfi is elérte a csúcsot, beleélvezett Natsu fenekébe, aztán még mindig lihegve húzta ki magát belőle, és lerántotta magáról az óvszert, csomót kötött rá, majd kidobta a nem messze álló kukába. Csak ezek után fordult ismét a gitároshoz, aki üveges tekintettel bámulta, még mindig hason fekve az ágyon. Kioldotta a kötelet a csuklóin, majd végigsimított a kivörösödött nyomán.

- Túl szorosan kötöttem – állapította meg kissé aggodalmasan, mire Natsu rekedtesen elnevette magát.

- Hidd el, pont így volt a jó – válaszolta. A másik férfi ugyan ebben nem volt olyan biztos, de végül ráhagyta, és inkább segített az elgémberedett karú gitárosnak felülni.

- Van nálam törlőkendő – ajánlkozott a ragacsos foltra nézve Natsu hasán, előkereste a csomagot, és szépen letisztogatta. A fürdőköpenyt is megpróbálta, azonban nem sok értelme volt.

- Hagyd – legyintett a házigazda. – Majd kimosom.

- Jó – hagyta rá a másik; Natsu egyszerűen a földre dobta a beszennyezett ruhadarabot, és közben megpillantott egy leejtett, színes papírdarabot. Felvette, ismét tanulmányozva a cuki denevérek képét, majd megkérdezte:

- Amúgy honnan szedted ezt a szórólapot?

A másik férfi vállat vont.

- Be volt dobva a postaládámba – válaszolta. – Innen jött az ötlet, hogy denevérirtó legyek…

- Akkor köszönettel tartozok a valódi denevérirtónak ezért a jó kis menetért – nevette el magát Natsu, majd lefeküdt, kényelmesen elhelyezkedett az ágyban, és megpaskolta maga mellett a helyet.

- És persze neked is köszönöm – suttogta immár sokkal halkabban a közben a bal oldalára fekvő bandatársának. - Imádtam minden egyes percét.

Asuka elvigyorodott.

- Asszem, ezt még megismételhetnénk…

Az első és egyetlen

Cím: Az első és egyetlen
Fandom: Sailor Moon
Páros: Kunzite/Zoisite
Besorolás: 18+
Figyelmeztetések: slash, yaoi, szüzesség elvesztése, ömlengés, női ruhás Zoisite, lábfétis, pwp
Leírás: Zoisite először bújik ágyba élete szerelmével, Kunzite-tal.

Az első és egyetlen

Megborzongok, ahogy visszaemlékszem az első csókomra. Természetesen Kunzite-samával, ki mással? Ő az első és egyetlen férfi az életemben, és úgy tervezem, hogy ez így is marad – örökre. Vagy legalábbis amíg meg nem halunk, és teljesen biztos vagyok benne, hogy a következő életünkben is együtt leszünk. Kizárt, hogy távol kerüljek tőle, hiszen mi összetartozunk. Ahogy Jadeite mondta: el sem tudna képzelni bennünket egymás nélkül. Nos, én is pontosan ezt érzem, és merem remélni, hogy Kunzite-sama szintén így van ezzel; elvégre mi másért hozott volna ide?

Ja igen, még nem mondtam, de a kastélyában vagyok, egy nagyon szép helyiségben, ami meg sem közelíti azokat a körülményeket, amelyek között én élek. Kezdjük ott, hogy nekem egy szobám van, és slussz; ezzel szemben Kunzite olyan hatalmas épületet tudhat magáénak, amiről én csak álmodozhatok; amúgy épp a fogadószobában lehetek, ha jól sejtem. A bútorok csodaszépek, nem is hasonlítanak azokhoz, amelyek a Birodalom többi részében találhatóak, ugyanabból a nem túl esztétikus anyagból, mint a falak. Ez egész más… akár egy sziget a Sötétség Birodalmának tengerében.

De miről is beszéltem, ja igen, az első csókunk… csodálatos volt. Jutalomként fogtam fel, azt hiszem, azért kaptam, mert olyan okos voltam, és legyőztem azt a nagyképű idiótát, Nephrite-ot… Ugyanis nem minden a puszta erő. Jó, azt elismerem, Nephrite-nak van agya, elvégre mindig a hülye csillagjaival jön, amihez kell némi matematikai tudás, de a cselezésben és trükközésben én vagyok a legjobb ebben az egész rohadt Birodalomban. Az első alkalom volt, hogy padlóra küldtem azt az idegesítő majmot, és bár jócskán kifárasztottam magam, maradt annyi erőm, hogy felé álljak, és leplezetlenül röhögjek azon, ahogy szenved – megérdemelte. Szívesen a nyomorult képébe is tapostam volna, főleg az egyik szexibb tűsarkúmmal, de ilyen lábbeliket csak a szabadidőmben viselhetek, amúgy kötelező az egyenruha, szóval maradt az egyszerű, lapos talpú csizmám.

Ez persze nem tartott vissza attól, hogy véghezvigyem, amit elterveltem, az egyetlen, aki miatt mégis képes voltam türtőztetni magam, Kunzite-sama volt, aki helyettem segítette fel a földről Nephrite-ot, még mielőtt cselekedhettem volna. Talán sejtette, mire készülök, és előbb lépett, mint megtehettem volna – ez is egyike azon tulajdonságainak, amelyeket annyira szeretek. Azt mondjuk nem díjaztam, hogy Nephrite belekapaszkodott, de nem kellett sokáig aggódnom, mert mihelyst a nyomorult eltakarodott a teremből, Jadeite meg utána, megkaptam a jutalmamat; azt a jutalmat, amire hosszú hónapokig vártam. Igen, nem tagadom, mióta először Kunzite-sama gyönyörű szemeibe néztem, arról álmodoztam, hogy hozzám ér… úgy.

Olyan hirtelen érintette az ajkait az enyémekhez, hogy elsőre fel sem fogtam igazán, mi történik. Aztán kikerekedett a szemem, és lebénultam; fogalmam sem volt, mihez kezdjek most, hogy megtörtént, amire vágytam. Nem tudtam, csináljak-e én is valamit. Nekem… meg szabad érintenem? Átölelhetem? Hozzá simulhatok, ahogy szeretném? És ami a legfontosabb… visszacsókolhatom?

Aztán hagytam a fenébe az összes ostoba kérdést, amit az elmém a meglehetősem túlpörgött állapotában kiagyalt, és utat engedtem Kunzite-sama nyelvének, hagytam, hogy játsszon az enyémmel, és hogy átölelje a derekamat, az övéhez nyomva az ágyékomat…

Mikor végeztünk, tiszta vörös volt az arcom, de nem a csók miatt, sokkal inkább azért, mert ennyitől merevedésem lett, Kunzite-sama pedig bizonyára megérezte, ahogy a combjához nyomódott az előbb. Szerencsére azonban nem tette szóvá, csak még egyszer megdicsért, és azt mondta, a délelőttöm többi része szabad.

Örültem is neki meg nem is; egyrészről szörnyen zavarban voltam a történtek miatt, és menekültem volna, hogy a saját szobám magányában verjem ki, mint annyiszor, miközben rá gondolok. Másrészt viszont hihetetlenül boldog voltam, hogy Kunzite-sama büszke rám, Kunzite-sama törődik velem, Kunzite-sama megcsókolt…

Létezhet ennél nagyobb öröm? Szerintem nem.

Végül otthagytam, mert láttam, hogy még dolga volt, és nem akartam zavarni, ellentmondani neki meg főleg nem. De aztán jöttek az újabb lopott, majd egyáltalán nem lopott, és egyáltalán nem szigorúan titokban tartott csókok, érintések… Azt külön élveztem, mikor Nephrite látott meg minket, és képtelen volt titkolni, mennyire forr benne a düh emiatt. Mikor Kunizte-sama nincs jelen, rögtön azzal jön, hogy a ribanca vagyok, aki csak azért van itt, mert szétteszi neki a lábait…

Persze visszavágok neki, de igazából valahol tetszik is, hogy ezt mondja. Bár a valóságban mindez nem történt meg, csak idő kérdése… Van egy olyan sejtésem, hogy nagyon kevés idő van már hátra addig. És ha tényleg így lesz, hát büszkén nézhetek a rohadék Nephrite szemébe. Már alig várom… és persze nem csak ezért.

A gondolataimból Kunzite-sama érkezése ráz fel, aki most nem viseli a palástját, és ez határozottan különös érzéseket vált ki belőlem. Még sosem láttam nélküle, olyan… mintha kicsit meztelenebb lenne a kelleténél. Mindjárt kuncogni kezdek a gondolatra, de igyekszem visszafogni magamat, és komolynak maradni, elvégre… itt vagyok. Vele. Kettesben. És ha a megérzésem nem csal, ma este már nem csak csókolózni fogunk…

- Miért ácsorogsz itt? Ülj csak le – mutat a kanapéra, én pedig zavartan elmosolyodok, és szót fogadok. Ami azt illeti, hülye voltam, amiért annyira feszengtem az előbb, és még leülni se mertem anélkül, hogy Kunzite-sama megengedte volna, de most már mindegy.

- Kérsz? – kérdezi, a kisasztalra helyezett kancsóra mutatva, ami, ha jól sejtem, borral van tele, mellette két pohár. Készült, és ennek módfelett örülök.

- Persze – válaszolom habozás nélkül; lehetne akármi a kancsóban, akár halálos méreg is, ha Kunzite-sama kér rá, azonnal lehajtom az egészet. Szerencsére itt tényleg csak sima borról van szó, kíváncsian kortyolok belőle, hiszen sosem ittam még ilyet. Kicsit furcsa, kicsit kellemetlen, de összességében egyáltalán nem rossz az íze; úgy érzem, meg tudnám szokni. Mindenesetre most nem erőltetném a dolgot, inkább azt figyelem, hogy iszik Kunzite-sama, aki ebben nyilvánvalóan gyakorlottabb nálam; vágyakozva nézem, hogy mozog az ádámcsutkája, ahogy kortyol, ő pedig hirtelen néz vissza rám, amitől összerezzenek. Nem hittem volna, hogy rajtakap, hogy bámulom, de nem is tudom, mint képzeltem. Hiszen Kunzite-sama túl jó megfigyelő ahhoz, hogy ne szúrja ki, hogy valaki egy méterre tőle úgy bámulja, hogy majd kiesik a szeme…

- Milyen? – kérdezi, nyilván a borra célozva, én pedig megkönnyebbülök, hogy nem hozza szóba a bámulásomat.

- Finom – válaszolom gondolkodás nélkül. Mi mást mondhatnék, hiszen Kunzite-sama maga kínált vele.

- A Földről való, az egyik legkiválóbb fajta, ami azt illeti – mondja, a fény felé emelve a poharát, elmélyülten nézve a benne lötykölődő vöröses italt, én pedig azon kapom magam, hogy féltékeny vagyok rá. Azt akarom, hogy Kunzite-sama engem nézzen, csak engem, ne holmi borokat! – Még nem ittál alkoholt, igaz? – fordul hirtelen vissza felém, én pedig bólintok.

- Tényleg nem…

- Persze, hiszen még olyan fiatal vagy. Így nem is csoda, hogy nem érzed a különbséget e között a csodás nedű, és az olcsóbb társai között. De semmi baj, van időd, hogy megtanuld értékelni.

- Úgy lesz, Kunzite-sama! – hajtok fejet azonnal lelkesen. Azt hiszem, tetszik neki, mert végre leteszi azt a nyomorult poharat, és csak rám néz, csak rám figyel… Egészen pontosan közelebb húz magához, és lágyan megcsókol, a szájának is olyasmi íze van, mint a bornak, de így ezerszer finomabbnak találom. Talán tényleg igaza volt… úgy érzem, már most megtanultam szeretni. Ha Kunzite-sama szájában ízlelhetem meg, tényleg csodás nedűnek tűnik.

Csak sajnos túl hamar véget ér. Most nem volt olyan heves, mint legutóbb; azt hiszem, azt élveztem a legjobban, bár minden alkalomnak megvolt a maga varázsa, és mindegyiket imádtam kivétel nélkül, az valahogy… sokkal izgatóbb volt akárminél, amit eddig valaha is átéltem, ha az álmaimat nem számítjuk. Szinte marta az ajakaimat, én pedig próbáltam tartani vele az iramot, miközben a keze a derekamról a fenekemre csúszott, és markolászni kezdte… Borzasztóan begerjedtem, készen álltam volna bármire, azonban Kunzite-sama végül mégis megálljt parancsolt. Azt mondta, ere még nem vagyok kész… hiába bizonygattam neki, hogy de igen. Viszont meghívott ide magához, szóval lehet, hogy mégiscsak hitt nekem.

Egy ideig még üldögélünk, Kunzite-sama arról kérdez, hogy érzem magam, én pedig már ontom is magamból, hogy mekkora gyökér Nephrite. Nem tudom nem elmesélni minden egyes mocskos húzását, szemérmetlenül sajnáltatom magam, és hihetetlenül élvezem; elképzelem, hogy ennek hatására Kunzite-sama holnap majd jól megbünteti a szemétládát. Vagy legalábbis alaposan megalázza a kiképzés alatt. Nekem egyre megy, csak láthassam szenvedni.

Kunzite-sama végighallgat, de diplomatikus marad, nem szidalmazza Nephrite-ot, és ez, azt hiszem, így van jól. Ettől csak még jobban csodálom, és már az sem érdekel, ha nem fog ellene tenni semmit, hiszen ahogy mondja, van annyira csípős nyelvem, hogy vissza tudjak szúrni neki, ha mással nem, hát a szavaimmal, és a szavak ereje sokszor nagyobb tud lenni a fizikai erőnél.

Hogy milyen igaza van… hmm… apropó, nyelv. Most én csókolom meg őt, ismét táncot jár egymással a nyelvünk, de ezúttal nem érem be annyival, mint az előbb. Merész leszek, és felemelem a csinos hátsómat a kanapéról, hogy egy gyors mozdulattal Kunzite-sama ölébe csusszanjak. A lábai az én lábaim között; hihetetlen izgató élmény, ahogy így öleljük és csókoljuk egymást, közben akaratlanul is hozzádörgölöm magam a combjához. Mondanom sem kell, hogy már kemény vagyok, ugye?

- Zoisite… - suttogja a számra, én pedig megborzongok. Még az is milyen izgató, ahogy a nevemet mondja…! – Menjünk beljebb…

Még nagyobb izgalom lesz úrrá rajtam, ahogy leszállok róla, és követem. Tudom, hogy hová vezet, és legszívesebben visítanék az örömtől, de e helyett csak elégedetten vigyorgok, ahogy belépek a hálószobába, aminek legnagyobb részét egy hatalmas ágy teszi ki selymes, fekete takarókkal és párnákkal, illetve baldachinnal. Ez valami eszméletlen, az én egyszerű, egyszemélyes ágyam ehhez képest semmi. Ráadásul mindig is baldachinos ágyról álmodtam; legszívesebben rohannék, és belevetném magam, ha nem Kunzite-sama tulajdonáról volna szó, így azonban csak az után merek odatelepedni, hogy megpaskolta maga mellett a takarót.

Néhány pillanatig csak üldögélünk, nekem minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből, mondani nem sok mindent tudnék azon kívül, hogy „Imádlak, Kunzite-sama!”, lépni viszont még nem merek, úgyhogy ő szólal meg elsőként.

- Tudod mit? Ezektől szabaduljunk meg – mutat a csizmáimra, bennem pedig újból szétárad a forróság, ahogy letérdel elém; ilyen se volt még, hogy Beryl királynőn kívül valakinek ezt megtegye, így csak még intenzívebb az élmény, ahogy lecipzárazza rólam a lábbeliket, én pedig fülig pirulok, ahogy arra gondolok, hogy nemsokára… látni fogja. Becsukom a szemem zavaromban, és mikor ismét kinyitom, tudom, hogy már észrevette, hogy a csizmák és a nadrág alatt neccharisnya van rajtam; még sikerül elkapnom egy kérdő pillantást, aztán a másik lábbelimtől is megszabadít, majd feltűri a bal lábamon a nadrágszárat, és végigsimít rajta. A bőröm puha és selymes, készültem ám!

- Szóval neked ez a kis hobbid? – kérdezi minden gúny nélkül, és pedig kezdeném magyarázni neki, hogy igen, a Földről egy rakás női holmim van, de ha ez őt zavarja, akkor… Szerencsére nem kell folytatnom, mert közbevág azzal, hogy nem zavarja. Sőt…

Be is mutatja a gyakorlatban, mint jelent ez a „sőt”. A simogatást puszik váltják fel, végig a lábszáramon, aztán kezébe veszi a lábfejemet, és hirtelen azon kapom magam, hogy a szájában van  a lábujjam. Kicsit csiklandoz a nyelvével, úgyhogy muszáj kuncognom egy sort, de mindeközben le nem venném a szememet róla. Olyan… különös Kunzite-samát így látni, hogy előttem térdel, és… hát… ezt csinálja. Kicsit izgató is, mármint az egész helyzet… hogy most már tudja, és elfogadja, és tetszik neki… mérhetetlenül boldog vagyok, pedig még szinte el sem kezdtük.

Miután végzett a lábaimmal, az övemhez nyúl; egy kérdő tekintet után, amire nagyon gyorsan bólintok, kioldja, majd az előző mozdulataihoz hasonlóan gyengéden megszabadít a nadrágtól, amit amúgy is börtönnek éreztem, és itt jön az újabb ruhadarab; a női bugyi, amibe nem igazán fér bele a merev farkam. Kunzite-sama azonban, akármennyire is szeretném, nem foglalkozik vele, helyette a lábaim közé helyezkedik, párszor végigsimít a combjaimon, amiket félig-meddig fed a combfix, aztán végigcsókolja a meztelen bőrfelületet, ami már közel… annyira átokverte közel van a merevedésemhez, mégsem ér hozzá… még nem… ez őrjítő. Nem tudok nem elégedetlenül zihálni, Kunzite-sama pedig ezt hallva halkan kuncog, azon a mély és férfias hangján, amitől tiszta libabőrös leszek.

- Úgy látom, van egy kis problémád – jegyzi meg, egy ujjal megbökve a tangában szoronkodó farkamat, mire egész hangosan felnyögök. Basszus… muszáj kínoznia?

- Kérlek, Kunzite-sama… - csak ennyit tudok mondani, de nem úgy tűnik, hogy meghatottam vele.

- Mire kérsz?

Hogy az a… Miért húzza az agyamat? Miért nem képes végre… végre megérinteni…?

- Mire kérsz, Zoisite? – kérdezi még egyszer, én pedig nagy nehezen felfogom, hogy mit akar. Azt, hogy kimondjam. Néhány másodpercig küzdök magammal és a büszkeségemmel, de nem úgy néz ki, hogy Kunzite-sama nagyon sietni akarna, nekem viszont enyhén szólva sürgős a dolog, szóval végül győz a vágyam, és már beszélek is:

- Kérlek szépen, érints meg, Kunzite-sama!

- Na és hol? – kérdezi, miközben a combomat simogatja, hogy még inkább az őrletbe kergessen. Ezt nem hiszem el!

- A farkamat! – vágom rá gondolkodás nélkül, meglehetősen kétségbeesetten, de legalább bevált, mert Kunzite-sama egy elégedett mosolyt követően az említett testrészemet alig borító női bugyin keresztül a markába szorítja és simogatni kezdi. Már ennyitől is teljesen oda vagyok, pár perc után úgy nyüszítek, mint egy anyátlan kiskutya, és kis híján elélvezek, Kunzite-sama azonban pont a csúcs előtt húzza el a kezét, én pedig könnyes szemekkel, és igencsak neheztelő tekintettel bámulok rá.

- Miért…? – csak ennyi telik tőlem. Kunzite-sama nem válaszol, hanem felkel a földről, leveszi a kabátját és a csizmáit, aztán magával húz az ágyra, elfektet a párnákon, és elsőnek leveszi rólam a bugyit, aztán az én kabátom gombolja ki, majd feltűri a pólómat. Közben az ujjai véletlenül – vagy nem is annyira véletlenül? – hozzáérnek az egyik mellbimbómhoz, mire felhördülök, a farkam pedig csak még inkább lüktetni kezd. Minden porcikám kielégülésért kiált, Kunzite-sama azonban csak kínoz… ezt nem bírom ki…

A következő pillanatban aztán mégis megkönyörül rajtam, és erősen a markába szorítja a farkam, majd húzogat rajta vagy kettőt, én pedig hangos nyögéssel megyek el, és  sötét lesz körülöttem a világ; minden eltűnik, csak az élvezet marad, amit nem más okozott, mint Kunzite-sama… Mikor kinyitom a szemem, ő az, akit megpillantok, ahogy fölém hajol, a haja ezüstszínű függönyként borul rám, megcsókol, én pedig bágyadtan viszonzom. Annyira jó volt, annyira hatalmasat élveztem, de pont annyira erőtlennek is érzem most magam. Csak most veszem észre, hogy az ágy milyen kényelmes, a selyem hűvösen öleli a felhevült testem. Most simán álomba tudnék merülni.

A kérdés csak az, hogy vajon Kunzite-sama bánná-e? Nem akarok úgy bealudni, hogy kielégítetlenül hagyom őt, szóval erőnek erejével kinyitom a szemem, és feljebb csúszok az ágyban; Kunzite-sama épp a kezét törölgeti, aztán következik a farkam és a hasam. Hihetetlenül jólesnek a gondoskodó mozdulatai, bár kicsit zavarban vagyok, főleg, ha arra gondolok, hogy most én jövök. Még sosem csináltam ilyet… vajon megfelelek majd Kunzite-samának?

Szégyellős pillantást vetek rá; hiszen ő még csak le sem vetkőzött, és előre félek, mi lesz, ha meglátom meztelenül. Ha már annyitól újra forrni kezd bennem a vágy, hogy láthatom a mellkasa egy részét a mélyen kivágott pólójának köszönhetően, akkor mi lesz? De persze ez csak az egyik, a gyávábbik felem. A másik épp arra biztat, hogy minél előbb nekiessek, ha kell, hát magam tépjem le róla a ruhát, hogy végre láthassam, és nem csak láthassam, hanem megérinthessem és örömet okozhassak vele neki… hiszen létezik ennél szebb dolog? Szerintem nem.

Kunzite-sama egyetlen, megjegyzem, roppant férfias mozdulattal leveszi a pólóját, elém pedig olyan tökéletes, izmos felsőtest tárul, aminek nem tudok ellenállni. Muszáj közelebb húznom magamhoz, végigtapogatni mindenét, hozzányomni az arcomat a mellkasához – mint egy kisbaba, aki az anyukája szívverését hallgatva megnyugszik, Kunzite-sama karjaiban elfelejtem minden gondomat, a kiképzés nehézségei, és Nephrite, aki mindig keresztbe tesz nekem, ezek már nem is léteznek. Boldogan sóhajtok fel, miközben szórakozottan simogatom a kockás hasat a tenyerem alatt, aztán csak úgy véletlenségből odébb fordítom az arcomat addig, amíg az ajkaim hozzá nem érnek a bőréhez. Csak… kíváncsi vagyok, milyen íze lehet, úgyhogy némi habozás után kicsit kidugom a nyelvem, és megnyalom, mire Kunzite-sama valami halk kuncogásfélét hallat. Erre muszáj felemelnem a fejem, és meglepetten kérdezem:

- Kunzite-sama, csiklandós vagy?

- Azt nem mondanám – válaszolja, miközben úgy néz, mint az éhes vadállat a zsákmányára. – Viszont ez az előbbi tetszett, olyan voltál, mint egy kíváncsi kiscica…

Erre elmosolyodom, próbálva leplezni minden bizonytalanságomat, és lazán kivágni:

- Na nee, nem inkább egy szexi vadmacska?

- Arra még gyúrnod kell – kuncog ismét, de egyáltalán nem olyan gúnyosan, mint Nephrite szokott. Így azt sem bánom, hogy ezt mondta, inkább próbálok tenni érte, hogy rászolgáljak a címre, amit el szeretnék érni; első körben az egyik mellbimbójára cuppanok, a másikat az ujjaim között morzsolgatom, majd kis idő múlva megkóstolom a hasát is, végigkövetve a nyelvemmel a kockákat. Egek, hogy lehet valakinek ennyire tökéletes teste…?

Aztán Kunzite-sama a két tenyere közé fogja a fejem, és kicsit hevesen húz fel magához egy csókra, de nem bánom, én igazán örömmel hagyom magam akár ráncigálni is, ha ezzel örömet okozhatok neki. Hevesen táncol a nyelve a számban, én próbálom tartani vele az iramot, de mikor a keze a pucér fenekemre siklik, és úgy markol bele, hogy pontosan beleillik a tenyerébe, elveszítem az eszem. Nyögök egyet, a farkam pedig ismét éledezni kezd, pedig nemrég élveztem el…

Kunzite-sama elenged, én pedig kíváncsian tekintek rá, hogy miért, aztán pirulva látom, hogy nem másért, mint hogy kioldja az övét, és megszabaduljon a nadrágjától, ami alatt egy egyszerű, fekete boxer van, és…. hűha.  Kemény a farka, és ahogy az egyetlen ruhadarab alatt ágaskodik, amit Kunzite-sama visel, eléggé impozánsnak tűnik. Nem tudok elnyomni egy vigyort, és még mielőtt az alsóját is levethetné, fölé kerekedek, kihasználva, hogy mással van elfoglalva. Persze akármikor lelökhetne magáról, tisztában vagyunk mindketten az erőviszonyokkal, csak éppen nem akar; gondolom, kíváncsi, hogy mit tervezek. Nos, drága Kunzite-sama, épp készülök bebizonyítani, hogy milyen szexi vadmacska tudok lenni, ha akarok… márpedig most akarok.

Az egyik combom a lábai között van, úgyhogy elkezdek hozzádörgölőzni, aminek hatására nemcsak a saját farkamat izgatom, hanem a az övét is, igaz, rajta már semmi sincs, engem viszont még elválaszt tőle egy réteg ruha… Nem is bírom így sokáig, odébb gördülök, egy futó pillantást vetek Kunzite-sama arcára, aki túlságosan nyugodtak tűnik, és rögtön eldöntöm, hogy addig fogok ügyeskedni, míg meg nem pillantom az élvezetet kiülni az arcára. Beleakasztom az ujjaimat a boxerje gumija alá, és lehúzom róla; ahogy a merevedése kiugrik a ruhadarab alól, elvigyorodok, és elégedetten konstatálom, hogy mint minden testrésze, ez is tökéletes. Imádom, egyszerűen imádom, ahogy a tenyerembe simítom, és verni kezdem neki, miközben az arcára bámulok, de nemsokára rájövök, hogy ez így nem lesz elég, ha azt akarom, hogy tényleg látszódjon rajta, mennyire élvezi a dolgot. Kénytelen leszek… egyéb eszközökhöz folyamodni?

Végül is… még sohasem csináltam, de egyszer mindent ki kell próbálni, és úgy tűnik, ennek most jött el az ideje. Abbahagyom a kézimunkát, és közelebb hajolok hozzá, egészen közel, majd becsukom a szemem, és az előbb jelenetet alapul véve, mikor a mellkasát nyalogattam, kidugom a nyelvem.

Nos… elég érdekes érzés, kicsit bele is pirulok, de ettől függetlenül meglehetősen izgatónak találom a dolgot, és nem vacakolok sokáig, némi kísérletező nyalogatás után a számba veszem a makkját, majd minden kreativitásomat bevetve próbálkozom meg életem első szopásával. Azt hiszem, Kunzite-sama élvezi, mert kis idő múlva egy mély sóhaj kíséretében a fejemhez ér, amolyan simogatásszerűen, aztán a következő pillanatban kibontja a hajamat, amiből már amúgy is kiszabadult pár rakoncátlan tincs az előbbieknek köszönhetően, így viszont az egész a hátamra, illetve az arcomba és Kunzite-sama ágyékára omlik. Gyorsan abbahagyom a szopást, és hátradobom a hajam a vállam fölött, kicsit bosszankodva is miatta, hogy most útban van, de nem panaszkodok, mert Kunizte-samának kifejezetten tetszik, legalábbis erre következtetek, mert nagyon gyorsan nyomja vissza a fejem a farkához, majd ahogy újra a számba veszem, az ujjaival fésülgetni kezdi a hajam.

Ez… valami hihetetlen élmény. Már azt se bánom, hogy mindenhová odalóg, ha Kunzite-samának ennyire tetszik, akkor én is imádom.

Aztán… Kunzite-sama megmoccan, konkrétan elengedi a fejem, felül, én pedig kérdően nézek rá, még az is átsuhan az agyamon, hogy valamit rosszul csináltam, pedig eddig nagyon nem úgy tűnt. A pillantása találkozik az enyémmel, és kábé úgy néz rám, mint az éhes oroszlán a szegény, pici, remegő gazellára…

- Mondd, Zoisite, készen állnál rá…? – nem folytatja, de nagyon is tisztában vagyok vele, mire gondolt, és ezzel együtt elönti a vér az arcomat, meg egy bizonyos másik testrészemet is. Elég arra gondolnom, hogy enyém lehet a megtiszteltetés, hogy magamba fogadhatom Kunzite-sama farkát… Ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy erre ilyen hamar sor kerül, azt hittem, ma este a szopásnál nem megyünk tovább, de nagyon úgy tűnik, hogy Kunzite-samának ez nem elég. Én… a jelenlegi helyzetben nem hiszem, hogy bánnám, ha megtörténne, csak azért mégis tartok egy kicsit az egésztől. Erről persze Kunzite-samának nem kell tudnia, úgyhogy rövid habozás után rábólintok az egészre.

- Igen, persze!

Kunizte-sama az ágyon ül, lassan húzogatva a farkát, a válaszomat hallva elégedetten elmosolyodik, nekem pedig máris rózsaszín zselé van a szívem helyén. Annyira jól áll neki, mikor mosolyog… kár, hogy nem csinálja gyakrabban. De hát tudom, miért, hiszen ezen a rohadt helyen mindenki ellenség, senkiben sem bízhatsz meg igazán, és Kunzite-sama a jégpáncéllal, amivel körbevette magát, védekezik ellenük. Egyedül én vagyok, akit ennyire közel enged magához, és ez mérhetetlen boldogsággal tölt el. Már nem is félek… annyira.

- Tudtam, hogy beleegyezel – mondja, jelentőségteljes pillantást vetve a farkára, mire nekem is rátéved a pillantásom, és nem is nagyon sikerül elszakítanom róla; olyan... nagy. Hogy a fenébe fog ez belém férni?

Megint elbizonytalanodtam, de Kunzite-samának nem szándékozom ezt megmutatni, úgyhogy nagyot nyelek, és felmászok mellé az ágyra, majd hagyom, hogy átölelje a derekamat, és magához húzzon egy csókra. A karjaiban aztán kicsit ellazulok, annyira finom... és ahogy a keze a fenekemre simul, úgy összeillünk! Minket tuti egymásnak teremtettek. Ezzel a gondolattal válnak szét az ajkaink, én pedig nem tudok nem elégedetten elvigyorodni. Egészen addig tart az elégedettségem, amíg Kunzite-sama le nem nyom az ágyra. A fejem a párnára huppan, felbámulok a sötét baldachinra, aztán rákvörösre pirulok, ahogy szétnyitja a lábaimat, és közéjük helyezkedik. Szörnyen zavarbaejtő, de pont ettől annyira izgató... Megint keményedni kezdek, Kunzite-sama pedig még a kezébe is veszi a farkam, és miközben veri, a másik kezével a bejáratomat kezdi simogatni. Mikor először hozzám ér ott, muszáj vagyok felnyögni, annyira jó. És csak jobb lesz...

Kicsit elenged, és valahonnan elővarázsol némi síkosítót, én pedig úgy bámulom, mintha egy álomban lennénk, aminek bármikor vége lehet. De én nem akarom, azt akarom, hogy itt és most megdugjon... a félelmeimre nem gondolok. Elvégre nem lehet véletlen, hogy ennyire kívánom! A lyukam borzasztóan vágyik valamire, ami betölti, és ez a valami lehetőség szerint Kunzite-samához tartozzon... először is az ujja. Kicsit a bejáratomra simogatja a síkosítót, aztán az ujjbegye nekinyomódik, én pedig azonnal megfeszülök, pedig igazán nem akartam... Kunzite-sama erre a szabad kezébe veszi a farkam, és ismét próbálkozik. Tudom, hogy el kell lazulnom, végül össze is jön, Kunzite-sama ujja belém hatol, de a merevedésem kezd elmúlni, hiába veri a farkam. Ez van, ha nagyon koncentrálnom kell valami másra, jelen esetben arra, hogy ne szorítsam össze az izmaimat Kunzite-sama ujja körül, hogy mélyebbre engedjem magamban...

Aztán mikor a második ujjpercén is túl járunk, kicsit könnyebbé válik az egész, elég gyorsan tövig belém csusszan, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy megérzem a kezét a fenekemhez nyomulni. Tessék, túl vagyok rajta, és nem is volt olyan rémes... Persze elkiabálni se akarom, úgyhogy nem kezdek el ujjongani, csak kicsit feljebb emelem a fejemet, hogy láthassam Kunzite-sama arcát. Elég elmélyülten figyel arra, amit épp csinál, vagyis mozgatni kezdi bennem az ujját, a fejem pedig erre ismét visszahanyatlik a párnára... de ezúttal nem a kellemetlenség miatt. Hihetetlenül élvezem, nem is hittem volna, hogy ez máris ilyen jó lesz...

Persze örökké nem maradhatunk így, akármennyire is élvezem, végül Kunzite-sama kihúzza az ujját, hogy most már kettővel próbálkozzon. Sokkal rosszabb, mint eggyel volt, ezt rögtön megállapítom, ahogy belém erőszakolja az ujjait. Nagyon úgy tűnik, hogy nem arra lettek tervezve, hogy belenyomják őket szerencsétlen szűk kis lyukamba, de a körülményekhez képest megpróbálok nyugodt, és persze ellazult maradni. Különben fájni fog. És így se valami leányálom... legalábbis azok a hosszú percek nem, amíg tövig belém nem nyomulnak azok a fránya ujjak, de aztán... ahogy Kunzite-sama ollózni kezd velük, minden sérelmem elszáll, megint úgy érzem, a fellegekben vagyok, annyira fincsi, amit csinál. És pluszban ott van a tudat, hogy ettől tágabb leszek, és nemsokára belém fog férni Kunzite-sama farka. Én pedig annyira vágyom Kunzite-sama farkára...!

Egyelőre azonban meg kell elégednem három ujjával. A harmadik egyáltalán nem olyan vészes, mint a második volt, dalolva elviselem, hogy tágítson vele, és meg kell hagyni, ezt is baromira tudom élvezni, miután kicsit szoktattam magam az érzéshez. Éteri vigyor szalad szét az arcomon, ahogy Kunzite-sama ujjaz, és mivel éppen nem ér hozzá a farkamhoz, én pedig nem tudom már türtőztetni magamat, muszáj vagyok saját magam a kezembe venni és verni. Ez így annyira jó... el tudnék menni megint.

Aztán Kunzite-sama kihúzza belőlem az ujjait, én pedig kicsit csalódottan pillantok fel rá, de rögtön elszáll minden a fejemből, ahogy meglátom, hogy a farkát kezdi bekenni síkosítóval. Szóval máris eljutottunk idáig? Hű...

Megkövülten bámulom Kunzite-sama minden egyes mozdulatát, egészen addig, amíg vissza nem néz rám; ekkor szörnyen elszégyellem magam, nem is tudom, miért, mindenesetre a párnámba temetem a fejem. Nem akarom, hogy lássa, mennyire ideges lettem...

- Hé, Zoisite! – Meg se moccanok, mire Kunzite-sama közelebb húzódik hozzám, és megérinti a vállamat, de nem húz maga felé, ahogy vártam, csak egyszerűen a bőrömön nyugtatja a meleg tenyerét. – Ennyire félsz?

Nagy levegőt veszek, és mégis felé fordulok.

- Nem félek – hazudom szemrebbenés nélkül.

- Akkor mehet?

Bólintok, tegyük hozzá, nem túl nagy meggyőződéssel, de Kunzite-samának ez is elég. Újra a lábaim közé helyezkedik, és bepozícionálja magát, míg én összerezzenek, ahogy a makkja hozzáér a bejáratomhoz. Be vagyok rezelve, az biztos, de amúgy milyen hihetetlenül izgató ez a helyzet... hiszen mindig erről álmodoztam, amióta csak megláttam Kunzite-samát! A gondolatra vertem ki, hogy megdug, és most tessék, itt vagyunk, és tényleg meg fog dugni... Legalábbis ha végre képes leszek ellazulni, és magamba fogadni. De miért ne sikerülne, a fenébe már!

Kicsit megszenvedünk vele mindketten, Kunzite-sama azért, mert gondolom, nagyon szeretné tövig döfni belém a farkát és jól megkefélni, én meg a kellemetlen feszítő érzés miatt, de végül csak bennem van a makkja. Innentől pedig már gyerekjáték az egész... vagy legalábbis ahogy én azt elképzeltem. Kénytelen vagyok elviselni a kellemetlenséget, de a káromkodást már nem bírom visszafojtani, ami annyira kikívánkozik belőlem. Halk volt, az igaz, de Kunzite-sama nyilván meghallotta, sőt, meg is ihlettem vele, mert a következő pillanatban ő is hasonló szépeket motyog azzal megtoldva, hogy milyen átkozottul szűk vagyok. És ez felizgat...na, ha nem lennék éppen ebben a kellemetlen helyzetben. Így viszont másra megint nem nagyon tudok gondolni, mint hogy ez kibaszottul szar érzés...

Mindketten felsóhajtunk, mikor az ágyéka a fenekemhez nyomódik, azt jelezve, hogy célba ért, egészen bennem van; a vállaira kapja a lábaimat, és a következő pillanatban olyan közel hajol hozzám, hogy megint tisztára elvörösödök. A szemembe néz, és úgy kezd el mozogni... lassan és óvatosan, amit értékelnem kéne, mert sejtem, hogy nem lehet könnyű visszafognia magát, de muszáj összeszorítanom a szemem a kellemetlenségtől, és mivel Kunzite-sama a képemben van, én pedig nyilván nem nézek ki valami csábítóan ezzel az arckifejezéssel, az arcom elé kapom a kezem. Így megint más, hogy nem látok, csak érzem Kunzite-sama lélegzetét a bőrömön, a haját, ami rám borulva csiklandoz, egyebekről nem is szólva...

Élvezem, most már igazán élvezem, és mikor Kunzite-sama leszáll rólam, és az ölébe ültet, muszáj vagyok verni a farkam, miközben meglovagolom, és nem is telik sok időbe, hogy elmenjek, egyenesen Kunzite-sama hasára. Neki még van hátra, úgyhogy mivel kicsit gyengének érzem magam, az oldalamra fektet, én pedig nagyot sóhajtva fogadom ismét magamba. Ezúttal sokkal könnyebb a dolog, mint először volt; eléggé bágyadt vagyok, és el is bambulhattam, mert hirtelen arra eszmélek, hogy belém élvez. Na, erre igencsak felélénkülök, mert elég furcsa érzés, hogy Kunzite-sama kihúzza belőlem a farkát, és... bennem még mindig van valami.

- Menjünk együtt zuhanyozni? – paskolja meg Kunzite-sama a fenekemet, mire habozás nélkül bólintok; igaz, hogy az előbb még majdnem bealudtam, de egy az, hogy Kunzite-samának sosem mondanék nemet, a másik meg, hogy kissé ragadok a síkosítótól és különféle testnedvektől, és nem venném a szívemre, ha ennél is jobban összekenném Kunzite-sama csodálatos ágyát.

Kunzite-sama felsegít az ágyról, én pedig kis bizonytalankodás után már csak azért is megjátszom a bénát, hogy a fürdőig vezető pár lépésnyi úton belé kapaszkodhassak. Olyan jólesik a közelsége... Aztán odabent rám parancsol, hogy engedjem ki magamból az élvezetét... öhm. Hát igen, eléggé zavarban vagyok, de mint már mondtam, nem tudnék ellenkezni vele, úgyhogy csak teszem, amit mond; beletelik némi időbe, de csak kijön belőlem a cucc, Kunzite-sama pedig egy csókkal jutalmaz érte, amitől teljesen elolvadok. Ezek után gyorsan lecsutakoljuk magunkat; kicsit szemezek a medencével, de aztán győz az álmosságom, és inkább kifelé igyekszem az ágy irányába. Már ha Kunzite-sama megengedi, hogy nála aludjak ma éjjel.

Odakint meglepve látom, hogy az ágy rendbe lett rakva, amíg mi bent időztünk, az ágyneműt kicserélték, mint kiderül, az egyik youma, aki Kunzite-sama lakosztályának rendben tartásáért felelős. Ez nagy könnyebbség, így minden kellemetlenség nélkül mászhatok be a takaró alá, elégedetten beszívva a finom friss öblítőillatot. Kunzite-sama viszont nem csatlakozik hozzám, magára kap egy sötétszürke fürdőköpenyt, és azzal, hogy egy perc múlva jön, itt hagy. Már épp kezdenék cidrizni, hogy hova mehetett, és tényleg visszajön-e, de szerencsére nem hazudott, mert egy szempillantás múlva újra megjelenik az ajtóban; a borosüveget meg a poharát hozta be kintről, amiket az ágy melletti kis asztalkára helyez, tölt magának, aztán leül mellém az ágyra, és kortyol belőle. Én pedig megbabonázva nézem; olyan elegánsan tud inni... és férfiasan... ajjh, túl szép ez a férfi. Megint úgy érzem, el fogok olvadni, és csak egy szívecskéktől párolgó rózsaszín tócsa marad belőlem...

Aztán Kunzite-sama rám pillant.

- Kérsz?

Egy pohárból inni... ez annyira szexi! Akármilyen fáradt vagyok, azonnal felülök, és hagyom, hogy a saját kezével itasson meg. Egyetlen kortyot kapok, mivel „még kiskorú vagyok”, mondjuk nem is bánom, mert nem vagyok oda annyira a borért. Csakis azért, mert Kunzite-sama kínált vele.

A pohárnyi vöröses ital aztán nemsokára elfogy, Kunzite-sama az egyik szék támlájára helyezi a fürdőköpenyt, és meztelenül csusszan be mellém az ágyba; erre vártam. Boldogan húzódóm oda hozzá, annyira közel, amennyire csak lehet, ha tudnék, egyenesen belebújnék, és már alszom is, mint a mormota. Kunzite-sama, az én tökéletes alvósmacim...

Törékeny (4. fejezet)

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

Aztán mikor két napra rá beléptem a stúdióba, legnagyobb meglepetésemre nem Kisaki fogadott, ahogy eddig, hanem Die, akinek egyébként ott sem kellett volna lennie. Ráadásul óriási vigyor ült az arcán, ahogy meglátott, felcsillant a szeme és nekiiramodott felém, én pedig sürgető késztetést éreztem arra, hogy megforduljak, és a kisétáljak az ajtón, még mielőtt bekövetkezik mindaz a rossz, amit a srác tekintete ígért…

Természetesen semmi ilyet nem tettem. Die pedig odaért hozzám, és minden különösebb átmenet nélkül a vállamra dobta a karját és terelgetett volna valamerre, ha nem kezdek el ellenkezni.

- Héé, Shin… - kezdte elnyújtott hangon, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, miközben kibújtam a karja alól, és tisztes távolságra húzódtam tőle.

- Én semmit – adta az ártatlant. – Viszont hallottam egy-két dolgot arról, hogy te mit műveltél nemrég…

- He? – Végigpörgettem magamban az elmúlt napokat, de azon kívül, hogy gyakorlatilag bevallottam Kyónak, hogy köcsög vagyok, ami persze nem igaz, csak így alakult, semmi „gaztettem” nem jutott eszembe. Tehát kizárásos alapon mégis ez lehetett az; nem is tudtam, hogy magamat átkozzam jobban a máléságomért, vagy Kyót, amiért eljárt a szája. Ráadásul pont Die-nak, aki pont a folyosó közepén akarta ezt megtárgyalni…

- Hát hogy te meg Kyo. – És persze eközben mászkáltak mellettünk az emberek, közülük egyet-kettőt ismertem is legalább látásból, úgyhogy nem csoda, ha legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Úgy döntöttem, itt van az elég.

- Ezt ne itt beszéljük már meg!

Die vállat vont, a képén változatlanul ott volt az az idegesítő vigyor.

- Én beljebb akartam menni, de te leráztál…

Ja, mert rám tehénkedtél, te barom.

- Gyerünk – sóhajtottam, és egy üres teremig meg se álltam. Természetesen Die-nak erre is vigyorogni meg célozgatni kellett. Komolyan mondom, mintha még mindig kisiskolások lettünk volna.

- Figyelmeztetlek, hogy Kyóval haverok vagyunk, szóval akármennyire szeretnéd, nem fogok közreműködni abban, hogy megcsald…

- Mi ez az egész? – kérdeztem, igyekezve figyelmen kívül hagyni, amit mondott. – Honnan veszed, hogy Kyo meg én…?

- Jártok – fejezte be a mondatot Die. – Ja, egyébként Miko-chan mondta, hogy együtt mentetek el, és Junko-chan pedig látta, hogy kézen fogva kijöttök egy étteremből… Már nem azért, de ez kicsit gáz, nem gondoljátok? Két férfi fényes nappal kézen fogva… Bár téged elég könnyedén nőnek nézhetnek, de akkor is.

Kedvem lett volna egy jó erőset bemosni neki; tudtam, hogy csak cukkol, és azt várja, hogy reagáljak, azonban nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy kiboruljak. Ettől függetlenül rendkívül idegesített, hogy valami incifinci csajok, akiket Die valószínűleg megdugott, ilyeneket pletykálnak rólam, ez a hülye meg tovább is adja…

- Ugye ezt nem mondtad senkinek? – estem neki azonnal, ahogy a lehetőség eszembe jutott.

- Én nem – adta az ártatlant a srác, aztán miután megnyugodtam valamelyest, kibökte: - De szerintem a csajok mindenkinek ezt mesélik tegnap óta.

- Ó, a fenébe – kaptam a homlokomhoz; el tudtam képzelni, hogy a két lány milyen lelkesen újságolja a hírt boldog-boldogtalannak… Én meg szerencsétlen Kyót gyanúsítottam, pedig ő is ugyanakkora áldozata volt ennek az egésznek, mint én. És ráadásul gondjai is voltak, amiről ugyan még mindig nem sikerült többet megtudnom, de nem hittem, hogy jót tenne neki, ha megtudná ezt a hírt.

- Amúgy ő szokott megbaszni téged, vagy fordítva? – érdeklődött Die.

- Te is tudod, hogy ez baromság, és csak azok a nőszemélyek találták ki – válaszoltam, és közben eszembe jutott Kisaki; mi van, ha erről ő is hallott? Azonnal beszélnem kellett vele, úgyhogy otthagytam a kellemetlenkedő Die-t, de jött velem, szóval nem sikerült megszabadulnom tőle. Mindegy, nem ez volt a legfontosabb, hanem hogy megtaláljam Kisakit, aki épp az egyik keverővel beszélgetett, viszont amint meglátta, hogy beviharzok, nyomomban a hülyén vigyorgó Die-jal, udvariasan lerázta.

- Mi baj? – kérdezte.

- Beszélnünk kéne – mondtam, mire bólintott, és azzal, hogy kimegy inni egy kávét, otthagytuk a termet. Ugyanarra a folyosóra mentünk, ahova Kyóval két nappal azelőtt, és Kisaki ugyanúgy vett magának egy pohár feketét. Én nem kértem.

- Na, mi az?

- Hallottad, hogy mit pletykálnak rólam meg Kyóról? – Nem kerteltem, rögtön belevágtam. Nem tűnt meglepettnek, úgyhogy előre sejtettem, mi lesz a válasza.

- Igen. És elég nagy baromság, ami azt illeti. Ne is törődj vele, akinek van egy cseppnyi esze is, az tudja, hogy csak a yaoimániás kiscsaj meg a barátnője találták ki.

Ebben sajnos nem voltam olyan biztos, mint ő.

- De állítólag mindenkinek ezt mesélik… Nem lehetne tenni ellene valamit?

- Rúgassam ki őket? – kérdezte Kisaki olyan halálosan komolyan, hogy azt hittem, tényleg komolyan is gondolja. Aztán elvigyorodott, és innen tudtam, hogy ez csak valami nem túl vicces tréfa akart lenni a részéről. – Nem, figyelj, ez csak egy hülye pletyka, nem hiszem, hogy akárki is komolyan venné, és pár nap múlva lecseng majd a dolog.

- Ha te mondod… - Még mindig nem voltam meggyőzve, de feleslegesen sem akartam rinyálni neki. – Amúgy szerinted Kyo tud róla?

- Miért kéne tudnia?

- Azért rá is tartozik…

- Ne vedd már ennyire komolyan – vetett rám egy meglehetősen csúnya pillantást Kisaki. Azt hiszem, el kellett volna szégyellnem magam tőle, de a közelében sem voltam, inkább azon aggódtam, hogy ki hiszi azt éppen, hogy Kyóval egy pár vagyunk. Ekkora baromságot…!

Végül ennyiben maradtunk, Kisaki visszaterelt a stúdióba, és ha már feleslegesen ott volt, Die-t is befogta munkára, akinek rögtön leolvadt a szájáról a vigyor. Legalább ennyi vigasztalt, egészen addig, amíg az egyik szünetben meg nem környékeztem Kisakit Kyo otthoni számáért. Megint leteremtett, hogy ne aggodalmaskodjak már, és ne próbáljam riadóztatni a srácot, mert ahogy előadnám, biztosan azt hinné szerencsétlen, hogy komoly baj van, maradjak csak nyugton a seggemen. Ezek után pedig Die jött oda hozzám azzal a szöveggel, hogy ezt most csak azért játszottam el előtte, hogy úgy tűnjön, nincs közöm Kyóhoz, pedig nyilván nagyon is jól tudom a telefonszámát.

Ja, nyilván. Megint kedvem lett volna behúzni neki egyet, vagy legalább jó erősen sípcsonton rúgni. Biztosan szép hangon nyüszítene a fájdalomtól, ezen morfondíroztam magamban. Aztán otthagytam, még mielőtt tényleg megtettem volna.

Ahogy a hallon viharzottam keresztül, megpillantottam egy csapat kiscsajt, akik feltűnően bámultak és vihorásztak, nagyon úgy tűnt, hogy rajtam. Ugyan nem ismertem fel őket, már fogalmam sem volt, a Junko név például kit takar, azonban úgy sejtettem, köztük van a két pletykafészek, és ettől csak még feljebb ment bennem a pumpa. Ha Die-t megverni lett volna kedvem, akkor a lányokat… De nem. Ismét megfordultam, azt mondogatva magamban, hogy „nem bántunk nőket, nem bántunk nőket”, és… beleszaladtam Kisakiba.

- Hát te? – bámultam fel rá, mert azt hittem, még fent van az emeleten.

- Épp téged kereslek – mondta, engem pedig hirtelen elöntött valami melegség ezt hallva. Jól esett, főleg abban az állapotomban, mert valljuk be, kicsit kiakadtam. – Gyere.

Kérdés nélkül követtem, egyenesen egy üres terembe, de nem olyanba, ahova Die-jal mentünk reggel, ez sokkal kisebb és irodaszerűbb volt, Kisakinak pedig kulcsa is volt hozzá. Amivel bezárta az ajtót, majd lehúzta a rolót…

- Itt akarsz…?

- Aha.

Nem értettem. Kisaki eddig szigorúan különválasztotta a munkát és a magánéletet, most pedig hirtelen nekem esik az ebédszünetben?

Mert bizony nekem esett. A keze már javában a pólóm alatt kutatott, mikor felocsúdtam első megdöbbenésemből, és ki tudtam nyögni egy újabb kérdést:

- De miért?

Abbahagyta, amit csinált, és úgy nézett rám, mint egy félnótásra.

- He?

- Úgy értem, eddig még sosem csináltuk itt…

- És már nem is nagyon fogjuk, mert nemsokára fel lesz véve az alap teljesen, úgyhogy ki kell használni az időt.

Akkor sem értettem. Ez annyira nem vallott rá… Aztán beugrott, hogy mi van, ha csak a hülye pletykáról akarja elterelni a figyelmem. Esetleg nem akarja, hogy valami úton-módon mégis értesítsem Kyót, mert valójában borzasztó hatással lenne rá a hír…

Oké, lehet, hogy kicsit túlreagáltam, mindenesetre felrántottam a fejét az ölemből, és ijedten kérdeztem, hogy mi baja Kyónak, és ha megtudja, hogy ilyeneket híresztelnek rólunk, megint rohamot fog-e kapni.

Kisaki nem értékelte túlságosan, ami érthető, hiszen épp azon fáradozott volna, hogy felállítsa a farkam.

- Baszd meg, te még ilyenkor is Kyón gondolkodsz? – kérdezte, és tüntetőleg eltávolodott tőlem egy méterre. Rögtön elszégyelltem magam.

- Nem, vagyis én csak… - Nem tudtam folytatni, helyette bűnbánónak szánt arckifejezéssel a padlót kezdtem bámulni.

- Na, most kezdem azt hinni, hogy lehet valami a pletykákban.

Ez fájt. Felkaptam a fejem, és igyekeztem olyan szemeket mereszteni rá, hogy lássa belőle, mennyire rosszul esett, amit mondott, illetve azt is, hogy szörnyen sajnálom, amiért elrontottam a hangulatot. Vagyis az ő hangulatát, mert nekem eleve nem sikerült ellazulnom, de ez más kérdés…

- Ugyan már… csak aggódom érte.

Kisaki felsóhajtott, és felült mellém az asztalra, amit elég viccesnek találtam volna, mert még sosem láttam így, ha nem lettünk volna épp ebben a szituációban.

- Figyelj, utoljára mondom el, Kyónak nincs semmi komoly baja, olyan legalábbis nem, amit nem tud kezelni.

- Persze, láttam legutóbb is…

- Az egyszeri alkalom volt.

- Na ez az! – Nem tudtam megállni, hogy ne vitatkozzak, hiába súgta egy hang, hogy most nagyon ajánlatos lenne befognom a pofámat. – Honnan veszed, hogy nem fordul elő még egyszer? Semmi garancia nincs rá!

- Shinya! – szólt rám Kisaki a kelleténél talán kicsit erélyesebben. – Hagyd ezt abba, ne aggodalmaskodj feleslegesen. Vagy tényleg azt hiszem, hogy belezúgtál Kyóba.

- De nem zúgtam bele! – ellenkeztem azonnal.

- Akkor bizonyítsd be.

Egy pillantás elég volt a vigyorára ahhoz, hogy tudjam, csak szívatott. Aztán szó szerint is, mert a „bizonyítást” úgy értette, szopjam le. Megtettem, leginkább azért, mert bűnösnek éreztem magam; Kyóra gondoltam egy ilyen helyzetben, bár nem úgy…

Nem kértem viszonzást, és Kisaki sem erőltette a dolgot; azt hiszem, azzal ellentétben, amit mutatott, mégiscsak megsértődhetett. Legalább megvárta, hogy visszavegyem a ruháimat, és csak azután nyitotta ki az ajtót, majd az órájára nézve közölte, hogy van még öt percem az ebédre, és elsétált. Még szerencse, hogy a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy az evéssel foglalkozzak…

Törékeny (3. fejezet)

1. fejezet
2. fejezet

Kyóval legközelebb jó pár nappal később találkoztam, addig szépen lefoglalt a gyakorlás illetve stúdiózás Kisakival, és ez éppen elég, hogy kiölje belőled a lelket is. Mondjuk egész jól bírtam, tegyük hozzá, hogy ahhoz képest, mikor ezek mellett suliba jártam, és a tanulásra is időt kellett szakítanom, minden gondos tervezés ellenére gyakran éreztem úgy, hogy az életem egy nagy katasztrófa. Most, hogy nemrég túl voltam rajta, azt hittem, ezerszer könnyebb lesz… Persze ember tervez, Isten végez. Így, hogy rám nem kellett tekintettel lenni, Kisaki sokkal jobban meghajtott, úgyhogy egy-egy fárasztó nap végén legtöbbször csak beestem az ágyba és már aludtam is. Ennyiből állt az életem, kivéve azon alkalmakat, mikor Kisaki felvitt a lakására. Talán ezért is szerettem annyira, mert ez volt az egyetlen, amikor ki tudtam kapcsolódni, kicsit relaxálhattam és élvezhettem, amit csinálunk.

Szóval a lényeg, hogy mikor összetalálkoztam Kyóval, eléggé meglepődtem rajta. Az oké, hogy nem egy pacsirta típus, nem szeret korán kelni meg hasonlók, de amilyen ramatyul festett, hirtelen megrémültem, hogy történt vele valami. Megint megismétlődött, ami a legutóbbi koncert után történt, vagy ilyesmi…

A legjobban az lepett meg, hogy miután órákat ültünk munkamegbeszélés címén, ami, mondanom sem kell, mindenkit teljesen lefárasztott, Kisaki félrehívott engem meg Kyót. Láttam rajta is, hogy meglepődött, és már eléggé rákészülhetett amúgy, hogy végre hazamehet, ha jól sejtem, bepótolni a kimaradt alvást, mert kicsit csalódottnak tűnt. Én személy szerint nagyon kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből az egészből, úgyhogy valamivel lelkesebben követtem Kisakit a másodikra; először is vett egy kávét, majd felajánlotta, hogy meghív minket is, de mindketten kapásból elutasítottuk. Kyóra mondjuk szerintem ráfért volna, de ha tényleg jól sejtettem, és amint hazaért, aludni akart tovább, akkor megértettem.

Kisaki leült mellénk, húzta kicsit az időt a kávé iszogatásával meg az előbbi megbeszélésen elmondottak ismétlésével, aztán hirtelen, vagy talán csak nekem tűnt olyan hirtelennek, mert elbambultam, mindenesetre azt vettem észre, hogy azt mondja:

- Egyébként Kyo szeretne valamit mondani neked.

- He? – bámult rá az említett meglehetősen értetlenül.

Kisaki felsóhajtott.

- Gondolkodj, Kyo-kun… mit felejtettél el mondani Shinyának, aki volt olyan kedves, és összelapátolt a földről, mikor a múltkor úgy szétestél?

Nem tudom miért, de szörnyen zavarba jöttem. Valahogy úgy képzeltem, hogy mivel napokkal ezelőtt történt, és senki nem hozta szóba egy ideje, már nem is fogják, erre tessék; úgy tűnt, Kyo is hasonlóan reagált, mint én, viszont azzal próbálta leplezni, hogy rámordult Kisakira.

- Miért, mi vagy te, az apám?

- Néha tényleg úgy érzem magam. – Kisaki nem zavartatta magát, mintha csak valami könnyű délutáni csevejt folytattunk volna. Azonban erről szó sem volt; én tényleg nem akartam, hogy Kyo rosszul érezze magát amiatt, ami történt, épp ezért nem is hoztam volna fel semmi pénzért.

- Közlöm veled, hogy a saját apámnak se engedelmeskednék, nem hogy neked.

Ez kicsit erős volt; meglepve kaptam fel a fejemet, azt vártam, hogy Kisaki bepöccenjen, azonban szerencsére semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen csak felállt a helyéről, megpaskolta Kyo vállát, aki erre úgy nézett rá, mintha szemmel akarná meggyilkolni eme cselekedetéért, aztán kidobta az üres papírpoharát, és azzal, hogy azért beszéljen csak velem, elment. Otthagyott minket, megüresedett a köztünk levő szék; én visszabámultam az ölembe, ahogy az előbb, és már azt terveztem, hogy bocsánatot kérek, és gyorsan lelécelek, mikor Kyo megköszörülte a torkát.

- Te, Shin…

Már előre féltem tőle, mit fog mondani, amilyen zavarban volt.

- Hm?

- Attól függetlenül, amit Kisaki mondott… azért rendes tőled, hogy nem hagytál ott.

Na tessék. Ugyan nem köszönte meg szó szerint, de ez már valami olyasminek számított, és mivel Kyóról volt szó, az egészet nagyon bizarrnak találtam. Ez annyira nem rá vallott, hogy nem is tudtam, hogy reagáljak.

- Öö… igen – mondtam végül. – Akármelyikőtökért megtettem volna…

- Hát ez az. Én nem valószínű.

Csend lett; felsandítottam rá, mert a hangszínéből nem tudtam eldönteni, hogy ez valamiféle furcsa vicc akart-e lenni, vagy komolyan gondolta, aztán visszanézett rám, és elvigyorodott. Viszont ez sem nyugtatott meg, mert képes volt ijesztően vigyorogni.

- Na jól van, nem ücsörgök itt tovább – mondta, és fel is állt; arra számítottam, hogy elmegy, és eme rendkívül furcsa epizód után élhetem tovább a megszokott életemet, sőt, talán még pihenhetek is keveset otthon, ami mostanában nagyon nem volt jellemző arra a bizonyos megszokott életemre, hirtelen azonban Kyo visszafordult hozzám. – Amúgy nem jössz velem? Meghívlak kajálni.

Ha eddig azt hittem, hogy furcsán viselkedik, hát az mind semmi volt ehhez képest. Sosem hittem volna, hogy Kyo, a legantiszociálisabb ember, akit csak ismerek, ilyet fog nekem mondani… ami pedig még hihetetlenebb, hogy első megdöbbenésemben igent mondtam. Aztán csak később jutott eszembe, hogy valószínűleg Kisaki miatt csinálta, hogy ne tudja rámondani, hogy nem hálálta meg semmivel, hogy akkor felvakartam a live house mocskos mosdójának padlójáról. Talán arra számított, hogy nem fogadom el a meghívást, elvégre ez rám vallott volna, azt hiszem. De hát akkor már egyikünk sem visszakozhatott, úgyhogy kénytelenek voltunk együtt besétálni egy, megjegyzem, eléggé lepukkant kifőzdébe, ahova személy szerint be nem tettem volna a lábam.

Kicsi volt, meleg, gőzzel telt, és ahogy beléptem, éreztem, hogy az étel szaga azon nyomban kimoshatatlanul beleissza magát a ruhámba és a hajamba. Na jó, talán nem végleg kimoshatatlanul, de ahhoz épp elég volt, hogy míg hazaérek, kellemetlenül érezzem magam miatta; Kyót persze nem zavarta, sőt, szerintem még tetszett is neki. Legalábbis erre következtettem abból, hogy azt mondta, ez az egyik kedvenc helye, bár el nem tudtam képzelni, miért, egészen addig, amíg meg nem rendelte a kései ebédet, vagy korai vacsorát, kinek hogy tetszik; én mondom, úgy vetette rá magát, mint aki hetek óta nem evett. Mondjuk kapóra jött, mert addig sem kellett azzal foglalkoznom, hogy miről beszélgessünk, csak csendben ültem és néztem, hogy tömi a szájába az ételt. A saját adagommal, megmondom őszintén, nem nagyon akaródzott végeznem, csak udvariasságból csipegettem belőle, arra gondolva, hogy anyu főztjét sokkal szívesebben enném, pedig attól is herótot tudok kapni néha.

Aztán kezdhetett megtelni a gyomra, mert egyszer csak észrevette, hogy bámulom, és két falat közt megkérdezte:

- Mi az?

- Semmi. – Éreztem, hogy elpirulok, és átkoztam is magamat miatta; ez annyira kínos volt, tisztára úgy viselkedtem, mintha éppen az első randinkon volnánk, pedig ilyesmiről szó sem volt! Egyedül abban tudtam reménykedni, hogy a kis helyiséget betöltő gőztől nem látszik a vörös arcom, de tisztában voltam vele, hogy erre nincs túl sok esély.

Annál is inkább, mert erre feltűnően abbahagyta a zabálást, helyette olyan szemekkel kezdett fürkészni, hogy még jobban zavarba jöttem, és óvatosan megkérdezte:

- Figyelj már, nem azért, de nem vagy te esetleg kicsit… buzi?

Nem is tudom, miért lepődtem meg. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb ő is felhozza a témát… Természetesen Die volt az első, akivel közöltem, hogy semmi köze hozzá, erre elkönyvelt köcsögnek, hiába tiltakoztam. Kisaki így tudta meg, bár neki is tagadtam, egészen addig, amíg be nem próbálkozott nálam, én pedig hagytam magam. Akkoriban túlságosan bele voltam zúgva, azt hiszem. Kyo viszont más tészta volt, hiába játszottunk fél éve egy bandában, és előtte még felet egy másikban, egyáltalán nem kerültünk közelebb egymáshoz, ez nyilván annak volt köszönhető, hogy mi voltunk a legkevésbé beszédesek.

Aztán zavaromban elnevettem magam, Kyón pedig látszott, hogy ezúttal én leptem meg őt.

- Hogy lehet valaki kicsit buzi? – kérdeztem, persze ügyelve rá, hogy olyan hangerőn, hogy a körülöttünk ülő egy szem salaryman ne hallja, miről van szó.

- Jó, akkor nem vagy te esetleg buzi? – ismételte meg Kyo, aztán gyorsan hozzátette: - Na nem azért, mintha baj lenne, csak úgy kérdezem…

- Szóval nem bánnád? – Ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam, hiszen ez felért egy beismeréssel. Pedig anyun kívül senkinek sem ismertem még be így szemtől szembe, neki is csak azért, mert megtalálta a magazinjaimat a ruháim közé rejtve…

- Nem – válaszolta Kyo olyan halálosan komolyan, hogy elhittem neki. Épp két falat között volt, a pálcikái között még ott volt a kaja, de megállt a mozdulat közepén, hogy a szemembe nézzen és biztosítson róla, hogy nem fog elítélni; ettől függetlenül már a számon volt a tiltakozás, csakhogy Kyo megelőzött. Gyorsan a szájába tömte, megrágta és lenyelte a falatot, aztán folytatta, ami azt mutatja, mennyi időmbe telt kigondolni, hogy mit mondjak pontosan, mert hát abból, ha hirtelen kimondom, ami az eszembe jut, soha nem sült még ki semmi jó. – Szóval, tetszem neked?

- Mi? – rémültem meg. Erre nem számítottam, úgyhogy többet mondani se tudtam, legfeljebb hitetlenkedve hápogni.

- Csak mert annyira bámultál – vigyorodott el Kyo, én pedig megnyugodtam valamelyest; úgy tűnt, csupán szívatott. Vajon mikor tanulta el ezt a rendkívül zavaró szokást Die-tól?

- Ó. – Ennyire futotta tőlem, de nem is kellett több, mert Kyo némi kajarágcsálás után ismét megszólalt.

- Amúgy ne aggódj, nekem tényleg nincs bajom a buzikkal. Én magam is kísérleteztem anno, érted…

Nem, nem értettem, azonban kezdtem rohadtul kíváncsi lenni.

- Az mit jelent?

Megint abbahagyta az evést, és olyan pillantást vetett rám, hogy legszívesebben visszavontam volna a kérdést, de sajnos már nem tudtam meg nem történtté tenni.

- Na, mi van, talán tényleg tetszem neked?

Ez szép volt, sikeresen elhallgattatott. A számomra meglehetősen kényelmetlen témát hanyagoltuk a továbbiakban, inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy szedhetném ki belőle, mi baja pontosan. De túl lassú voltam, illetve Kyo evett extra gyorsan, mert befejezte, mire ki tudtam volna találni valami értelmeset, és ráadásul arra várt, hogy az én tányérom is kiürüljön. Nem hagyhattam, hogy miattam üljön itt feleslegesen, és mint már említettem, nem tetszett a hely, tehát én sem akartam a kelleténél több időt ott tölteni, úgyhogy mondtam, hogy befejeztem; láttam rajta, hogy nem tudja hová tenni, miért nem ízlett a kaja, viszont nem kommentálta a dolgot.

Odakint nem kevésbé párás meleg várt, mint bent a helyiségben; nagyot sóhajtottam, a ventilátorról és az azt tartalmazó szobámról álmodozva, amíg még jókora utat meg kellett tennem. Kyo köszönésképpen megveregette a vállamat és továbbállt, én pedig hazafelé menet egész végig ezen az egyetlen, ártatlan gesztuson agyaltam. Tényleg olyan ártatlan volt, mint ahogy külső szemlélő számára tűnhetett? Nekem volt egy sanda gyanúm, hogy nem csak erről van szó, ráadásul csak akkor kaptam észbe, hogy hoppá, akartam én tiltakozni, hogy nem vagyok köcsög, de valahogy elfeledkeztem róla menet közben, és Kyo, aki anno kísérletezgetett, azt hiszi, igen…

Megfogadtam hát, hogy amint legközelebb találkozunk, letagadok mindent. Addig csak nem adja tovább senkinek…

Törékeny (2. fejezet)

1. fejezet

- Tudtad, hogy Kyo gyógyszerezi magát?

A tőlem telhető legérzelemmentesebben kérdeztem, nehogy elárulja a hangom vagy az arcom, mennyire aggódom érte, Kisakinak viszont ez velem ellentétben egyáltalán nem sikerült. Gyanúsan gyorsan kapta fel a fejét, ha épp sör lett volna a szájában, talán még ki is köpi meglepetésében, mint a rajzfilmekben.

- Ezt meg honnan veszed? – Már a hangjából kiéreztem, hogy csak blöfföl, és valójában tud mindent. Hát, ha ez a helyzet, mondtam magamban, akkor kiszedem belőled, bármi is legyen az.

- Nem veszem. Láttam.

- Pontosan mit?

Semmi kedvem sem volt elmesélni, mi történt két nappal korábban. Ugyan gőzöm sem volt róla, hogy Kyo akarná-e, hogy értesítsem róla Kisakit, de gondoltam, abban az esetben már úgyis beszélt neki róla, tehát én nem mondok újat. Nem részleteztem hát, csak nagyon röviden vázoltam az eseményeket:

- Tegnapelőtt, a koncert után. Rosszul lett, aztán bevett valamit.

- Picsába. – Ez volt az összes hozzáfűznivalója, majd húzott egyet a söréből, én pedig türelmesen vártam, hátha mond még valamit, elvégre ennyivel csak nem rendezhet le. A türelmem végül meghozta gyümölcsét, mert folytatta:

- Figyelj, ezt mesélted már másnak is?

- Nem.

- Helyes, akkor ez maradjon is így. Nem akarom, hogy reklámozd az állapotát.

- De milyen állapotát? – Azért kezdett idegesíteni egy kicsit, hogy nem képes arra válaszolni, amit kérdeztem, csak itt titokzatoskodik nekem. Persze, ahhoz nagyon értett mindig…

- Az nem tartozik senkire rajta kívül. – Majdnem megkérdeztem, hogy akkor ő, Kisaki miért tud róla, de aztán arra jutottam, hogy nem ez lenne a legbölcsebb lépés, már ha tényleges információhoz akartam jutni. Mert sajnos akartam, ennyit arról, hogy á, én tiszteletben tartom Kyo magánéletét… a nagy francokat. – Elég, ha annyit tudsz, hogy… problémái vannak, ezért szedi a gyógyszert.

- Mégis milyen jellegű problémák? – Kicsit megijedtem, hogy valami komolyról van szó. – Beteg?

- Nem ilyesmi… - Látszott Kisakin, hogy a háta közepére kívánja ezt az egész beszélgetést, viszont a legkevésbé sem tudott érdekelni, csak az, hogy megtudjam végre, mi folyik itt. – Lelki gondok, na, érted.

Aha… Mondjuk logikus. Valamilyen szinten, azt hiszem.

Ezek után csend telepedett ránk, de nem az a kínos fajta, nem. Közöttünk jó ideje nem volt ilyen, csak jóleső, biztonságos csend, én legalábbis meglehetősen otthon éreztem magam nála, ami nagy szó, mert nem vagyok az a fajta, aki gyorsan megszokja az új környezetet. Kisaki lakása viszont tetszett, az enyémhez képest nagy volt, sok fehér fallal, ami olyan szép tiszta érzetet keltett.

- A bandából más nem tud róla? – kérdeztem hirtelen; csak úgy eszembe villant a kérdés, nem is tartottam olyan fontosnak, de azért kimondtam.

- Nem, és remélem, ez így is marad. – Kisaki a majdnem teljesen üres sörösdobozt forgatta a kezében. – Nem annyira komoly a helyzet, csak a pletyka biztosan felfújná, és ilyesmire Kyónak semmi szüksége.

Persze megértettem, mire célzott, de hát tudhatta, hogy én aztán nem vagyok az a pletykálós fajta. Mindenesetre tetszett, hogy így védi Kyót, arra következtettem, hogy ha rólam lenne szó, szintén így viselkedne. Örültem neki, persze nem félreérteni, minden rajongásom ellenére nem voltam belezúgva vagy ilyesmi. Az való igaz, hogy elbűvölő tudott lenni, és az elején be is dőltem neki, de akkorra már ismertem annyira, hogy valamennyire meglássam az igazi valóját a máz mögött. Ettől függetlenül nem bántam, szerettem vele lenni csak így kettesben a lakásán, üldögélni egy sör mellett, aztán kiverni egymásnak vagy alkalomadtán hatvankilencezni egy jót. Összeillettünk, annyira legalábbis biztosan, hogy ilyen módon maximálisan élvezni tudjuk egymás társaságát.

Be kell valljam, akkor már sokkal jobban foglalkoztatott a tény, hogy ott van mellettem és éppen erősen vonzódom hozzá, mint az az eset Kyóval. Meg amúgy is, Kisaki megmagyarázta, vagyis elég volt annyit tudnom, hogy lelki gondjai vannak, nyilván járt orvoshoz is emiatt, aki a gyógyszert írta fel neki, és aznap épp elfelejtette bevenni vagy ilyesmi, és ezért nézett ki olyan rosszul. Aztán pótolta, és minden rendbe jött… vagy legalábbis szerettem volna azt hinni. Most már kicsit szégyellem, de homokba dugtam a fejem, nem akartam gondolni Kyo problémájára, inkább azzal törődtem, hogy…

Hát igen.

Kisaki érintése egész más volt, mint amilyennel eddig találkoztam. Nem is, azt nem mondanám, hogy mindig egész más, de az ilyen meghitt estéken, a lakásán igenis így éreztem. Szinte sóvárogtam utána, ő pedig mintha tudta, érezte volna, hogy most szabad, nem fogom rossz néven venni, sőt…

Szerettem, ahogy játékosan végigsimogat a pólómon keresztül, majd az immár feleslegessé váló ruhadarab nélkül; olyan volt az egész, mintha élvezte volna, hogy neki megengedem azt, amit nyilván senki másnak, sőt, egy zokszavam sincs, még tetszik is a dolog.

Kár, hogy ezek a pillanatok olyan rövidek voltak, mert utána túlságosan gyorsan vette elő a nadrágomból a farkamat, és férfiasan rávetette magát. Hát persze, az egyáltalán nem férfias, ha szex előtt gyengédek vagyunk a partnerünkkel… Mindegy, ezen is túltettem magam. Az se volt azért rossz, amit Kisaki csinált, tehát nem panaszkodtam, egészen addig, amíg az ágyába vitt, levetkőztetett, aztán a farkam szopása közben megpróbálta belém dugni az ujját.

Szerintem a homlokomon ott villogott az „Illetékteleneknek tilos a behatolás!” tábla, mert ahogy megugrottam, és felnézett rám, elvigyorodott.

- Mit művelsz? – érdeklődtem, gyorsan ülő helyzetbe tornászva magamat, nehogy még egyszer szabad hozzáférése legyen a fenekemhez.

- Gondoltam, élveznéd – vont vállat. Jó… az egy dolog, hogy szeretek vele lenni, de nem úgy! Vagyis akkor még nem hittem, hogy tetszene, ha akármit is feldugnának a seggembe, ez annyira elképzelhetetlennek tűnt. Hogy én dugdossak dolgokat más fenekébe, arról tárgyalhattunk volna.

- Miből? – kérdeztem némi méltatlankodással, mert azért mégis, lássa rajtam a felháborodást.

- Na, figyelj. – Felült ő is, mellém az ágyra, és csak úgy mellékesen a saját dudorodó farkát kezdte simogatni az alsóján keresztül. Legszívesebben a kezére csaptam volna, hogy ha velem beszél, ne merjen hokizni, de mégiscsak Kisakiról volt szó, akivel akármilyen kapcsolatban is voltunk akkor, nem mertem volna ilyet tenni, csak rosszallóan néztem. Persze ő úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Egyszer csak túl kell esned rajta, és hidd el, velem nem járnál rosszul. Elég tapasztalatom van már e téren…

- Milyen téren? – Rosszat sejtettem. Vagyis igen, tudtam, mire gondol, de féltem tőle.

- Voltam már szűz fiúval, aki nem bánta meg egyáltalán.

Csend lett, annyira, hogy tisztán hallhattam Kisaki alsójának anyaga és a keze súrlódásának zaját. Igazán hangulatos volt, mondhatom.

- Én nem vagyok köcsög – jelentettem ki végül, mire elnevette magát. Ez elég rosszul esett, hát még, amit válaszolt!

- Nem, dehogy. Te egy csinos kis uke vagy.

- Nem igaz! – csattantam fel, és már egyáltalán nem volt kedvem vele semmihez, még az egy légtérben való tartózkodáshoz se, úgyhogy felpattantam, és a ruháimat kezdtem visszavenni magamra. Éppen elég volt nekem, hogy annyiszor nőnek nézzenek és/vagy tituláljanak, arra igazán nem volt szükségem, hogy ilyet mondjon. Én igenis férfinak éreztem magam, és sértette az önérzetemet.

Ja, persze mikor Kisaki látta, hogy hibázott, próbált visszacsábítani.

- Jaj, Shin-chan, ne csináld már, csak szívattalak…

Kedvem lett volna ráordítani, hogy ne becézgessen, mikor így megsértett, de nem mondtam semmit, csak csendben magamra ráncigáltam a nadrágom meg a pólóm. Már a cipőmért indultam az előszobába, mikor utolért, még mindig dagadozó alsógatyában.

- Hé, most komolyan el akarsz menni?

- Aha – válaszoltam, mire idegesen felsóhajtott, és hátat fordított nekem. Nem erre számítottam, úgyhogy földbe gyökerezett lábbal bámultam, ahogy visszasétál a kanapéhoz, leül, és kiissza a maradék sört a dobozból. Csak ezután nézett rám, meglehetősen fölényesen:

- Akkor mire vársz még?

Talán csak a taktikája része volt, mindenesetre bevált. Meg tegyük hozzá, nem is akartam annyira otthagyni, de azért mégis úgy diktálta az önérzetem, hogy ne hagyjam megtorolatlanul, amit mondott. Hát, legalább megpróbáltam, bár aztán mégiscsak csúfos kudarcot vallottam, mert pár pillanattal később már ott ültem mellette, és hagytam, hogy a nyakam csókolgatásával engeszteljen ki… Legalábbis gondolom, hogy azért csinálta, mert ilyesmi addig egyszer sem történt. Kicsit csiklandozott, kicsit furcsa volt, de alapjában véve izgató, főleg, mert új érzés volt; aztán a keze rátalált a farkamra, az enyém pedig az övére.

Úgy csináltuk, mint eddig, kivertük egymásnak, aztán Kisaki rám való tekintettel odament az ablakhoz cigizni, én pedig maradtam a kanapén, és bámultam a hátát.

Nem beszélgettünk, csak az után, hogy elszívta a szálat, és visszaült mellém; ilyenkor már nem szívesen voltam közel hozzá, mert bűzlött a dohányfüsttől, ezúttal azonban mégis maradtam.

- Szóval nem akarsz dugni? – Főleg ennek a kérdésnek volt köszönhető.

- Dehogynem. – Teljesen őszintén, bár nem túl részletesen válaszoltam.

- Hát akkor miért nem hagytad?

- Mondtam, hogy nem vagyok köcsög.

- Pedig azt hittem…

Ennyiben maradtunk. Mivel már késő volt, Kisaki felajánlotta, hogy aludjak nála, de visszautasítottam; először is tudtam, hogy csak udvariasságból teszi, és valójában azok után, hogy tudattam vele, nem kívánom nekiadni a seggem szüzességét, a háta közepére se kíván már azon az estén. Aztán ott volt anyu is, akinek megígértem, hogy legkésőbb éjfélre otthon leszek, és persze akármennyire kedveltem Kisaki lakását, nem tudtam volna elképzelni, hogy ott alszom nála, aztán reggel valami kétes tisztaságú fogkefét használok, meg olyan fogkrémet, amihez nem vagyok hozzászokva és hányingerem lesz tőle, a törölközőről már nem is szólva. Nem kellett nekem ez az egész, úgyhogy szépen hazamentem.

Az úton jutott eszembe ismét Kyo. Most, hogy semmi sem vonta el a figyelmemet, sokkal inkább érdekelt az állapota, viszont Kisakitól már nem lett volna pofám kérdezősködni, és rajta kívül a bandából senki sem tudott róla, tehát kizárásos alapon maradt maga Kyo. Ez mondjuk elég vicces volt, elképzelni se nagyon tudtam, hogy csak úgy lazán odasétálok a sráchoz például ebédszünetben, és rákérdezek, mi baja… Ennél nagyobb bunkóságot ki se tudnék találni. És Kyo sem hinném, hogy szívesen beszélne ilyesmiről valakinek, akivel még csak haveroknak se nagyon számítunk.

Tehát maradt az, hogy befogom a számat, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Aztán persze ez nem jött be, de hát ez már igazán nem az én hibám.